Festők és festmények Marcel Proust regényében

Jean-Yves Tadié, Proust egyik legjobb ismerője 2015. február 4-én előadást tartott az Institut de France-ban Proust és a festészet címmel. Feltette a kérdést: honnan ismerte Proust mindazt a jelentős, kevésbe jelentős és jelentéktelen festőt, akik benépesítik Az eltűnt idő nyomában című regényének lapjait. Kérdését meg is válaszolja, miszerint Proust polgári neveltetéséhez hozzátartozott a festészet, a zene, a műemlékek tanulmányozása. Tadié hozzáteszi, hogy ez azonban nem lenne elegendő magyarázat arra a hatalmas ismeretanyagra, amivel Proust rendelkezett. A kutató felsorolja mindazt a forrást, amit később Proust felhasznál regényében: múzeumokat látogat, főleg a Louvre-ot, művészeti folyóiratokat olvas, azokban publikál is, mint a Gazette des beaux-arts-ban. Képkiállításokra jár, amelyeket abban a korban nem múzeumokban, hanem képgalériákban rendeztek. Monet egyetlen kiállítását sem hagyta volna ki. 1898-ban Rembrandt, 1902-ben Bruges-ben a flamand primitívek, azután 1905-ben Whistler reprezentatív kiállításának meglátogatása következett. Számtalan művészettörténeti könyvet kölcsönöz az École des beaux-arts könyvtárából. Megvásárolja John Ruskin műveit. Ez utóbbitól lefordítja az Amiens Bibliája és a Szézám és liliomok című könyveket. Proust egyebek közt gyűjtötte a műkincseket, és számos műgyűjtő barátjával beszélgetett a művészetekről. Elutazott Páduába, hogy megnézze Giotto Bűnök és erények című alkotását a Scrovegni-kápolnában.

Claude Monet Az eltűnt időben

Ismeretes Saint-Simon, Flaubert, Montaigne, Eliot, Tolsztoj és Dosztojevszkij hatása Proust-ra. De az irodalmon kívül Camille Saint-Saëns, Gabriel Fauré vagy Richard Wagner zenéje is lenyűgözte. A festők közül Monet-t csodálta a leginkább. Láthatta a Tulipánmezők Haarlem mellett című festményét.

Az eltűnt idő Elstir nevű festőjében minden bizonnyal Monet alakja is benne van. Bár Proust sohasem találkozott Monet-val, több közös élmény is volt életükben. Legfőbbképpen a Párizs és Normandia közötti utazások, amiknek a Gare Saint-Lazare volt a kiindulópontja: „Fel kell hagynunk minden reménnyel, hogy este saját lakásunkban fekszünk le, ha egyszer elhatároztuk, hogy betesszük a lábunkat a bűzös barlangba, ahonnan a rejtélyek világába jutunk, a nagy üvegtáblás hangárok egyikébe, amilyen a Saint-Lazare pályaudvar is, ahová a balbeci vonathoz mentem, amely olyasfajta hatalmas, nyers és drámai veszélyekkel terhes eget tárt a nyitott hasú város fölé, mint Mantegna vagy Veronese egyes, szinte párizsiasan modern égboltjai, amelyek alatt csak valamely szörnyű és ünnepályes aktus mehetett végbe: vonatindulás vagy keresztfa felállítása.” – olvassuk a Virágzó lányok árnyékában című kötetben. (Proustot Jancsó Júlia fordításásában idézem, kivéve a Guermantes-ék című kötetet.)

Monet tizenkét festményt készített a Saint-Lazare pályaudvarról. Különböző nézőpontokba helyezkedve örökítette meg a festő kívülről, belülről, megfestette a vonatok érkezését, még a síneket is. A Proust által említett „nagy üvegtáblás hangárok” így jelennek meg Monet képén:

A Szodoma és Gomorra című kötetben Albertine egy társaságban beszélget a festészetről. Legradin húga veszi át a szót: „gondolom, ismeri azokat, amiket Claude Monet festett. Micsoda lángelme! (…) „Ó! Biztosan ez az a sorozat, amiről Elstir, a legnagyobb ma élő festő beszélt” – kiáltott fel Albertine, aki idáig meg sem szólalt.” A mesélő Monet tavirózsáit is megemlíti ugyanitt: „Most, hogy a nap hanyatlóban van, a sirályok sárgának látszottak, mint a tavirózsák a Monet-sorozat egy másik vásznán.” Akár erre a Monet-festményre is gondolhatott Proust:

