Oláh András versei
ujjbegyedet érzem végigfutni
a karomon – szerelmet guberálsz –
engedem hogy félreérts
s mint pormacskák a szekrény alól
kúsznak elő az emlékek
hagyom hogy arcomig merészkedj újra
nem tudsz már ártani nekem:
a test lélektelen – s én benne
utolsó halálos szövődményed vagyok
árnyékok
1. azt hitted
azt hitted nem fáj már
de amikor összeraktad magadban a múltat
újra szembejöttek a régi kísértések…
pedig nem kell már tartanod semmitől
téged bántani rajtam kívül másnak nincs joga
új árnyékot keresel a megcsalt éjszakában
kiselejtezett ígéret űz hozzám
mit a bizalmatlanság rég összetört
idegenekre haragszol
pedig én árultalak el
2. különbéke
különbékét kötöttél
de nem vetted számba mennyi
marad majd benned belőlem
s hogy ez már egy másik élet zsákutcája –
az a délután amikor egyensúlyt keresve billegtünk
a kávéillattal incselkedő teraszok között
csak egy visszalopott ajándék volt
valószínűleg úgy érezted csöppet sem ciki
annyi elgáncsolt éjszakát
a mélyből újra kiásni
de a csönd súlya egyre nőtt
s a távolság is – így végképp beléd lázasodott
a fájdalom hogy egy lehess velem
s hogy ne hátrálhass meg többé soha
már nem
ujjbegyedet érzem végigfutni
a karomon – szerelmet guberálsz –
engedem hogy félreérts
s mint pormacskák a szekrény alól
kúsznak elő az emlékek
hagyom hogy arcomig merészkedj újra
nem tudsz már ártani nekem:
a test lélektelen – s én benne
utolsó halálos szövődményed vagyok
[hiénák]
hiénák vagyunk:
egymásra éhezünk…