08.17.
| Ismét Fekete Zaj Fesztivál Mátrafüreden >>>
09.04.
| Budapesti Klasszikus Film Maraton >>>
08.17.
| Szentendrén látható először együtt hazánkban a Söndörgő és az Amsterdam Klezmer Band >>>
08.16.
| Az ötödik Malomfesztiválon minden több lesz >>>
08.10.
| MAMŰ Galéria – A véletlen >>>
08.08.
| Vass Tibor El, Kondor, pláza című önálló kiállítása – Nyílt, ti, tok című csoportos kiállítás >>>
08.07.
| Magyar műemlékek restaurálási folyamatait mutatja be a Teleki László Alapítvány legújabb kiállítása >>>
08.03.
| Hazánk legmenőbb független társulatai a szegedi THEALTER vendégei >>>
08.03.
| Legéndy Jácint performansza a ZegZugban DJ ANDONE estjén >>>
08.02.
| Változó terek – A Duna menti térség történeti térképeken 1650-1800 >>>
08.07.
| Ismét pályázatot hirdet a Kortárs folyóirat >>>
08.06.
| Hamarabb kezdődik a Szegedi Szabadtéri 2019-esévada >>>
07.25.
| Szőcs Petra első nagyjátékfilmje a Velencei Filmfesztiválon >>>
07.22.
| Újabb díjat nyert a Virágvölgy >>>
07.14.
| A Pannon Filharmonikusok évadzárása >>>
06.22.
| Júliusi kiállítások a Deák17 Galériában >>>
06.21.
| Elkezdődtek a Rómeó és Júlia próbái >>>
06.20.
| Megjelent a Black Nail Cabaret új videoklipje >>>
06.08.
| Itt vannak az Év Gyerekkönyvei >>>
06.04.
| Könyvhét – Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017) >>>

Kortárs makedón költők
Krusovszky Dénes, Malárburk József, Tolnai Ottó, Alice Walker prózája
Janáky Marianna drámája
Baka István levelezéséből
Holokauszt – Csend – Beszéd – Emlékezet – Üzenet (Goldmann Márta, Jablonczay Tímea, Kelemen Zoltán, Máté-Tóth András, Szőke Dávid Sándor, Turai Gabriella, Wéber Péter)
Nátyi Róbert Endre Béla kiállításáról

>>>

BESZÁMOLÓ A TAPASZTALATOKRÓL
A Madrid szívében található múzeum hármas legfőbb csúcsának tekinthető Prado (a Thyssen-Bornemissza, illetve a Reina Sofia mellett) a kezdetektől a mai napig töretlen presztízzsel bír a klasszikus művészeti intézmények között. Tekintve, hogy a 2017-2018-as tanév tavaszi félévét Erasmus hallgatóként Madridban töltöm… – KISS ENIKŐ BESZÁMOLÓJA

>>>

„A panaszokat kiírom, a boldogságot észrevétlenül felélem…”
2014.04.07 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS KOVÁCS PÉTERREL A SZEGEDI ÉLETMŰ-KIÁLLÍTÁSA KAPCSÁN

Budán, a Gellért Szálló mögött magasodik az a varázslatos, több mint 110 éves műteremház, melyben kortárs magyar művészek laknak és dolgoznak. Kovács Péteré a legfelső emelet egyik sarok­műterme. A lépcsőházban fej nél­küli görög kurosz szobor és szá­raz­ság­tűrő aloe verák. Bent tisztaság és nyu­galom. A vásznak, pa­pí­rok rendezett sorokban a falnak támasztva, a polco­kon festékes üvegek, tubusok, dobozok, ecsettartó edények. Hat méter magas üvegfal, mögötte a sárgás al­ko­nyat­ból felderengő Gellért-hegy, és a kezében pálmaágat tartó, kivilágított Sza­bad­ság-szobor. Csöndben süteményt tesz elém, meg kristálytiszta poharat. Perc­ről-percre sötétebb lesz, de villanyt nem kapcsolunk. Fehéren villognak körü­löt­tünk a papírok, vásznak, közepü­kön egy-egy, már csak éppen felsejlő sötét verem. Halkan, lassan és komo­lyan beszél. Hallgatni, megérteni is csak vég­te­len ko­moly­sággal lehet.

– Pedáns, rendezett a műterme. Minden patyolat tiszta. Őszintén szólva ez az első tiszta műterem, amellyel találkoztam eddig életemben.

