Máté Zsuzsanna: A bizonytalanság paradoxonjai

ESZTÉTIKAI PROBLEMATIZÁLÁS KOVÁCS PÉTER SZEGEDI KIÁLLÍTÁSA KAPCSÁN

Írásomban a műalkotások esztétikai létmódját tekintem alapvetőnek, azt, hogy az értelme­zett mű a mindenkori befogadás konkrét jelenéhez tartozva a befogadó számára esztétikai tapasztalatok generálására képes. Éppen ezért szándékom nem a művek valamely előre ki­jelölt szempontú tudományos megközelítése, például történeti szempontból, ahogy azt a művészettörténész teszi –, hanem a befogadói tapasztalatok esztétikai problematizálása.

Az esztétikai szempontból értelmezőt tekinthetjük úgy is, mint a jobbára ’tudatos’ befoga­dót, akit az különböztet meg a ’laikustól’, a döntően egyéni ízlésvilágától és emócióitól ve­zérelt befogadótól, hogy valamilyen szinten tisztában van a rá háruló feladat természetével és önreflexivitása révén is tudatosan törekszik az esztétikai tapasztalatszerzésre. Valamint igé­nye van arra, hogy értelmezését ’beszélgetve’ argumentálja, bevonódjon egy dialógusba, a művészetközvetítő fórumok révén elérhető értelmezőkkel, így a látogatókkal, vagy a kri­ti­kussal, a művészettörténésszel, a kurátorral, az esztétával, kivételes esetben pedig magá­val az alkotó művésszel. E  dialógusba való bekapcsolódás a műalkotás/ok/ról szóló beszél­ge­tések, előadások, különböző megnyilatkozások, véleménycserék vagy a tárgyiasítódott es­szék, tanulmányok, kritikák formájában érhető el. Az értelmezésekről – eltérően a ’laikus’ befogadó ízlés(ítélet)eitől, amelyek nem szorulnak megalapozásra – nemcsak hogy lehet, de szükséges is vitatkozni, illetve beszélgetve nekifeszíteni egymásnak a különböző esztéti­kai tapasztalatokat, a „másképp”-értéseket. Miért? Mert a nagyszerű műalkotások többféle ér­telmezési lehetőséget hordoznak magukban, mintegy ezáltal éltetve önmagukat, akár több értelmezői generáción keresztül is.

Az emberi érzékenység elemi orientációs képessége az empátia, a beleérzési és a ráérzési képesség. Ahogy a műalkotás teremtése, úgy a műélmény létrejötte (is) erre a képességre épít. Mivel, ez utóbbi esetében, a műalkotással való befogadói kapcsolatunkat nemcsak az érzékszerveinken keresztüli hatás, így a mű érzékletességének felfogása és az alkotás meg­értési igénye vezérli, hanem ez a beleérzési, ráérzési képességünk is. Ha az érzékletesség révén (is) kialakult műélmény hatására képtelenek vagyunk elszakadni a műtől, például többször is vissza- visszatérünk hozzá, akkor kialakult bennünk egy belső nyugtalanság, kí­váncsiság, hiszen a mű ott ’motoszkál’ bennünk, melynek hatására majd az értelmezések kipróbálásával, felfedésével és felfedezésével leszünk elfoglalva. Ez az a fordulópont, ami­kor a műalkotás élmény-befogadása átbillen a már kifejezhetőbe, a diszkurzív módon, fo­galmi­lag és intellektuálisan is megragadhatóba, egy-egy értelmezés formájában. Egyben ez az a pont, amikor rezonálunk a műre, azaz a műalkotás élményvilága valamilyen szempont­ból megérint bennünket, majd lassan, értelemadásunk révén világlátásunk részévé válik. Ös­szegezve: ha az érzéki észlelésből fakadó általánosítások, beleérzési és ráérzési képessé­günk és a műélmény valamint a rezonancia a művel kapcsolatban elég intenzív, netán meg­hök­kentő, akkor elindítják bennünk az interpretáció fogalmi „játékát” – Almási Miklós ki­feje­zésével szólva – „feladják az értelemnek a kulcsfogalmak anyagát, amiből lassan szö­vődhet az értelmezés fogalmi hálója”. (Almási Miklós: Anti-esztétika. Séták a művészet­filozófiák labirintusában. T-Twins Kiadó, Bp., 1992. 161-189.)

