04.06.
| Bálint Ádám: Fóliók >>>
03.19.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
03.17.
| Tudományos zsebsorozattal szórakoztatja közönségét a Grand Café >>>
03.16.
| Homo Ludens Project feat. Góbi Rita Társulat: Az érintés dicsérete >>>
03.13.
| Új koncertfelvételekkel nyitja meg médiatárát a hosszú hétvégére a 16 éves Müpa >>>
02.20.
| Kurtág 95: élőben közvetíti a zeneszerző születésnapi koncertjét a Müpa >>>
02.25.
| Duda Éva Társulat: Prizma >>>
02.18.
| Az Erdélyi Magyar Írók Ligája rendezvényei a Magyar Széppróza Napja alkalmából >>>
02.16.
| Homo Ludens Project – Beszélgetés Dr. Beck Zoltánnal, Dr. Kelemen Zoltánnal, Orsós Jánossal >>>
02.15.
| Plakátkiállítás a Visegrádi csoport 30. évfordulója alkalmából >>>
 TiszaLINE Szalon

04.03.
| Milan Dunđerski ifjúsági költészeti díj >>>
03.19.
| Sziveri-díj, 2021 >>>
02.04.
| A Szépírók Társaságának felhívása >>>
12.15.
| Humorban gazdag Ájvonne érkezik a REÖK-be >>>
12.13.
| Trafó – Mi a te ügyed? >>>
12.11.
| Izgalmas kortárs krimi Podmaniczky Szilárd új könyve? >>>
11.18.
| Ezer újkori metszetet tesz digitális közkinccsé az Országos Széchényi Könyvtár >>>
11.13.
| Kürti László és Ross Gillett kapja a Balassi Bálint-emlékkardot >>>
10.30.
| Lemezen adták ki Keith Jarrett legendás müpabeli koncertjét >>>
10.30.
| Hogyan mutatja be egy bevásárlóközpont értékvilágát egy logó? >>>

Borsi Bálint, Fekete Vince, Fellinger Károly, Gerevich András, Jász Attila, Kiss Anna, Markó Béla, Siska Péter, Szálinger Balázs, Veszelka Attila versei
Grecsó Krisztián, Petrik Iván prózája
„Hogy, ha a csend…” (Szabó Csaba Hölderlin-nyersműfordításai és kommentárjai)
Tanáralakok Németh László, Márai Sándor műveiben (Ifj. Sipka Sándor, Szilágyi Zsófia tanulmányai)
Tiszatáj Diákmelléklet, újra: Hansági Ágnes: Mit jelent ma Jókait olvasni?

>>>

Mindenkit nagy szeretettel várunk a SZTE JGYPK Rajz-Művészettörténet Tanszék hallgatóinak közös ólomüveg-kiállítására
2020. november 4. 17 óra 
Tiszatáj Szalon (Szeged, Roosevelt tér 10-11.)

>>>

Márai a Vajdaságban vendégeskedett
2016.09.20 - tiszatáj

VÉGEL LÁSZLÓ: NÉGYSZEMKÖZT MÁRAIVAL. NAPLÓJEGYZETEK, 1992–2014

Nem önálló műnek készült, mégis az lett belőle. Így egy karcsú könyv erejéig – és ez sem kevés – betekintést kaphatunk abba, hogy a kortárs magyar irodalom egyik nagy, sajnos kevésbé ismert alakja, Végel László miként vélekedik Márai Sándorról. A szerző szándékait illetően orientálóbb nem is lehetne új kötetének címe: Négyszemközt Máraival. A megnevezés mögött sokszorosan összetett művészi szándék és játék húzódik meg.

