Együtt mindig több a kreativitás és lendület…

 
PÁNCZÉL ANDRÁS INTERJÚJA DERES KORNÉLIÁVAL, AZ AMPER MŰHELY VEZETŐJÉVEL AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL

Deres Kornélia Makói Medáliák-díjas költő, író, színháztörténész, szerkesztő, az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója, az Amper Műhely vezetője.

– Mióta működik az Amper Műhely, milyen előzmények vezettek a létrehozásához? Milyen céllal, küldetéstudattal hozták létre?

– 2017 őszén kértek meg a József Attila Kör (JAK) Líraműhelyének vezetésére. Eredetileg egy fél éves időtartamban gondolkodtam. De már az első alkalommal világossá vált, hogy egy rendkívül tehetséges, jó humorú, közösségben gondolkodó csapat gyűlt össze. Szerettem volna mindenképpen megtartani a jó energiákat, tovább vinni azt a munkakedvet és lendületet, ami jellemezte az egyes alkalmakat. Erre a résztvevők is nyitottak voltak, úgyhogy lendületből folytattuk 2018-tól. A cél nagyjából az volt, hogy legyen közösség, versmunka, szellem, nyelv és szempontrendszer a mindenkori olvasáshoz, elemzéshez. 2019-től a JAK Líraműhelyt Amper Műhely néven vittem tovább.

– Milyen infrastrukturális vagy intézményi háttér állt / áll a rendelkezésükre?

– Körbejártuk Budapestet. Eleinte a JAK volt a háttér, ekkor a CD-Fű Kultúrpincében műhelyeztünk, jellemzően az esti nyitás előtt. Utána vándoroltunk, eleinte a Három Holló fogadott be bennünket, utána viszont megtaláltuk állandó helyünket a Négyszoba Galériában, azóta is ez a központ.

– Oktatóként hány ember vett részt a teljes oktatási folyamatban? Milyen szerepet töltöttek be? Kiválasztásuk milyen szempontrendszer alapján történt?

– Eleinte Hyross Ferenccel közösen vittük a műhelyeket, de az első alkalmon emlékszem, hogy ott voltak Borda Réka és Ferencz Mónika ötletgazdák és JAK elnökségi tagok, illetve Bende Tamás elnökségi társunk is besegített. Végül én maradtam állandó oktatóként, pár alkalommal meglepetésvendégekkel, többek között Nagy Márta Júlia, Orbán Jolán, Nagy Kata és Závada Péter is járt nálunk.

– Milyen formában valósult meg a képzés folyamata?

– Fontos, hogy az Amper mindvégig nyitott műhelyként működött a pályakezdő költők számára. Bárki jöhetett, nem kellett előre bejelentkezni. Lehetett verset hozni, de „csak” behallgatni is. Eleinte három hetente, később két hetente találkoztunk, végül a havonta egy alkalom mellett döntöttünk. Mindig a hozott versanyagból indulunk ki, abból nyitunk – ha van rá igény – több irányba, de az elsődleges cél a szövegmunka, azon keresztül beszélgetünk a versírás elméleti, gyakorlati kérdéseiről.

– Ad-e valamilyen akkreditációt a kurzus a végzett hallgatóknak?

– Akkreditációt nem, de közös felolvasóesteket, bemutatkozási lehetőséget és publikációs blokkokat ad. Azt hiszem, ez egy gyakorlat-orientált szemléletmód.

– A hallgatók kiválasztásánál milyen szempontok érvényesültek? Mely korosztály volt a legjellemzőbb, milyen iskolai előtanulmányokkal, s milyen irodalmi előélettel, tapasztalattal rendelkeztek a résztvevők?

– Ahogy korábban is említettem, az Amper abszolút nyitott műhely, bárkit szeretettel látunk. Korosztályi szempontból főleg a 17-25 éves korosztály dominál, sokan már publikációs tapasztalattal érkeznek, de volt, aki az első versét hozta el nekünk. Cél az is, hogy segítsék egymást a generációk, hogy osszuk meg tapasztalatinkat, mert együtt mindig több a kreativitás és lendület, mint magányosan.

– Mennyire volt jellemző az eddigi tanulócsoportokban a fluktuáció; mi lehetett ennek az oka?

– A nyitott dinamika abszolút meghatározta a profilt is: habár több mint száz ember megfordult már a műhelyen, időről időre kialakul egy 10-15 fős alapcsapat. És körülbelül háromnegyed évente van egy alapcsapat-váltás, bázisfrissülés. Ettől még ugyanúgy jönnek a „régiek” is, de van egy diverzitás a műhely-alkalmak összetételében. Volt, hogy majdnem harmincan ültünk együtt, volt, hogy öten. Én szeretem ezt a szabadságot, hiszen így mindenki annyit tesz bele a líraműhelybe, amennyit éppen az adott életszakasza és belső energiája megenged.

– Hogyan értékeli a program sikerét a végzett hallgatók részéről? Van-e valamiféle nyomon követés a pályájuk alakulása folyamán, esetleg tartósabb együttműködések valósultak-e meg?

– A műhelytagok többsége folyamatosan publikál, tehát jelen vannak írókként, de még mennyire. Mindig figyelem őket, nyilván büszkeséggel, és persze kialakultak kisebb-nagyobb csapatok a műhelyen belül, ők sokszor külön utakon is folytatták az együttműködést. És van, akikkel szerkesztőként is együtt dolgoztam az első kötetük elkészítésekor.

– Hogy látja, lehetséges-e, illetve szükséges-e hatékonyabb tehetségazonosítás – gondozási rendszer kiépítése? Mit gondol, ez kinek (kiknek) lenne a feladata, s milyen konkrét dolgoknak kellene ehhez megvalósulni?

– Azt például sajnálom, hogy egyelőre nem tudtunk rendszeres Amper-vendégalkalmakat tartani Budapesten kívül. Én persze dolgoztam együtt különféle kiváló csapatokkal Szegeden, Hajdúböszörményben vagy Kecskeméten, de ezek jellemzően ad hoc alkalmak voltak. Jelen pillanatban azt látom, hogy a magyar írói tehetséggondozó műhelyek jobbára decentralizált módon működnek, vidéken, határontúli területeken és a fővárosban egyaránt. Ebben jobban hiszek, hiszen a központosítás történetileg is terhelt dinamika Európának ezen a részén.

Az sokkal inkább kérdés, hogy miért ne lehetne a tehetséggondozói műhelyeket központi vagy civil támogatásból hozzásegíteni a professzionalizálódáshoz, ami sokszor nem jelent többet egy biztos, nyugodt helyszínnél, oktatói honoráriumnál, szociális és utazási támogatásnál. Ezáltal egy minőségellenőrzési küszöb is beléphetne a rendszerbe. Nyilván kérdés, hogy mi a jó egyensúly a tehetséggondozói munka áruként vagy kulturális közjóként való keretezése között, hiszen ez alapvetően meghatározza a struktúra jellemzőit is (röviden: ki fizet a működésért, a pályakezdő vagy állami/civil szereplők). Én alapvetően egy olyan pályázati keret létrehozását tudnám támogatni, ami felismeri a magyar írói tehetséggondozói műhelyek dinamikáját és az abban rejlő erőt, nem kényszerítené őket felesleges bürokratikus körökbe, tehát az életszerűség és praktikum elvét érvényesítené.

Fotó: Bokor Kriszitán