A tavirózsák (Proust köteteinek fordítója hol tavirózsának, hol tavi liliomnak fordítja a nymphéa szót) először a Swannék oldala című kötetben jelennek meg, amikor Proust leírja Combray-ban Vivonne-t: „Távolabb azonban az áramlás lelassul, olyan birtokon halad keresztül, melyet a tulajdonosa, aki vizinövényeket nevelgetett kedvtelésből, és a Vivonne alkotta kis tavakban valóságos tavi liliom-kerteket virágoztatott fel, megnyitott mindenki előtt. Mivel a partokat itt sűrűn benőtték a fák, terjedelmes árnyékuk többnyire sötétzöldre színezte a vizet, egyszer-egyszer azonban, amikor egy viharos délutánt követően kitisztult estéken tartottunk hazafelé, élénk világoskéknek, ibolyába hajlónak láttam, japán ízlésre valló rekeszzománcúnak. A felszínen imitt-amott mint eper piroslott egy tavi liliom skarlátszívű, a sziromszéleken fehér virága.”     

Olasz festők Proustnál

Giotto

A Swannék oldalában a narrátor visszaemlékezik Combray-ban töltött gyermekkorára, ahol szobája falán Giotto Irgalom című festményének reprodukciója függött. A festmény Padova Aréna-kápolnájának főfreskói alatt látható képek egyike. Giotto ezeken a festményeken az emberi bűnöket és erényeket ábrázolja allegorikus formában. A kápolna déli falán hét erényt ábrázolt: ésszerűség, erő, moderáció, igazságosság, hit, irgalom és remény. Velük szemben az északi falon a bűnök allegóriái láthatók: kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag és restség.

Ám mindez csak akkor jut Marcel eszébe, amikor Swann fehívja a figyelmét arra, hogy a konyhalány hasonlít a Giotto festményén látható alakra: „Abban az esztendőben, amikor annyi spárgát ettünk, a konyhalány, akinek rendszerint a „pucolás” feladata jutott, szegény, beteges teremtés volt, már meglehetősen előrehaladott terhes, amikor húsvét idején megérkeztünk, csodálkoztunk is, hogy Françoise annyi szaladgálni- és tennivalót hagyott rá, mert egyre nehezebben hurcolta a titokzatos, napról napra púpozottabb kast, melynek csodálatos alakja felsejlett a bő lebernyegek alatt. A lebernyegek pedig azokra a köpenyekre emlékeztettek, amelyekbe Giotto szimbolikus alakjai közül burkolózik egyik-mâsik, akiknek fényképével Swann úr ajándékozott meg. Maga Swann hívta fel a figyelmet a hasonlóságra, amikor a konyhalány felől kérdezősködött, és azt mondta: „Hogy van Giotto Irgalma?’’ Egyébiránt szegény lánynak még az arca, még élesen és szögletesen megereszkedett orcája is elhízott a terhességtől, s így csakugyan meglehetősen hasonlított az erőteljes, férfias Giotto-szüzekhez vagy inkább matrónákhoz, az Erények megtestesítőihez az Arenában. S csak most ötlik fel bennem, hogy ezek a páduai Erények és Bűnök más értelemben is emlékeztettek rá. Éppen úgy, ahogy a lány képe kibővült a hasában viselt szimbólummal, melynek jelentését mintha nem értette volna, s melynek szépségét és szellemét az arcán semmi sem jelezte, csak mint súlyos terhet hordta, úgy testesíti meg, látszólag mit sem sejtve, ezt az erényt az Arenában Irgalom néven ábrázolt termetes jóasszony, akinek a reprodukciója combray-i tanulószobám falán függött, s akinek energikus és közönséges arca mintha sosem lenne képes semmiféle irgalom kifejezésére”

Botticelli

Swannt Botticellinek a Sixtus-kápolnában látható Mózes ifjúsága című freskóján szereplő Jetró lányára emlékezteti Odette: „A férfi mellé állt, kibontott haja szabadon omlott le arca mellett, egyik lábát táncos pózban behajlította, hogy ne legyen fárasztó a rézkarc fölé hajolva figyelnie, s lehajtott feje, nagy szeme, amely, ha nem élénkült fel, oly fáradt és egykedvű volt, egyszerre megdöbbentette Swannt, mert annyira emlékeztette a Sixtusi kápolna egyik freskóján látható Cippóra alakra, Jetró lányára.”