Végelről is – bár nem olyan széles körben, mint Márairól – tudható, hogy naplóíró. Előbbi esetében lezáratlan, míg utób­biban lezárt életműről beszélhetünk. Ám ha jobban belegondolunk, a második megállapítás nem feltétlenül igaz. Az Újvidéken élő kortárs író asztalfiókjában saját becslése szerint öt kötetre rugó naplójegyzet lapul, amelyek megjelentetésére egyelőre semmi esély. Mindezeknek csupán töredéke látott napvilágot Időírás, időközben címmel, két kötetben 2003-ban és 2011-ben. Így meglehetősen sajátos helyzet állt elő: Végel László naplószövegei a szerző irodalmi raktárának polcain pihennek, míg Márai (1989-ben hunyt el) hagyatékából előkerült naplóinak teljes szövegét 2006 óta folyamatosan jelenteti meg a Helikon Kiadó. Talán kevés alkalommal helyénvalóbb az a szövegezés, hogy „a halott költő szorgalmasan dolgozik, majdnem azt mondtam: alkotóereje teljében van.” (E megállapítást éppen Márai használta Kosztolányi posz­thu­musz köteteiről írva a múlt század harmincas éveinek végén. Hirtelenjében nehéz eldönteni, hogy az irodalom utánozza az életet vagy fordítva.) Nem ismeretlen irodalmunk­ban a hom­mage-nak (tisztelgésnek) az a formája, amellyel egy alkotó egész művével megidéz egy másikat. E he­lyütt legyen elég Eörsi István Időm Gombroviczcsal és Esterházy Péter Hrabal könyvére utalni. (Véletlen vagy sem, mindkettőjüket említi Má­rai-könyvében Végel László, noha a két jelzett kötet inkább arra példa, hogy az irodalmi tisztelgésnek – műfaji és poétikai értelemben egyaránt – mennyire különböző formái léteznek. Ez még akkor is igaz, ha Eörsi naplója nem más, mint folytonos reflektálás Gombrovicz naplójára, amelyet „a magyar rendszerváltás lelkiismereti dokumentumának” nevezett A ma­gyar Jób című írásában Végel, így búcsúzva a 2005-ben meghalt pályatárstól a Holmiban.)

Az Újvidéken élő szerző amennyire különbözik, éppen annyira hasonlít Máraihoz. Alkotói léthelyzetük megannyi eltérő (vagy csupán annak látszó) vonás ellenére rokonítható. A kassai polgár 1948-ban kivándorolt az országból, de nem fordított hátat hazájának. Íróként azt vallotta, hogy a haza maga az anyanyelv. Végel helyzetére is ráillik az emigrációs jelző, még akkor is, ha ő éppen attól válhatott azzá, hogy helyben maradt. Ez a földrajzi paradoxon csak azoknak hangzik meghökkentően, akik nem Közép-Európában élnek és eszmélnek. Bár a Négyszemközt Máraival című kötetben sem szövegszerűen, sem utalásszerűen nem hangzik el, hogy a haza az anyanyelvvel volna közös nevezőre hozható, mégis a szerző rögzítette tények ebbe az irányba mutatnak. Az elmúlt negyedszázadban döbbenetes méreteket öltött a helyi magyarság migrációja – írja –, és ennek fájdalmas következményeként egyre kevésbé igaz a több nemzetiségű és több kultúrájú urbs megléte Újvidéken.

