Hit

Ed Brubakernek a Criminal óta kis túlzással monopóliuma van az amerikai noir képregények piacán – időről időre persze felbukkannak más írók is, akik próbálkoznak a műfajjal, de csak nagyon ritkán tudnak hozzá hasonló figyelmet és elismertséget kivívni maguknak. Ha egy szinte teljesen ismeretlen szerző, esetünkben Bryce Carlson (aki korábban csak olyan licenszelt képregényekbe írogatott, mint a Wall-E és az Adventure Time) próbálkozik ilyesmivel, ráadásul az egyik kis kiadónál (Boom! Studios), akkor szinte garantált, hogy a mű különösebb felhajtás nélkül fut le, és tűnik el a süllyesztőben.

A szóban forgó Hit ugyan megkapta a műfaj rajongóitól a maga megérdemelt főhajtásait, begyűjtött pár pozitív kritikát (azoktól, akik egyáltalán észrevették, hogy létezik), de a múlt decemberben véget ért négyrészes minisorozat egyik száma sem került fel az aktuális hónap Top300-as eladási listájára, ami azt jelenti, hogy nagyjából elenyésző mennyiség fogyott belőle (talán a gyűjteményes kötet megjelenése majd még változtathat ezen – bár kétlem).

Ami kár, mert a Hit egy remek noir, ami ráadásul minden noirok legnagyszerűbb közegében játszódik: az ’50-es évek Los Angelesében. A sztori fókuszpontjában egy elit rendőrségi alakulat áll, aminek az a feladta, hogy a nehézkes bürokráciát és a kijátszható törvényt figyelmen kívül hagyva titokban, ólommal osszon igazságot az alvilágban – ez a rendőrségi halálosztag egyébként tényleg létezett akkoriban, erről szólt a Ryan Gosling főszereplésével készült tavalyi Gengszterosztag is, aminél mellesleg ez a képregény nagyságrendekkel jobb.

Az egység vezetője Slater nyomozó, aki derekasan teszi a dolgát, amíg rejtélyes gyilkosságok nem kezdenek történni a városban. Az egyik áldozat egy kollégája, akit ugyan nem szívelt, de azért az ilyesmi mellett mégsem szokás csak úgy szemet hunyni – ráadásul még egy volt szerelme is beállít hozzá teljesen váratlanul, szőkén és pisztollyal, ahogy egy igazi femme fatale-hoz illik. És innen csak rosszabb, bonyo­lul­tabb és véresebb lesz minden.

Erős túlzás lenne azt állítani, hogy a Hit nagyon profi és elegáns fordulatokkal operál, sőt, ami azt illet, a vége felé már inkább a kiszámíthatóság jellemző rá: az ügyesen font és kuszált szálakat egy sablonos szituáció köré épített finálé varrja el, de nincs ezzel különösebb gond – ami James Ellroy Szigorúan bizalmasának klasszikus filmadaptációjában működött, az működik itt is. Sőt, ez a roncstelepi leszámolás a maga módján kifejezetten dinamikus, sötét és brutális, méltó a műfajhoz.

Addig pedig nincs is más dolgunk, mint elmerülni az ’50-es évek Los Angelesének fantasztikusan megidézett atmoszfé­rá­já­ban. Ellroyt nem véletlenül hoztam fel, ennek az atmoszfé­rá­nak ő a mestere, és bár Carlson tehetsége nagyon messze van az övétől, az azért érezhető (és ezt pozitívumként mondom), hogy honnan vette az inspirációt. Száll a cigaretta­füst, gyűlnek a hullák, dörögnek a fegyverek, keveredik a szex és az erőszak, értőn hömpölyög a narráció, mindenhol árulás, becstelenség, hazugság és korrupció. Slater klasszikus, keménykötésű hősként navigál a napsütötte felszín alatt rothadó közegben – nem egy túl komplex karakter, de elég érdekes ahhoz, hogy perverz örömmel merüljünk vele a mocsokban.

Abban, hogy a Hit tényleg egy minőségi hardboiled noir lett, nagy szerepe van a rajzolónak, Vanesa R. Del Reynek is. Képei a stilizáltság és a realizmus egy nehezen megfogható határ­mezs­gyé­jén mozognak, elevenek, fülledtek és rendkívül kifejezőek, Archie Van Buren visszafogott, retrós színeivel együtt pedig különösen hatásosak. Megvan bennük az a furcsa, nyugtalanító álomszerűség, ami olyannyira jellemző a zsánerre, de amit egyrészt sokkal könnyebb filmvásznon megteremteni, mint képregényben, másrészt még a filmvásznon is inkább csak fekete-fehérben működik igazán jól.

A Hit már csak ezért a vizuális diadalért is megéri, hogy emlékezzünk rá, a zsáner rajon­gói­nak pedig főleg kihagyhatatlan.

Rusznyák Csaba

[nggallery id=416]