Botticelli képének reprodukcióját szemlélve a rokonszenv, amit Swann Odette iránt érzett, vággyá alakult benne. Az alábbi részletben tetten érhetjük Proust módszerét, ahogyan a festészetet közel hozza az élethez: „A dolgozószoba-asztalára Odette fotográfiájaként Jetro lányának reprodukcióját tette. Csodálattal nézte nagy szemét, a finom arcot, amelyről sejthető volt, hogy bőre nem makulátlan, a haj csodás csigáit a fáradt orca mentén, s elfogadva mindazt, amit addig esztétikai alapon talált szépnek egy nőben, most testi érdemmé alakította át, s örült, amiért olyan teremtésben egyesülve talált rá, akit megkaphat. A homályos rokonszenv, mely az épp megtekintett remekműhöz vonz, most, amikor ismerte Jetro lányának hús-vér eredetijét is, vággyá alakult, s pótolta azt, amit Odette teste korábban nem ébresztett benne. Amint hosszan elnézte ezt a Botticellit, a maga Botticellijére gondolt, amit még ennél is szebbnek vélt, s ahogy közelebb huzta Cippóra fotográfiáját, úgy vélte, Odette-et szorítja a szívéhez.” 

Az impresszionista festők megtestesítője, Elstir Az eltűnt időben

Regényében Proust megalkotja az impressszionista festők képzeletbeli megtestesítőjét, Elstirt, akinek festményeit Monet, Manet, Whistler és Degas inspirálja. Először a Swannék oldala című köteteben jelenik meg Monsieur Biche névvel. Egyike Madame Verdurin szalonja hűséges látogatóinak. Csak a Virágzó lányok árnyékában című kötetben ismerjük meg valódi nevét: „Mme de Sévigné a nagy művészek ugyanazon családjába tartozik, mint a festő, akivel nem sokkal később Balbecben találkoztam, és aki mélységes hatással volt a látásmódomra: Elstir.” 

Elstir festményeiben Marcel egy új világ megvalósulását látja: „Elstir műterme pedig laboratóriumnak tűnt, ahol új világteremtés zajlik, és ahol minden dolgok elénk táruló káoszából, a minden felé felállított, különféle négyszögletű vásznakra festve őket, kiemelt hol egy tengeri hullámot, amint dühöden zúzza szét a homokon lila tajtékját, hol egy fehér vászonruhás fiatalembert, amint a hajóhídon könyököl.” – olvasuk a Virágzó lányok árnyékában című kötetben. 

Proust számára Elstir egy olyan kísérletező fstő, aki nem csupán fest, de a színek hatását és az ecsetkezelés technikáját is tanulmányozza. Sokan és sokat írtak arról, hogy Proust stílusa impresszionista. Erről meggyőződhetünk Elstir Carquethuit kikötője című festményének részletes leírásából is. Jegyezzük meg, hogy a festmény egyetlen impresszionista festő művéhez sem hasonlítható, mivel Elstir mindegyiket megtestesíti: „A tenger sem emelkedett szabályosan, a fövenyes part véletlenszerűségét követte, amelyet a távlat még darabosabbra szabdalt, annyira, hogy a nyílt tengeren, melyet félig eltakartak a hadiflotta külső sáncai, mintha a város közepén úszott volna; a sziklákról rákot szedő asszonyok, mivel körülvette őket a víz és a nyomás miatt, amely a sziklagyűrű mögött a szárazföld egymáshoz legközelebb eső két oldalán lesüllyesztette a partot a tenger szintjére, mintha tengeri barlangban lettek volna, fölöttük bárkákkal és hullámokkal, nyitott és mégis védett barlangban a csoda folytán széttárult hullámok között.” 

Proustnál a festészet és az írás egységet alkot. A két művészetet az egyforma látásmód köti össze. A festő és az író eredetiségének zálogát pedig Proust Renoirról szóló fejtegetése kapcsán fogalmazza meg a Guermantes-ék című kötetben: „Hogy sikerüljön az elismertetése, az eredeti festő, az eredeti művész úgy jár el, mint a szemorvos. Új módszerük következtében képük, prózájuk nem mindig nagyon kellemes. Ha végzett, az orvos így szól hozzánk: „Most nézzen.” És lám, a világ, (amelyet nem egyszer teremtettek, hanem annyiszor, ahányszor egy eredeti műalkotó lépett fel) egészen különbözőnek tetszik a régitől, viszont tökéletesen világos.” (Gyergyai Albert fordítása). 

Kiemelt kép: Monet: La Gare Saint-Lazare