– Nem rend ez…, és nem is jellemző, most – a kiállítás miatt is – inkább üres. A munká­hoz lehetőleg megfelelő körülmények kellenek, bár ezt művésze válogatja: a szomszédom­ban alkotott Kokas Ignác, ő például csaknem mindig festékben „úszott”, ezzel együtt kitű­nő művész, tüneményes ember volt. Most már saját kis sírversével ellátott márványtábla is emlékeztet rá a műteremház belső falán.

Itt lakik a Műteremházban?

– Nem, nekem ez munkahelyem, de a művészek nagy többsége itt is lakik. Ez a ház eleve műteremháznak épült: itt dolgozott sok más híresség mellett egy ideig például Rippl-Rónai és Czóbel, Madarász Viktor pedig az első lakók egyike volt. Én 1998-ban pályázattal nyertem el erre a műteremre a bérleti jogot. Ezt követően 2000-ben a nagyon leromlott állapotú épület észak-nyugati sarka – ahol az én műtermem is van – megrogyott, és olyan súlyosan sérült, hogy ezt a részt teljesen le kellett bontani, majd újraépíteni. Több mint egy év után tudtam csak visszaköltözni. Nagyrészt szerencse kérdése volt, hogy sikerült kimenteni a munkáimat, és aránylag kevés sérült meg illetve ment tönkre. 2003-ban kül­sőleg felújították az egész épületet.

Milyen volt a gyermekkora? Volt valakinek művészi ambíciója a családban?

– Az ötvenes években voltam gyerek, itt éltünk ebben a kerületben. A családomnak kö­szönhetően a politikától viszonylag elzártan nőttem fel, szívesen emlékszem vissza gye­rekkoromra. A családban senki nem foglalkozott művészettel, de édesapámnak volt né­hány németalföldi képről készült kvalitásos osztrák másolata, kisméretű olajfestmények fatáblákon, vásznakon. Ez volt az a vizuális közeg, képi világ, amely körbevett, ám mindennek a rajzaimhoz nem volt köze, már akkoriban is jobban érdekelt az emberi moz­gás tanulmányozása. Az első művészi sikerem az volt, hogy egy barátomtól kapott kré­tacsonkkal Ady-illusztrációt készítettem egy középiskolai rajzpályázatra, amivel harmadik helyezést értem el.

Később, a főiskolás évei alatt, kulturális szempontból mit tapasztalt maga körül? Ta­lált-e szellemi közeget magának?

– Kicsit korábbról kezdem. Nem jártam művészeti iskolába. Amikor ’57 tavaszán beirat­koztam a Petőfi Gimnáziumba, mindenütt nagyon fojtott volt még a hangulat. Gyerekként leginkább furcsa, feszült légkört érzékeltem magam körül. Reálosztályba kerültem, ami­hez semmi közöm nem volt. Ezért lassacskán állandósult bennem az órákon érzett érdek­telenség. Spontán matematikai vonzódásom idővel elkopott, és unalmamban kezdtem vagy inkább folytattam a firkálgatást.

Mennyire hatott Önre a szocialista realizmus esztétikája?

– Egy ideig csak ezzel lehetett találkozni mindenütt, de aztán szép lassan kinyílt a világ. Ebből az időből az első meghatározó vizuális élményem a Petőfiről készített dagerrotípia felfedezése volt. Annyira megfogott a képmás szépsége, hogy megkíséreltem rajzban újra­fogalmazni, és Lenin-portré helyett ezt a képet tettük ki az osztályteremben.

Hogyan került végül is a Képzőművészeti Főiskolára?

– Naivan úgy gondoltam, hogy mivel leginkább firkálni, rajzolni szeretek, jó és talán cél­szerű is lenne megtanulni „jól” rajzolni és ezért érettségi után a Képzőművészeti Főiskolá­ra jelentkezni. Ostoba felkészületlenséggel vágtam neki a felvételinek, olyannyira, hogy amikor megérkeztem az adott címre, csodálkozva értetlenkedtem: hisz ez a Bábszínház … Krétával rajzoltam csomagoló papírra, arról sem tudtam, hogy létezik művészellátó bolt. Akkor ültem először rajzbakon, és akkor láttam először monopol gumit, izzadt a kezem az izgalomtól. Nagy meglepetésemre az olcsó csomagolópapírra készített fejrajzzal bekerül­tem a második fordulóra, ennél tovább azonban már nem. Ez az eredmény hozta azt, hogy immár tudatosan készülve tegyek kísérletet a következő évben. A megtorpanások és neki­buzdulások során az esti előkészítőt is megtapasztalva jutottam el – Barcsay mester ana­tómiakönyvét tanulmányozva és tanulságait felhasználva – 1964-ben a főiskolai felvétel­hez.