Világszemléletük azonossága egészen szembeötlő, ami nem is lehet másként, különben létre sem jöhetett volna a jobbára Márai naplóbejegyzéseire reflektáló, szerzői értelmezések sorozatát kiadó kötet. Végel László kötetének szellemi vibrálása leginkább abban ragadható meg, ahogyan a szerző közelíti világlátását és az irodalomra vonatkozó elképzeléseit a par excellence polgáríró, Márai szemléletéhez. A kiindulópontok különbözőségei nyilvánvalóak: egyfelől egy polgárivadék, másfelől egy plebejus származék. E távolságot tovább növeli az a generációnyi különbség, amely a két alkotót elválasztja egymástól. Nem szorul különösebb bizonygatásra, mennyire különböző életutakat kínált a két író számára önmagában az a tény, hogy az egyik 1900-ban, a másik 1941-ben született. Ugyanakkor az is igaz, hogy a huszadik század második felének tömegtársadalmaiban egyre lényegtelenebb kérdéssé vált – kulturális értelemben is –, hogy ki honnan érkezett. E tekintetben nem sok különbség tehető, ha valaki az Egyesült Államokban (Márai) él(t), vagy a titói Jugoszláviában (Végel). A két író politikai értelemben a baloldalon helyezi el magát, és ennek kapcsán a legnagyobb egyetértéssel idézi Végel Márainak azt az elgondolását, amely szerint egyetlen pártba volna érdemes belépni, a szegényekébe. Többször visszatér ahhoz a citátumhoz a vajdasági szerző, amelyet a kapitalizmus és a szocializmus történelmi kiegyezésének szükségességéről vetett papírra Márai, közvetlenül a második világháború után. Aligha tagadható, hogy ennek a politikai kompromisszumnak az egyik terméke a jóléti társadalom, amely Észak-Amerikában hamarabb, Nyugat-Európában az 1950-es évektől a kapitalizmus legjobban működő variánsait hozta létre. (Minthogy egy nagyobb napló egészből kihasított szövegrészek képezik az új kötetet, könnyen tolerálható a bizonyos textusok ismétlődésének kérdése.)

Egy, a filológia témakörébe utalható (ezen mégis túlmutató) kérdés is színezi a Négyszemközt Máraival című kötetet. Az 1992 és 2014-es naplóbejegyzéseket magába sűrítő munka során a szerző sokáig kizárólag a magyar irodalomba a rendszerváltással visszaérkező író csonka naplóira és az Ami a Naplóból kimaradt könyvsorozatra támaszkodhatott, a diá­riumok teljes szövegével való ismerkedés a 2000-es évek derekával kezdődhetett meg, amelyet „Apokrif Magyar Krónikának” nevezett el most megjelent kötetében. Megkülönböztetett figyelemmel fordult a hagyatékból előkerült, Hallgatni akartam című Márai műhöz. Az Egy polgár vallomásai harmadik részét az „egyik legidőszerűbb magyar könyvnek” gondolta (másutt „megrázó olvasmánynak” nevezte) megjelenése évében, 2013-ban, amely visszavezette Végelt annak az ismétlődően felmerülő kérdésnek az újrafogalmazásához: „Vajon mit jelent a 21. században polgárnak lenni Kelet-Közép-Európában?” Számba vette a Márai felidézte előz­ményeket, amelyek szerint a történelmi Magyarországon csak a Felvidéken és Erdélyben beszélhetünk a polgárság jelenlétéről. „Nem volt a mai Vajdaságban sem, ahol inkább a dzsentri kultúra prosperált” – vonta meg saját tágabb szülőhelyének történelmi mérleget. A kérdés nem öncélú és mentes a parvenü gesztusoktól. Az a hinni érdemes, mégis gyorsan illúzióvá váló elképzelés foglalkoztatta Végelt a kelet-európai rendszerváltások során és röviddel utána, hogy olyan társadalmi és gazdasági környezet jöhetett volna létre, amelyben újra létjogosultsága lehetett volna a polgári létnek és életformának. (Ilyen formán kiküzdhető az a független szellemi és egzisztenciális helyzet, amely Márai és az előtte járó nemzedékek számára – ha ideig-óráig is –, de adott volt.) A valóság csúnyán rácáfolt minderre. Így a szerző keresetlen őszinteséggel írta le, hogy a titóizmusban (e fogalom, hogy tágítsuk jelentéskörét, behelyettesíthető a szocializmussal) éppen az a legszörnyűbb, ami utána következett. A politikai szabadság nem saját sorsát a maga kezébe venni igyekvő társadalmat talált ezekben az országokban, hanem a szolgalelkűségre szocializálódott embereket, akik mindenekelőtt az önálló döntéshozatal polgári és egyben egzisztenciális következményeitől és imperatívuszától féltek a legjobban. Általános jelenség – még ha ezt a kötet nem is bontja ki részletesen –, hogy a délszláv államoktól Lengyelországig, Szlovákián, Románián és Magyarországon át a választók tömege leginkább a mesterségesen újraélesztett nacionalizmus és az állam megerősítésének szirénhangjaira rezonált. (Kísért a zsákutcás, nem csak magyar történelem: valahol megint utat tévesztettek a kelet-európai kisnemzetek – sommázhatjuk Végel László társadalmi diagnózisát.) Könnyű belátni, hogy ilyen körülmények között esélye sem lehetett a pol­gári értékrend újbóli megalkotásának. A citoyen-magatartás mások mellett erőt és állhatatosságot követel. Ezért is idézte egyetértően Márait, aki a két világháború közötti viszonyokra alapozva állította, hogy a független polgár nem keverendő össze a „mértéktelen, korrupt, szűklátókörű magyar középosztállyal”.