Kovács Péter Szegeden látható, négy évtizednyi munkásságának különböző korszakaiból való alkotásai e vázolt tudatos befogadási folyamatban egy ilyen kulcsfogalmat erősítettek fel bennem, mégpedig a ’bizonytalanság paradoxonait’, mely köré lehetséges értelmezésem és egyben esztétikai problematizálásom szerveződött. Nem a művész könyv- és meseilluszt­rációt, így alkalmazott alkotásait emelem ki, hanem többek között fantomlényei, arcnélküli emberei, kettősei, alvói és betonlakói, keresztre-feszítettjei nyomán létrejött esztétikai ta­pasztalataimra reflektálok, egyben azokra a művekre, melynek középpontjában az emberi test vagy részletének ábrázolása a keresővonalak hálójából és a tónusokat jelző foltokból áll.

Bizonytalanságot sugall a – hangsúlyozottan érzékelhetővé, láthatóvá tett – alkotói folya­mat befejezetlensége, mely éppen e befejezetlenség által magát a befogadót vonja be egy (újra)al­kotási folyamatba. Hasonlóan a figurativitás is, több szempontból felerősíti ezt a bizonyta­lanságot, mégpedig a kontextusnélküliség – az alig vagy csak éppen jelzett környe­zet, az ala­kok semmibe vetettség-szerűsége – révén. Vagy, ha mégis van konkrét kontextus, akkor az valamely szenvedéstörténeté, illetve determinisztikusságé. Bizonytalanságot sejtet a gör­csösség is, a félbehagyott vonalak kuszasága, a biztos kézzel végighúzott vonalak hiá­nya. Pa­radox módon, ez az első pillantásra ’formátlannak tűnő, mégis egy megformált­ságba rejtett’ bizonytalanság mégis szuggesztív erejű válik a befogadási folyamatban, azaz ha­tá­sa ’bizonyos’: vagy nagyon erős ellenállásra, elhárításra készteti a befogadót, vagy erőtelje­sen bevonja azt a műalkotás/ok erőterébe. Sejtésem szerint a befogadó semmiképpen sem marad közömbös, mivel felvetődik benne a kérdés: miért éppen „ilyen” ez vagy az a mű­alko­tás, miért így ábrázol az alkotó? A hatás e vagy-vagy jellege, illetve az érintettség létre­jöttének ténye vagy elmaradása a befogadó és a mű közötti rezonanciától függ, hermeneu­ti­kai terminológiában fogalmazva: a műalkotás és a befogadó horizont-össze­olvadásának megtörténésétől vagy meg nem történésétől.

Az a befogadó, akit megérintenek, megszólítanak e műalkotások, saját befogadási folyama­tában is egy bizonytalansági faktor jelenlétét fedezi fel, mivel a megformáltság jellemzői, így a kontextusnélküliség, a vázlatszerű keresővonalakból és tónusokból strukturált rajzok, a semmibe vetettség érzetét keltve, magát a befogadási folyamatot is bizonytalanná teszik, így a befogadó először inkább érzi, sejti, mint ’tudja’ az alkotásokat. Ezt az értelem-hiányos ál­lapotot követheti akár a mű bármilyen értelmezésének elhárítása és a befogadás meg­mara­dása az élmény szintjén vagy az értelemkeresés spontán kényszere. Ez utóbbi, az érte­lem­keresés azt is feltételezi, hogy a befogadó nyitottan közelít e művekhez, képes zavarba jönni, mivel átérzi e művek bizonytalanság-sugárzó erejét. Majd a saját befogadói bizony­talansá­gát paradox módon azzal oldja fel, hogy értelmet, konkrétumot keres, Gadamerrel szólva, a műalkotást „bevonja önértelmezésének egészébe, melyben az jelent számára vala­mit”. (Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Bp., Gondolat, 1984. 13.) Ha a befogadó értelmet, jelentést ad, akkor viszont valamilyen történe­tet kénytelen elbeszélni Kovács Péter műalkotásai kapcsán, és e narratívába zárja értelme­zését, majd megérkezik a ’végre értem, miért ilyen és mit jelent számomra’ egyéni (konstru­ált) felismeréséhez is. E narratívák a műalkotás és a tudatos befogadó közötti ho­rizont-ös­szeolvadásra épülnek, egy kapcsolathálót hozva létre a mű horizontja és a befoga­dói hori­zont (egyéni történetiségünk, kulturális hagyományozottságunk, tudáskészletünk, kor- és világnézetünk, sajátos élet- és sorsérzésünk, emberlátásunk horizontja) között. Ha a mű­alkotás/ok horizontja, bizonytalanságfaktorukból eredően erőteljesen nyitottak, be­fejezet­lenek és több elemük meghatározatlan, ahogy azt a művész festészeti és rajzi eszkö­zöket egybekapcsoló képein láthatjuk, akkor annál szélesebb spektrumú ez a kapcsolatháló a két horizont között.