Kik voltak akkoriban az Önt inspiráló művészek?

– Szembesülve felkészületlenségem miatti hátrányommal, mohón kezdtem képtárakba és kiállításokra járni, főként a Szépművészeti Múzeumba és a Nemzeti Galériába. Sorra talál­tam példákat, időszakos és állandósuló „kedvenceket”, melyek segítettek tanulmányaim­ban. Itt sorolhatom Brueghelt, Velázquez-t, del Piombot, Sassettat, vagy Mednyánszkyt, Ferenczy Károlyt, Derkovitsot, Vajda Lajost. A kortárs művészek közül Kondor Béla volt rám a legnagyobb hatással. Főiskolai mesterem, Fónyi Géza Holbein rajzokat mutatott nekünk, ezek a rajzok vezettek rá arra, hogy nem csak anatómiai tudás, hanem végtelen érzékenység is kell egy-egy alak megkomponálásához. Mivel külföldre csak nehezen jut­hattunk el, rossz reprodukciókon, repedt üvegű diapozitívok vetítésén ismertük meg az egyetemes művészettörténet nagyjait. Három éve jutottam el először Madridba, hogy eredetiben láthassam Goya Fekete képeit. Ez is mutatja, mennyire jellemző rám a meg­késettség.

Mikor kezdte megtalálni a saját hangját?

– Mindig az volt az elsődleges célom, hogy a klasszikus korok nagyjaihoz hasonló szinten tudjak rajzolni. Ebből kiindulva kezdtem el viszonylag későn keresgélni a saját stílusomat. Az elégedetlenség, az önkeresés érzése voltaképpen azóta is tart.

A képeit látva a befogadók szempontjából két dolog merül fel gyakran: az egyik a művek befejezetlenség-érzése, a másik pedig a narratívák, különféle olvasatok „gyártá­sa”. Szerintem ez a kettő erősen összefügg: éppen a képek nyitva hagyottsága miatt kezdünk hozzá azok befejezéséhez, és ez a befejezés részünkről nyilván csak verbális le­het. Mennyire zavarja Önt a kényszeresen narratívát gyártó befogadói attitűd?

– Kezdjük azzal, hogy a jelenlegi kiállításomon a képeim mellett számok vannak, és egy nyomtatott papíron lehet visszakeresni a számokhoz tartozó képcímeket. Ez nyilvánvaló skandalum, de arra gondoltam, hogy a néző részéről talán megérnek ennyi fáradtságot, egy kis nyomozást a rajzaim. Bosszantott ugyanis az a tapasztalat, hogy a nézők nagy része a legtöbb időt a képcím elolvasásával tölti, majd mintegy futólag rávetik tekintetüket a képre, és már baktatnak is tovább a következőhöz. A képzőművészeti produktumot nézni, látni kell. Nem a szöveg és kép megfelelése a lényeg, hanem maga a kép. Elkezdtem tehát azzal játszani, hogy nem adok verbális segítséget a nézőnek. Talán goromba gesztusnak tűnik, de volt rá okom, hogy így tegyek.

És mit gondol arról a vissza-visszatérő nézői benyomásról, hogy képei a befejezetlen­ség érzését keltik?

– Hogy mikor, hol fejeződik be egy kép, eldönthetetlen kérdés. Sokszor a rajzolás során én magam sem tudom, a munkának mikor, milyen fázisai voltak, mikor mi került rá. Gyak­ran előfordul, hogy két hét múlva előveszek egy képet, és nem tudok visszaemlékezni, mi motivált, indított el, amikor belekezdtem. Egy kényszeresen meg-megszakított folyamat­ról van szó, melyet valahol abbahagyni vagyok kénytelen, de ez nem jelenthet mindig be­fejezettséget. Ilyenkor sokszor már lehetetlen folytatni, és előfordul, hogy néhány kép a születésétől kezdve kiköveteli a szemétkosarat.

