Képzeljünk el egy kupac kockacukrot.
Ha ebből a kupacból elveszek egyet, az még kupac marad? Nyilvánvalóan, igen, hiszen egyetlen elem elmozdítása még nem teszi a kupacot nem-kupaccá. Vegyünk el még egyet és még mindig kupac marad. Ártalmatlan kis dolognak tűnik, de a folytatás végül ahhoz a konklúzióhoz vezet, hogy akár egyetlen kockacukor is kupacot alkot.
Nézzünk egy másik esetet. Egy színskálát szemlélünk egy olyan szemüvegen keresztül, amelyen csupán egy-egy vékony rés van a szemüveg egy-egy lencséjén. A spektrumot elég közelről szemléljük ahhoz, hogy a réseken keresztül látott színek egyformának tűnnek. Ezután úgy nézzük végig a skálát balról jobbra haladva, hogy az eddig jobb oldali résben látható szín éppen a bal oldali réshez kerüljön, a jobb oldaliba pedig a következő árnyalat. Mi fog történni? A sor elején nem tudjuk megállapítani a különbséget a két – mondjuk – piros árnyalat között, hiszen szemünknek észrevehetetlen az eltérés. Minden új pozíció felvételével annyira kicsi a különbség a két résben látott árnyalat között, hogy még akkor is rámondjuk a megfigyelt színre, hogy piros, amikor már valójában kék.
Nagy vonalakban ez a Szóritész vagy kupac paradoxon, amelynek egy csomó (! – szóritész-érzékeny kifejezés) nyelvfilozófiai és ismeretelméleti értelmezése, vonatkozása van. Ezek a mi szempontunkból most nem érdekesek, inkább nézzük meg azt, hogy a mindennapi életünkre van-e valamilyen lényeges hatással ez a paradoxon.
Kiválóan össze lehet azon veszni párunkkal, ha azt mondjuk neki „nem jövök későn haza” vagy „nem fogok sokat inni”. Ha egy sörrel kevesebbet ittunk volna, az már nem sok? Láthatjuk, hogy ebbe a vitába nem szabad belemenni, mert a végén kiderül, hogy egy sör is sok.
Ha a főnökünk azt mondja, hogy néhány napig túlórázni kellene (de még az is lehet, hogy kifizetik), akkor nem biztos, hogy őszinte az örömünk, hiszen a „néhány” is elmosódó határú kifejezés.
Tegyük fel, hogy egy demokratikus berendezkedésű országban készenléti rendőrök törhetnek rá civil szervezetekre, mintha azok legalábbis a Camorra helyi ága lennének. Demokratikusnak nevezhető-e az az ország? Mondjuk, igen, elvégre előfordulhat ilyesmi.
És ha ebben az országban, ahol eddig nagy mozgástere volt a tanároknak, hogy kiválasszák szakmai tudásuk alapján a diákoknak leginkább megfelelő tankönyvet, már csupán két – egymástól alig különböző – könyvből lehet választani? Mondjuk azt, hogy még ez sem diktatórikus.
És ha…?
Lehetne még hozni példákat a szóritész-érzékeny kifejezésekkel kapcsolatban kialakuló paradoxonokra (minden sok/minden kevés, minden demokrácia/semmi nem az), de talán fontosabb a viselkedésére, következményeire egy kis figyelmet fordítani. Először is számos, egyértelműnek, körülhatároltnak tűnő kifejezés valójában szóritész-érzékeny és ezt érdemes tudatosítanunk.
Másodszor: ebben a paradoxonban az a veszélyes, hogy anélkül jutunk el A-ból B-be, hogy egyáltalán észrevennénk ezt.
Rég megérkeztünk valahová, amikor még azt gondoljuk, csak úton vagyunk oda.
Szabó István Zoltán (Steve)