Kovács Péter művészetéről számtalan ’értelmezői elbeszélést’, szubjektív értelemadást ol­vashatunk a nyolcvannál is több kritika, méltatás, esszé, cikk és kiállítás-megnyitó formá­já­ban, így többek között a Szegeden látható művekről is, bizonyítva, hogy e műalkotások ér­telmezési szabadsága igen nagyfokú. Hosszasan citálhatnám e gondolatsorokat, ízelítő­ként az 1978-tól napjainkig tartó ’megfejtésekből’ néhány gondolatsort idézek fel, úgy, mint az egyéni, befogadói értelemadások egy-egy konkrétumát, a képek emberalakjaira vonat­koz­tatva. E művek figurái egyaránt felidéz(het)ik a befogadóban „a létezés kimondhatatlan szél­sőségeit”, a magányt, a könyörgő hallgatást, a szenvedések ittjét és mostanját, a „Tér és idő modern Golgotá”-ját (Balázs Sándor: Létkoordináták, Demokrata 2004/4.); a „kifosz­tott, de még váltig illúziókért esdeklő embernek” benső hasonmását (Supka Magdolna: Az esz­mélkedés stációi – Kovács Péter festészete, Kortárs, 1989. augusztus); a személyiség belső konfliktusait, önmarcangolását és meghasonlottságát, mégpedig „Testbeszéddel, pó­zokkal, gesztusokkal s hullámzó, tekeredő vonalgubancokkal”, egy „gyötrő lelki harcot”.  (Nagy Zol­tán: Kovács Péter, Kortárs Magyar Művészet, Körmendi-Csák Gyűjtemény, Bu­dapest 1997.).

Emberalakjainak arcnélkülisége is egy alapvető faktora annak a bizonytalanságnak, mely az első korszaktól kezdődően jellemző maradt. Módos Péter írását azért is érdemes hosszab­ban idézni, mivel gondolatsora igen jól reprezentálja a mű és a befogadó közötti hori­zont-össze­olvadást is, e kapcsolatháló felépülésének néhány szegmentumát: „Szeret­nék egyszer bele­nézni Kovács Péter teremtett alakjainak arcába. Szeretném megszólítani őket, tudakolva ne­vüket és emlékeiket. Mindezt azonban nem lehet. Nem csupán azon egy­szerű ok miatt, hogy a papírra, vászonra rajzolt alakok nem szólalhatnak meg. Ez volna a leg­kevesebb – ettől még jól elbeszélgethetnénk. Kovács Péter szenvedő, menekülő, még itt levő, de már útnak induló alakjainak azonban nincs arca. Valahol elveszett az arcuk. Elvesz­tek az egykori vonások. El a sebhelyek, az ütések: a játék, a szerelem, a betegség stigmái. Üresek az arcok, azonosítha­tatlanok. De akkor miért ismerünk e figurák félszeg és fegyel­mezett ottmaradásának olyan nehezen megfogalmazható mozdulatában önnön otthonta­lansá­gunkra, saját bizonytalansá­gunkra? Miért helyettesíthetjük be e kitöltetlen arcokba, e szí­vósan ellenállók, mégis mene­külők arcába önmagunk, barátunk vagy éppen ellenségünk arcvonásait? E szótlan alakok által elbeszélt szorongás, fájdalom és bizonytalanság, ez a mégis-akarás honnan és miért ismerős? Miért ismerős mégis e sok ismeretlen? Testvéreink volnának? Igen. Testvéreink ők ott a vásznon, a keretek között. (…)” (Módos Péter: Kovács Péter képei (részlet), Somogy Kulturális Folyóirat 1982. március-április). Kovács Péter ké­pein az arc- vagy tekintetnélküli, történet-, idő- és (hát)tér nélküli koponyák mögé bárkit beilleszthetünk, éppen ’szemantikai ürességük’ révén, az arcábrázolás bizonytalanságának újabb paradoxonjaként.