Sok képét kidobta?

– A főiskolás éveimből, sőt még az azt követő évekből is nagyon kevés munkámat tudom felmutatni, mert iszonyatos elégedetlenségemben folyton törtem-zúztam. A folyamatos, intenzív munka állandó építkezést-rombolást eredményezett. Ez máig is megmaradt: ma­ga a tevékenység, melyet alkotó munkának hívunk, gyakran gyötrelmes, mégis nagyon jó dolog. Ám az, hogy ennek lesz-e eredménye vagy hogy mi is az eredménye, mindig kétsé­ges. Egy anekdota szerint az ötvenes években a művészeket egy kérdőíven művészi törek­véseikről kérdezték, Ferenczy Béni és Noémi azt válaszolta, hogy „törekvéseink művészi­ek”. Ez velem is így van. A szándékom mindig művészi.

Előfordultak már a műveivel kapcsolatban kapitális félreértések?

– Időnként annyira az ábrázolás határán van az a hevenyészett gesztus, amit a papíron hagyok, hogy a befogadók saját habitusukhoz mérten mást és mást látnak bele. Képeim nyitott, nem határozott tartalmú közléssel bírnak, így magának az értelmezésnek a lehető­sége is rendkívül tággá válik. Hogy mi a meghatározott művészi szándék? Sokszor én ma­gam sem fogalmazom meg. A bennem akkumulálódó közlésvágy általában a panaszaim kiírását jelenti, azoktól kívánok megszabadulni. A boldogságot pedig szinte észrevétlenül fölélem.

Most megválaszolt egy olyan kérdést, amely már régóta foglalkoztat. Mégpedig azt, hogy művészileg vajon ki lehet-e fejezni a boldogságot, a jó közérzetet? A tapasztalatom az volt, hogy csak ritka esetben, de idáig nem találtam választ ennek a miértjére.

– Egy időben sokszor piszkáltak a barátaim, hogy miért ilyen szomorúak, letargikusak a képeim. Én ugyan nem így gondoltam, ám végül megadtam magam, és megpróbáltam úgynevezett „életvidám” képeket csinálni. Siralmas eredményre jutottam, a „mosoly nem volt őszinte”. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ezt erőltetni nem lehet, mint ahogyan a hitet sem, mert ez nem elhatározás vagy akarat kérdése.

Én azért szeretem a munkáit, mert, ha nem is a természetemtől, de az érdeklődési kö­römtől igen távol állnak a vidám dolgok. A dekadens, vagy tragikus esztétikai jegyekkel bíró művek sokszor ugyanis alapvető metafizikai kérdéseket vetnek fel. Nézőként leg­inkább a művei által keltett borzongás tud felszakítani bennem valamit. Jó nézői atti­tűdnek tűnne szerintem egy olyan megoldás is, hogy Rothko meditatív képeihez hason­lóan csak elmerülünk a látványban, és ebben a nézői folyamatban egyre mélyebbre ke­rülünk saját tudatunkban. Mindkét folyamat lelki is, nem csak érzéki.

– Alapvetően arról van szó, hogy a művészben a közlésvágy odáig fokozódik, hogy valami­lyen alkotás formájában testet ölt. Ezzel a létrehozott tárggyal, képzőművészeti objek­tummal találkozik a néző, és e találkozásba a szubjektum hozza magával a saját közlését is. Ez a diskurzus jelenthet valamit a néző számára, de közömbös is maradhat iránta. Ugyanazokra az objektumokra a befogadók teljesen szélsőségesen reagálhatnak. Sőt az egyes emberek viszonyulása is változhat.

Érződött a kiállítás megnyitón, hogy ennek most igen nagy súlya van. Ennyi képe eddig még sosem volt együtt. Szeretném, ha ez a beszélgetés is egyfajta összegzés, vis­szatekintés lenne. Miért épp most jött el az ideje ennek?