Merész irodalmi felvetéssel szembesít Végel László Márai több regénye (Eszter hagyatéka, Válás Budán, San Gennaro vére) kapcsán, és visszatérően értetlenkedik azok itthoni esztétikai leértékelésén. A szerző szerint e művek kritikai-értelmezői befogadása elmaradt. Valami nagy ízlésváltozást sejt mindennek hátterében, ami miatt valójában irodalmi értelemben mégsem érkezett haza Márai, amit – ezt már magunk tesszük hozzá – a rendszerváltás utáni évek Márai-kultusza elfedni látszik. Jó volna legalább mérlegre tenni Végel megfontolásra érdemes észrevételeit.

Ha (négykezes) zongoradarab lenne ez a kötet, akkor a koncert végén felállva tapsolnék. Összhangzattanilag ilyen módon összecsiszolni két szólamot, bravúros teljesítmény.

Bod Péter

(Megjelent a Tiszatáj 2016/1. számában)

 

b1283613 Noran Libro Kiadó

Budapest, 2014

168 oldal, 2690 Ft

 

 

 

 

 

 


Címke: , , , ,
2021.04.15 - tiszatáj

SUSANNA CLARKE: PIRANESI
A regényben megjelenő belső és intertextuális utalások valójában már Piranesi nevében benne rejlenek. Nemcsak a Másik neve válik beszédessé, hanem a narrátoráé is, hiszen utal Giovanni Battista Piranesire, egy olasz építészre, rajzművészre, akinek rajzai hasonlóak a Clarke által megálmodott Csarnokokhoz, mindez pedig egy újabb külső referencia lehet az olvasók számára a kötet mélyebb megismeréséhez, értelmezéséhez… – BORBÍRÓ ALETTA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.14 - tiszatáj

DRY CLEANING: NEW LONG LEG
Kötelességemnek érzem azzal kezdeni, hogy annak, amit az angol Dry Cleaning zenekar csinál, tulajdonképpen nem kellene működnie – nem is úgy működik, ahogy a mezei zenehallgató azt megszokhatta kedvenc A- vagy épp Zs-listás Spotify-előadóitól. A londoni banda áprilisban megjelent debütáló albuma, a New Long Leg éppen azért érdekes annyira, mert az egyre görcsösebb pózokba merevedő gitározós-éneklős zenekarok világában egyszerre zavar össze, villanyoz fel, érint meg, és gondolkodtat el arról, milyen is a lesújtó mindennapok felemelő popzenéje 2021-ben… – NAGY AMBRUS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.12 - tiszatáj

Borsi Bálint, Fekete Vince, Fellinger Károly, Gerevich András, Jász Attila, Kiss Anna, Markó Béla, Siska Péter, Szálinger Balázs, Veszelka Attila versei
Grecsó Krisztián, Petrik Iván prózája
„Hogy, ha a csend…” (Szabó Csaba Hölderlin-nyersműfordításai és kommentárjai)
Tanáralakok Németh László, Márai Sándor műveiben (Ifj. Sipka Sándor, Szilágyi Zsófia tanulmányai)
Tiszatáj Diákmelléklet, újra: Hansági Ágnes: Mit jelent ma Jókait olvasni?