Egy másik paradoxont lát meg Zalán Tibor: „mégiscsak megoldást, megoldásokat keres Pet’R, ami esendő emberi gyöngeség az olyan férfi részéről, aki tisztában van azzal, hogy megoldás pedig nincs. De ha megoldás nincs, akkor mi van?

Van a festő, és van a képe.
Absztrakt antropológia, dinamikus állapotrajz.
Fölöslegességtudat, kudarc.
Panasz-fohász-megváltatlanság.
A képzelet önmagát vonalakkal körülindázó modellje.
Szinkretikus önfelismerés, önszétrakás, létdekonstrukció.
Szétszedett és végképp összerakhatatlan emberi testek.
Szétszedett és végképp összerakhatatlan emberi életek.
Embriók.
Gödrök.
Elviselt dinamika.
Magány, tértelenség, érzelmi hátterek rejtélye.
Kiszabadult idegek véget nem érő tánca.
Az izzás végtelen sárgái.
Van Pet’R, van a festő, és van a mű.”

(Zalán Tibor: A fehér cella magányos lakója – katalógus-bevezető [részlet],
Pet’R, AL Galerie Gerlinde Walz, Stuttgart 1995.)

E művek emberalakjai a vonalak fonalhálójában mintegy gúzsba kötöttek, vagy kötötték ön­magukat. Mindkét lehetőség benne van az ábrázolás révén, de bármelyik az embernek, mint biológiai és természeti lénynek a meghatározottságát hangsúlyozza, azaz paradox mó­don éppen e bizonytalansággal fejezi ki a már-már szinte abszolutisztikus meghatározott­ságot. Az ember természeti-biológiai lény: arcok helyett a felsejlő koponya, tekintetek he­lyett szemüregek, a testek töredezettsége mögött a röntgenszerű látványt adó csontok. Az élet mögött a várakozó és a felsejlő halál, mint az élő emberi test fonalszerű bizonytalansá­gába helyezett végső bizonyosság.

Jelenvalólétünk mögött felsejlő, halálhoz viszonyuló lét: Martin Heideggernek a Lét és idő­ben megfogalmazott gondolatára asszociáltat, mégpedig azért, mert Kovács Péter az életet, az élő embert a halál nézőpontja felől, a halálhoz viszonyulva ábrázolja és egyben próbálja értelmezni. Heideggeri terminológiában a „jelenvalólét” arra nem képes, hogy befejezett „egész-lét” legyen; de halálhoz viszonyuló létként „egész-lenni-tudásának” szerkezete mégis megmutatkozik. (Martin Heidegger, Lét és idő, ford. Vajda Mihály, Bp., Osiris, 2001. 272-273., 309.) Heidegger filozófiájában az élet „egész-lenni-tudására” hívja fel a figyelmet a ha­lál, a lehetőségre, hogy az ember kilépjen az „akárki-önmagába való beleveszettség”-ből, hogy szembenézzen legsajátabb létlehetőségeivel. A halálhoz való viszonyuló lét együttjár a szorongással, a bizonytalansággal. Választásunk abban lesz, hogy „kiálljuk”-e ezt a bizony­talanságot, azaz szembe tudunk-e nézni legsajátabb létlehetőségeinkkel, tudunk-e, paradox módon, mégis bizonyosságot találni benne.

(Kovács Péter életmű-kiállítása a szegedi REÖK-ben. Kurátor: Nátyi Róbert)

[nggallery id=325]

Kapcsolódó írásunk:

„A panaszokat kiírom, a boldogságot észrevétlenül felélem…” (Váraljai Anna beszélgetése Kovács Péterrel)