– Amikor az ember idős korba ér, fontossá válhat egy ilyen fajta visszatekintés. Nem egy kollégám azt mondta, hogy nem vállalna el ekkora kiállítást, és némiképp érthető is az álláspontjuk. Én viszont – annak ellenére, hogy a REÖK tere néhány vonatkozásban kor­látozott, hiszen eredetileg nem kiállítótérnek készült – éltem a lehetőséggel. A művészet­történész kurátor, Nátyi Róbert, aki erre a kiállításra meghívott, nagy segítségemre volt a rendezés sokszor kimerítő munkájában. Korábban már két alkalommal is volt Szegeden egyéni kiállításom, ’76 óta folyamatosan visszajáró kiállítóként kötődésem van a városhoz, amit az időközben létrejött Táblakép Festészeti Biennále tovább erősített. Fontos volt számomra a Biennálékon való részvétel, mert kíváncsi voltam, hogy a kollégák művei mellett hogy hatnak a képeim, milyen is az így kialakuló verseny. Egyébként külföldi vo­natkozásban is törekvésemmé vált, hogy valamilyen módon próbára tegyem a munkáimat, úgy, hogy a kiállításokon lehetőleg minél több jelentős művész fontos műveivel összemér­hetőek legyenek.

Mi a benyomása önmagáról ennek az összegző kiállításnak a tükrében?

– Még eleven az élmény, nem ülepedett le teljesen. Először is azt kellett tisztázni magam­ban az előkészítés során, hogy mi az, amit én láttatni, megmutatni szeretnék, mi az, amire kíváncsi vagyok a saját ténykedésemmel kapcsolatban. A képeim, már azáltal, hogy ki­kerültek a műtermi védettségből, zártságból, kimozdultak abból a rögzített helyzetből, ahogyan én korábban viszonyultam hozzájuk. Vannak olyan képeim is a kiállításon, me­lyek elszármaztak tőlem, és már 30 éve nem láttam őket, s vannak olyanok is, amelyek még sehol nem voltak kiállítva. Rendezés közben sajátos helyzetek is adódtak, amelyek pozitív tanulságokkal járhatnak. A további munkámban remélhetőleg sok mindent tudok majd ebből hasznosítani.

Az ön személyes életének az emlékei mennyire jöttek felszínre, amikor így egyben látta a különböző életszakaszaiban alkotott műveket? Ezek nyilván emlékek is, melyek fel­idéznek fontos epizódokat az életéből.

– Ez a kiállítás a nosztalgiát kirekesztve is hozott egyfajta szembesülést a tetteimmel. Pró­bára tette a múltamról hordozott emlékeimet. Kiderült, hogy egyik-másik hamis, sántít, vagy legalábbis korrekcióra szorul. Mivel számomra az alkotó munka önkiírás, most szembesültem azzal a nagyon furcsa kettősséggel, ami bennem találkozik. A „komoly” képeim mellett ugyanis mindig is készítettem könyvillusztrációkat, melyekbe belevittem a játékosságot: gyakran nevettem, miközben a gyerekkönyveket rajzoltam. Az egyik tevé­kenység egy személyes úgy nevezett, autonóm művészi megnyilatkozás, a másik pedig alkalmazott terület, ahol egészen más érzések szabadulnak fel bennem. Izgalmas játék ez.

A legősibb absztrakt fogalmak, melyeket az ember már nagyon korán megpróbált képpé formálni, a thanatos és a hypnos, vagyis a halál és az álom voltak. A halál, ha nem is mint téma, de mint önmagából kidolgozandó anyag, folyton kísérti alkotás köz­ben. Mi a helyzet az álommal?

Mindkettő az emberi tudattal együtt létező. De az emberi agy működése, a tudat alatti, az álom még rengeteg megismerni valót tartalmaz. A halál minden ember számára egy­forma meghatározottság. Egy riporter egyszer azt mondta nekem, hogy ilyen erős halál tudattal rendelkező emberrel még nem találkozott. Én nem érzem ezt, csak egyszerűen tudomásul veszem a kiszabott pálya végességét. A művészi cselekvés konkrétan kötődik magához az egyes emberhez, ugyanakkor az emberhez, mint társadalmi lényhez is. Éppen azért ragadtam le az emberábrázolásnál, mert számomra maga a művészet nem más, mint az emberi létezéshez kötődő elemi dolgok és ezekhez való viszonyunk tárgyiasult megnyil­vánulása.

Sokan összehozzák képeinek hangulatát Pilinszky verseivel. Találkoztak valaha?

– Nem találkoztunk sosem, de nagyon szeretem a prózai írásait, és a versei között is sok olyan tömény, sűrű, esszenciális tünemény van, ami megindított.