Tovább olvasom >>>
2021.04.12 - tiszatáj

VESZELKA ATTILA: A KÖLTŐ, AKI HÜLYE VERSEKET ÍRT
Azt már tudjuk – József Attila révén is –, hogy: Aki költő akar lenni/ pokolra kell annak menni. A „főhősnek” (egyes szám harmadik személyben íródott önéletrajzról beszélünk) is alá kellett szállnia, mert költő akart lenni. És az lett is. Már addig sem volt szokványos az élete, de: „Aztán leszállt az alvilágba, nem sejtve még, hogy további életében tartósan ott is marad”… – JAHODA SÁNDOR KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.10 - tiszatáj

KARINTHY GÁBOR ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEI
Ha az olvasó egy olyan költő kötetét veszi a kezébe, amelyik harminc-negyven évvel ezelőtt bizonyos újdonsággal és máig érvényes hatással volt rá, akkor kétféle szempont érvényesül a versek olvasása közben. A félelem vagy csak óvatosság, hogy ennyi idő elteltével vajon ugyanazt az elragadtatást, ugyanazokat az érzelmeket éli újra át, vagy pedig a szöveg már nem talál benne olyan mély visszhangra, az irodalmi köznyelv, az olvasók ízlése megváltozott, és a relevancia helyett inkább irodalomtörténeti meghatározásra kényszerül… – SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.06 - tiszatáj

INTERJÚ LACKFI JÁNOSSAL AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL 
Lackfi János József Attila-díjas költő és műfordító. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Francia Tanszékének adjunktusa és a kreatív írás program egyik vezető oktatója volt Vörös István mellett. A Hogyan írjunk verset? című könyv szerzője, a karantén-időszakban  indította el a Facebookon a Lackfi Kreatív Írás-kurzusát.

Tovább olvasom >>>
2021.04.04 - tiszatáj

BÁLINT ÁDÁM KÉPZŐMŰVÉSZ FÓLIÓK CÍMŰ KIÁLLÍTÁSÁHOZ
Érzelmek dinamikája a szövetekben. A szövet-szerkezet lélegzetében… Szabad-szövésű arabeszkek!
Bálint Ádám Fóliói, akár az Idők végezetében eltűnt (kvázi) üzenetek, titokzatos lapok, melyek áttetsző hártyái között mikroszkopikus jelen(t)ések is lapulnak… Ezen lapok újra feltárt – és rétegesen átírt rejtjelek, talán (ön)megfejtésre várakozó enigmák, kalligrafikus fragmentumok, avagy, meta-nyelvek érzékenyített mozaik-részletei is lehetnek: egyek az Egyben…

Tovább olvasom >>>
2021.04.02 - tiszatáj

SÜVEGES RITA MELLETTE MINDEN PUSZTA GYOM CÍMŰ TÁRLATA AZ INDA GALÉRIÁBAN
Kék, fehér és fekete képek fogadják az INDA Galéria tárlatát felkereső látogatókat. A bejáratnál egy lesötétített helyiségben rideg kék fény világítja meg Süveges Rita két vásznát, amelyek mintegy sűrítve tartalmazzák a kiállítás tematikáját, és megadják annak alaphangulatát. A mezőgazdaság fenntarthatatlan gyakorlatát és annak társadalmi hatását vizsgáló alkotó ezúttal a monokultúrák és a szélükre szorult „természet” valósághű képével érzékenyíti a látogatót… – TAKÁTS FÁBIÁN KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő