RÁCZ LAJOS BESZÉLGETÉSE KONRÁD GYÖRGGYEL
A rendszerváltást fiatal felnőttként éltem meg, s emlékszem, amikor kezdett kibomlani a rendszerváltás folyamata, akkor többször eszembe jutott, hogy nem gondoltam volna, hogy az én életemben ez még megtörténhet. Mikor jutott először eszedbe az, hogy a Kádár-rendszer még a te életedben összeroskadhat?
– Jutogatott.
– Mikor először?
–’56 után, megtapasztalván, hogy ’56-ban egyszer már összeroskadt. Volt ugyanakkor egy nagy tévedésem is ez ügyben. 1956 szeptemberében Poznanban már utcai harcok voltak, de a barátaimnak azt mondtam, hogy szerintem Magyarországon nem juthatnak idáig a dolgok. Ezt azért gondoltam, mert Magyarországon a dolgok lassabban, fokozatosabban történtek. Rákosi még volt, de Nagy Imre is volt, aztán Nagy Imre már nem volt és helyette Hegedűs volt, de ezzel egy időben elkezdődött egy értelmiségi mozgolódás is. Leváltották az Irodalmi Újság éléről ezt, kinevezték azt, de az is elromlott, mindenki elromlott. Bárkit kineveztek bárhová, mindenki előbb vagy utóbb „revizionista” lett, olyanok is, akik három-négy évvel korábban még kemény sztalinisták voltak igyekeztek eurokommunistákká lenni. Talán a legemlékezetesebb a Petőfi-kör ülése volt a Néphadsereg Tiszti Házában. Zsúfolásig tele volt a terem, voltak szép számmal ávósok is, ha a karzatról bekiabált valaki, annak odaszóltak, hogy mindjárt ledoblak. Nehéz volt a levegő, ezért kimentem, és találkoztam egy osztálytársammal, Hraskó Péterrel, akivel leültünk a lépcsőre beszélgetni. Péter egy nagyon okos, szép magas homlokú fiú volt, kiváló matematikus, Moszkvában volt ösztöndíjas, és nagyon radikális volt a kommunistaságban, abban sem vagyok biztos, hogy nem volt ludas valamilyen lebuktatásokban. Egyszer, amikor egy rendőr valami nevetséges okból kifolyólag kísért a Mérleg utcán…
– Mi volt az ok?
– Hajnalban öt órakor csengettek, és szólt a nővérem, hogy Gyurika téged egy rendőr keres…
– Öröm erre ébredni, aztán néhányszor még megismételted.
– Ez a legjámborabb vétségem volt, átmentem az Astoriánál a túloldalra a Kossuth Lajos utcán, egy rendőr füttyöngetett, de nem gondoltam, hogy nekem szól, és tíz forint büntetésre ítéltek, amit nem fizettem be. Elvittek a gyermekvédelmi osztályra, szép kis kurvácskák, meg vagány gyerekek voltak benn, valami filmet is mutattak, szóval jól szórakoztunk. De ahogy kísért ez a rendőr, szembetalálkoztam a Péterrel, nézett rám szigorúan, s látszott rajta, hogy most már érti. […] a Központi Fizikai Kutatóintézetben kapott állást, jeles szakember volt, akkorra Moszkvában már megtanult valamit negatív értelemben a rendszerről, nagyon drukkolt, hogy a politikai átalakulás sikerüljön. Ezen a Petőfi-körös rendezvényen Déry Tibor beszéde volt a leginkább gyújtó hatású. Szerettem Déryt, a szövegeit nagyon értettem, és szerettem azt is, ahogyan társaságban viselkedett. Kíváncsi volt a fiatalokra, és engem is elvitt hozzá Örkény. Nagyon tetszett az is, hogy szemben Örkénnyel, aki úgy fogalmazott, hogy abban egy vesszőt sem változtathattál volna meg, Déry mindig ilyeneket mondott: „…és az az izé, hogy is hívják…”. Aztán a végére nagyon jó volt, ami kisikeredett.
[…] ’56. október 23-án, miután már átjött a tömeg a Margit-hídon, akkor a Bem-térre mentek sokan, ahol a Bem szobornál volt egy iskola, azelőtt valamilyen emelvény fel volt állítva, és ott álldogált Veres Péter, Örkény István, és odaálltam én is. Vártuk, hogy mi lesz. Ígérkezett egy vers, mert az egyik fiatal tiszt, egy alhadnagy, költői vénákat érezvén magában a naphoz illő költeményt írt, majd fel is olvasta, de nem akart vége szakadni az ismétlődő refrénbe torkolló költeménynek.
– Mi volt a refrén?
– Nem emlékszem, gyújtó hatású volt, de valamiért nem kapaszkodott meg az emlékezetemben. Akkor annyira evidens volt, hogy a történelemnek kellenek ezek a toposzok és ismétlődések. Lejátsszuk, ami 1848. március 15-én történt, mert ez jut az eszünkbe. Ennek megfelelően el akarják foglalni a Rádiót, mert az megfelel a Landerer és Haeckenast nyomdának. Talán nem olyan kedves a hangulat, mert Landerer mester azt súgta Irinyi Józsefnek, hogy foglalják le, s akkor Irinyi rátette a kezét a nyomdagépre, s mondta, hogy a nép nevében lefoglalom. A Rádiónál is volt tárgyalás, de nem tudtak megállapodni.
– Azt mondod, hogy magyar forradalmaknak ’48 adta az alapmintázatát.
– Annak meg a francia forradalom, még korábbról pedig a római köztársaság. Az ókortól folyamatosan van egy kontinuuma a zsarnokság elleni küzdelemnek, a forradalmaknak, és a nyugodtabb megalkuvó periódusoknak is. Vannak hozzávaló példák, minták, ikonográfia és bölcselkedések. Ami egyébként nem rossz dolog.
(A teljes beszélgetés a Tiszatáj 2015. novemberi számában lesz olvasható)