A kedvenc gyerekkori könyvem az A part alatt volt. Máig is megvan, és én is ezt olvas­tam a gyerekeimnek. Hogyan lehetséges ennyire találó, időtálló illusztrációt készíteni?

– Korán lettem apa, és a Derkovits-ösztöndíjam alatt már volt velem két pici gyerek. Sokat rajzolgattam nekik. Egy alkalommal kaptak egy Weöres Sándor-könyvet, amelynek nem tetszettek az illusztrációi, és ezért néhány saját változatot készítettem, majd egy barátom tanácsára ezekkel elmentem a Móra Kiadóba, és kértem egy illusztrációs feladatot. Ez volt az A part alatt című leporelló, az első ilyen munkám. Amikor elkészült a mesekönyv, ak­kor szembesültem azzal, hogy 60.000 példányban jelenik meg első alkalommal, aztán ezt még több kiadás követi. Rádöbbentem, hogy akár több százezer ember olvashatja, nézheti majd. Rögtön meg is szeppentem ennek a lehetőségnek a súlyától, a felelősségtől. Ugyan­akkor segítségemre volt, hogy az első kritikusaim saját gyerekeim és óvodás társaik voltak. Közvetlen inspirációt is jelentettek számomra, és sok motívumot az ő rajzaikról lestem el. A kisebbik fiam máig is emlegeti, hogy „elloptam” a legjobb Göncöl szekér motívumát. Feladat és cél volt, hogy az adott irodalmi szöveget a megfelelő korosztálynak illusztrálni tudjam. Ezért nem érdekelt, hogy legyen „saját” grafikai stílusom, hanem mindig meg­maradtam az adott feladatnál. Ezért aztán az illusztrációs munka olyan érzés volt, mintha szabadságra mentem volna a szokásos műtermi tevékenységből. Jó kedvet okozott szá­momra, és ez volt a remény arra, hogy mások is élvezhetik.

Zalán Tiborral hogyan alakult ki a szoros barátság?

– Az egykori, a „régi” Mozgó Világ című folyóirathoz kötődő irodalmárok, történészek, képzőművészek csoportjából jó néhány rendszeresen együtt futballozott hosszú éveken át. Változó összetételű, de mindig jó társaság. Czakó Gábor, Eszterházy Péter, Garaczi László, Jankovics József, Kukorelly Endre, Németh Gábor, Szabados Árpád és Zalán Tibor foci­zott együtt többek között, s velük játszottam én is. Olyan közegbe nyertem befogadást, ahol folyamatosan jól éreztem magam. Úgy volt együtt a játék és a jó társaság, hogy köz­ben mindenki komolyan vette a maga ténykedését. Ez a körülbelül nyolc évig tartó idő­szak a rendszerváltozással véget ért, és Zalán Tiborral közös morális problémánkká vált, hogy mindketten veszteségként éltük meg azt, ahogy a csapat széthullott. Sokat találkoz­tunk, beszélgettünk, aztán Tibor katalógusbevezetőt írt a képeimhez, kiállításaimat nyitot­ta meg, később könyvborítóihoz, verseihez rajzaimból válogattunk. A lassan már két éve megjelent Fáradt kadenciák szép könyv lett, ebben tűnik elő leginkább, mennyire közel állnak egymáshoz az ő szövegei és az én képeim. A kadenciák szinte zuhannak lefelé, és ennek a zuhogó áramlásnak kellett megjelennie vizuálisan is.

Ljudmila Ulickaja azt írja, hogy minden embernek saját variációja van Istenre. Az Öné milyen?

– Számomra ez nagyon intim terület. Nekem is van valamilyen hitem, de elsősorban mo­ralizáló hajlamom, melyet sokszor teherként élek meg. Alkotás közben az önmeghatáro­zás, a saját léttel való gazdálkodás, a létnek, mint adománynak a megélése foglalkoztat. Ebből fakadnak azok a kérdések, amelyekre választ remélek.

