(NAPLÓJEGYZETEK 2005 ÉS 2006-BÓL)
II. Szent Pál mint Lenin (1.)
2005. december 17. Tegnap felhívott egy úr, Solymár József néven mutatkozott be, író, interjút akar velem készíteni. Solymáron lakik, s a neve is Solymár. Ritka egybeesés, jegyeztem meg. S erre ő: eredetileg Szolárnak hívták (akárcsak az én néhai komáromi szlovák szakos és szlovák nemzetiségű osztályfőnökömet), de a szerkesztőségek rábeszélték, hogy keressen magának valami más nevet, s neki hirtelenében nem jutott más eszébe, csak a Solymár. – Nem győzöm ilyenkor eleget idézni Radnótit, a költőt, aki mikor azt kérdezték tőle, mért magyarosította meg a nevét, azt mondta: A szerzőnek a neve is az életműve része. – S ha ugye az életmű magyar… – Aztán változtak az idők. A jugoszláviai magyar irodalom annak idején sok mindenben kezdeményező volt, ők kezdték például (az egyéb, fontosabb irodalmi kezdeményeik mellett) a vezetékneveiket eredeti (magyarosítatlan) formában használni is. Amikor az újvidéki magyar szerzők ilyen nevekkel jelentkeztek, hogy Gion, Guelmino, Gerold, Ladik, Maurits, Sziveri, Végel stb., azt hittük sokan, hogy ezek felvett nevek, hogy viselőik provokálnak, nevükkel is feltűnést akarnak kelteni. Aztán kiderült, hogy ezek a nevek eredetiek. S viselőik magyarországi ismertsége aztán megtette a hatását: ma már a magyarországi szerzőknek sem jut eszébe a névmagyarosítás, sőt lassan az idegen nevek felvétele lesz a divat. – S ha már a „jugóknál” tartunk: a névhasználatnál természetesen sokkal fontosabb újításuk volt az ún. alulretorizáltság, a rontott nyelv. Végel László volt a sorban az első, az ő Makrójában dicsérte meg annak idején Weöres Sándor (amint az irodalmi berkekben már köztudott) a „zseniálisan döglött mondatokat”, s ezzel elindult a magyar irodalomban a dilettáns-hősök máig nyúló sora, divatja. 1971-ben jelent meg az iskola archetípusa, Domonkos István Kormányeltörésbenje (archetípus, mert a szerző ebben az „antipoémában“ már tudatosan egy rontott nyelvet működtet; a Makróban viszont az alapos nyelvi elemzés valószínűleg kimutathatná, hogy az „alulretorizáltsága“ még nem mindig tudatos, tehát nem mindig funkcionális, sokszor bizony a hanyag kisebbségi nyelvhasználat spontán beszüremlését is érezzük benne), s Domonkos nyomában, jóval később, Parti Nagy, Kukorelly, Szijj Ferenc, Garaczi, Orbán János Dénes tette aztán a „döglött nyelv“ divatját a magyar irodalom egyetemében is valóságos stílusiskolává. – Egyébként pedig tegnap este láttam végre magát Domonkos Istvánt is, a tévében. (Ez a „láttam“ azért hírértékű, mert a költőt a médiumok addig sem igen mutogatták, míg „itthon“, azaz Újvidéken tartózkodott, de mióta Svédországban lakik, hallani is alig lehet róla.) Abból az alkalomból szólaltatták meg, hogy Magyar Művészetért Díjat kapott. Grendel Lajos, Spiró György és Lászlóffy Aladár társaságában.
December 25. Féja Géza Bölcsődal c. „önéletrajzi szociográfiáját“ olvasom, a Puszták népe köznemesi-polgári lenyomatát. (Jelentőségben a kettő persze nem mérhető össze.) Ez is a puszták világáról szól, de a gazdatiszt szemszögéből nézve. S szól Léváról is, a felvidéki kis városról. Érdekes volna össszevetni Féja Léváját a Grendel-regényekben kirajzolódó Lévával. Sok esetben, úgy látom, komplementeri viszonyban állnak egymással. A Madách Kiadóban van egy sorozatunk, Magyar Antaeus Könyvek a címe. Koncepciója: felvidéki helytörténet, szociográfia, történelem, néprajz stb. A Féja-könyv újrakiadása a sorozatban meggondolandó.
December 26. Elkészítettem az évi „zárszámadásomat“. (Az egyetemen kötelező volt az évi publikációs tevékenység kimutatása, megszoktam, azóta is minden évben megcsinálom, sokszor hasznosnak bizonyul.) 2005-ben elképesztő mennyiségű publicisztikát, kritikát, tanulmányt (s jóval kevesebb verset) összeírtam, s írtak rólam is eleget, csak valahogy az „igazi elismertségem“, a kánoncsináló kritikusok elismerése késik. Persze, mit szóljon akkor Cselényi Laci (nem a Duna-tévé elnöke, hanem a pozsonyi avantgárd költő, hetente egyszer-kétszer felhív vagy én hívom őt, kicseréljük információinkat, elpanaszoljuk egymásnak testi nyavalyáinkat, más kiérdemesült barátainkkal, Duba Gyulával, Koncsol Lacival, Mács Jóskával egyetemben már telefon-klubot – T-club – akarunk alakítani; érdekes, hogy így, telefonilag, de csak így!, még nagyon igényeljük egymás társaságát, valóságos találkozások formájában már kevésbé), szóval valamelyik nap Cselényi visszhangtalanságáról értekezett a T-clubunk. Tény, hogy valamennyiünk közül ő indult a legígéretesebben, s későbbi makacs avantgardizmusa és formaforradalmai is emlékezetesek maradtak, mostanában mégis mélységes csend van körülötte. Csakhogy: a csendben, az agyonhallgatásban még ott van a tehetség ki- és élre törésének a lehetősége, de akit a második vagy ne adj isten, a harmadik vonalba betonoznak be, azon már nincs segítség. Igaz, hogy Márai vagy mondjuk Szerb Antal a közelmúltig igencsak második vonalnak számított, s most ők a sztárok.
Tőzsér Árpád
Megjelent a Tiszatáj 2014/10. számában