(Kovács Péter életmű-kiállítása a szegedi REÖK-ben. Kurátor: Nátyi Róbert)

Váraljai Anna

MTI Fotó: Kelemen Zoltán Gergely

 

[nggallery id=334]

Müller Éva fotói

 

[nggallery id=325]

 
Kapcsolódó írásunk:

Máté Zsuzsanna: A bizonytalanság paradoxonjai (Esztétikai problematizálás Kovács Péter szegedi kiállítása kapcsán)

Címke: , , , ,
2018.08.21 - tiszatáj

CEREDI NEMZETKÖZI KORTÁRS MŰVÉSZTELEP
Van egy kis utca Cereden, aminek nincs neve. Mintha nem is létezne, pedig a község fő utcájából, a Kossuth Lajos utcából kanyarodik ki. A nincs neve utca sarkán áll a Ceredi Nemzetközi Kortárs Művésztelep tájháza, amit tavaly vásároltak meg, teljesen lerobbant állapotban, de már a tavaly annyira rendbe tették, hogy abban az évben ott is sor kerülhetett kiállításra. Még sok a tennivaló az épületen… – ABAFÁY-DEÁK CSILLAG ÉS KÖLÜS LAJOS BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.08.21 - tiszatáj

BESZÁMOLÓ A MALOMFESZTIVÁLRÓL
Elérkezett az utolsó napjához az ötödik Malomfesztivál. Irodalmi workshop, népzenei taktusok, hajnali goa buli. Ilyennek látta a harmadik napot “elsőmalmozó” tudósítónk. – VARGA RÉKA BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.08.20 - tiszatáj

RÓZSAVÖLGYI ZSUZSA ÉS
AZ M STUDIO
Két „táncelőadást” is láttunk a Thealteren, s bár látszólag semmi közük egymáshoz, eszembe jutott a kérdés, vajon mit tenne az a három, liftbe szorult férfi, ha beszabadulnának Rózsavölgyi Zsuzsa 1.7 című előadásának a színpadára? – IBOS ÉVA KRITIKÁJA

>>>
2018.08.19 - tiszatáj

AZ UTOLSÓ KÉT NAP A THEALTEREN
A Thealter utolsó két napja igazi színházi ínyencségeket tartogatott a fesztivál résztvevői számára. Pénteken egy minden elemében egyedi és sajátos táncnyelvi produkciót, a sepsiszentgyörgyi M Stúdió Lift – boys will be boys című koreográfiáját tekinthette meg a nagyérdemű. Fehér Ferenc rendezésében három színész, Deák Zoltán, Szekrényes László és Veres Nagy Attila szerepelnek egy liftkabin alapterületének megfeleltethető aprócska térben. Az előadás kizárólag mozgásra épül, verbalitás nincs… – FRITZ GERGELY KRITIKÁJA

>>>
2018.08.18 - tiszatáj

BESZÁMOLÓ A MALOMFESZTIVÁLRÓL
Sátor, napfelkelte, kakasszó, nehézkés ébredés. Következzen a Malomfesztivál második – esős – napjáról szóló beszámoló, ahogyan azt “elsőmalmozó” tudósítónk látta. – VARGA RÉKA BESZÁMOLÓJA 

>>>
2018.08.17 - tiszatáj

BESZÁMOLÓ A MALOMFESZTIVÁLRÓL
Ötödik alkalommal nyitotta meg képzeletbeli kapuját a szerbiai falu, Orom és a határában elterülő Malomfesztivál. Az első nap eseményeibe „elsőmalmozó” tudósítónk szemén keresztül tekinthetnek be. – VARGA RÉKA BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.08.16 - tiszatáj

BRECHT ÉS SHAKESPEARE A THEALTER HATODIK ÉS HETEDIK NAPJÁN
A Thealteren bemutatott előadások közül kettő is több ízben bizonyította, hogy az alkotók életkora és a színházi hierarchiában elfoglalt státuszuk egyáltalán nincs egyenes arányban előadásaik esztétikai minőségével. Azaz sosem jelenthet kiindulási alapot, hogy egy adott előadás alkotója évtizedek óta a pályán van, avagy éppen a színművészeti végzős hallgatója… – FRITZ GERGELY KRITIKÁJA

>>>
2018.08.14 - tiszatáj

A THEALTER ÖTÖDIK NAPJA
Három megtekintésre érdemes előadás szerepelt egymás után a programban. Elsőként délután hatkor a k2 társulatának A Cenci-ház című előadása volt látható a régi zsinagógában, ezt követte Kokan Mladenović Felhő a nadrágban című rendezése a Kisszínházban, hogy aztán a kitartó közönség újra a Hajnóczy utcában találja magát a színművészetisek Az éjszaka a nappal anyja című produkcióján… – FRITZ GERGELY KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő