Tiszatájonline | 2024. május 5.

A Földközel című csoportos kiállításról

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG – KÖLÜS LAJOS

Deák Német Mária

Földközel című csoportos kiállítás

2024. 04. 11. – 2024. 05. 09.
Városi Galéria (2310 Szigetszentmiklós, Tököli út 19.)
Kiállításszervező: Solti Eszter galériavezető
Megnyitotta: Zsubori Ervin elektrografikus
Kiállítóművészek: Bátai Sándor, Deák Németh Mária, Húber András György


Abafáy-Deák Csillag: Földi dimenziók

A holocén véget ért. Az Édenkert nincs többé. Olyannyira megváltoztattuk
a Földet, hogy a tudósok szerint új földtörténeti korban vagyunk:
az antropocénban – az emberek korában.
David Attenborough

A Hármasság ősi jelképét az ókori görögök még triskele, trinacria vagy triskelion néven emlegették. Ezek a kifejezések mind azt jelentették, hogy „háromlábú”. A modern korban azonban már mindent triskelionnak nevezünk, ami egy háromágú spirál, vagy az alapját három begörbített láb alkotja.

A hármasság jegyében három alkotó műveit láthatjuk. Bátai Sándor, a képzőművész, munkái a múló időt jelenítik meg. Meditatív hangulatú alkotásai az emberi kultúrából vett alapvető motívumokra épülnek, és gondolatébresztők. Deák Németh Mária, a grafikusművész, alkotásai új perspektívákat nyit a vizuális művészetben. Húber András György, a szobrászművész, művei a formák és tér viszonyrendszerét vizsgálják, és új utakat tár fel a szobrászatban.

Földközelben járok. Csehov komor gondolata jut eszembe: Ha elképzeljük, hogy millió év múlva a földgolyó mellett a térben elszáll valami lélek, a föld színén majd nem lát már egyebet, mint agyagot és kopár szirteket. Elpusztul minden, a civilizáció, az erkölcsi törvény, még lapulevél se nő a nyomában. A művekre koncentrálok. Térre és időre. Húber műve: Új Noéra várva, jelzi, Csehov képzelete nem volt rémísztő. A zárt tér nem zavar, nincs zsúfoltság a falakon, a padlón sem. A hármasságra törekedtek a művek elhelyezésekor. Hárman egymás mellett, egymáshoz közel. 

A földszín uralkodik, barna, olykor kissé sötétebb kiadásban, és a szürkéről sem feledkezzünk meg. Barázdák futnak erre-arra. Nyomot hagy az idő. Nehéz eldönteni, emberi nyomról van szó, vagy a természet művéről. Talán mindkettőről. Bátai Sándor a föld életét szólítja meg, ahogy Illyés Gyula is tette: Megy az eke, / szaporodik / a barázda, / mintha egy nagy könyv iródnék / olvasásra. / Papirosa a határ, a/tengerszéles, / a tolla meg az a szegény / öregbéres.

Bátai játszik az idővel, hiszen visszafelé halad, a jelenből a múltba. Vagy fordítva is mondhatom, a múltból érkezik meg, mint egy időutazó. Bárhonnan is jön, bárhova is megy, a föld arcát keresi, tetten ér minden rezdülést, súrlódást, kopást. Nem az okot keresi, mi miatt ilyen a földfelszín, az eredmény érdekli. Gyűrődött, megviselt, barázdált Föld-arc tárul elénk. Lehetne az emberé is. Tudjuk, nem az övé, de mégis. Szimbolikusan. A holt anyag tömörül, simul, vetemedik, mint egy rozsdás kard. Nincs éle, nem vág. Csak sajdul. Lelke van. Bátai Sándor szerint biztosan. Kerek földkivágat, akár a bolygónk (Bátai Sándor papíröntvénye, fotó Berényi Zsuzsa). Foltos. Mint Húber András György háromlábú lényéé. Rokonok. Mindkét mű mondhatja, a Föld vagyok. 

Húber cizelláltan jelzi az időt: Az erdő elhagyása, 2023. Erdőben a fák közt, ott is a föld van alattunk. Az ég alig látszik. Kint a mezőn, a síkvidéken, az ég az úr és a föld. Ég és föld között, egy egész más világba csöppen az ember. Húber foltos színei fehérek, barnák. Nem pejlovak, nem is zebrák. Jegyek. Nomádoké. Ágak, vesszők, fatörzsek, egészen a szétmállásig, menedék, hajlék. Fent lóg egy hajó, egy vitorla. A remény horga. A búcsú szarvszerű, meghajló formája józanságra int, az emberi lépték és arány áll hozzánk közel. Földközel. Szól a kakas már, 2007. Madár, nem Picasso galambja, szájában nem zöld ágat tart, hanem egy keresztet. 

A repülés misztikumát látom és érzem. A fölfele törekvést, a röppenés, a földtől való elszakadás súlyát. A kakas, a “hajnalt kiáltó szárnyas” a zsidó hagyományban ugyanis a messiás hírnöke. Húber madara megfosztva minden szivárványszíntől: Szól a kakas már, majd megvirrad már, / Zöld erdőben, sík mezőben sétál egy madár. / Micsoda madár, hej de micsoda madár? / Zöld a lába, kék a szárnya, engem odavár. / Várj madár, várj, te csak mindig várj, / Ha az Isten néked rendelt, tied leszek már. / Húber madara a szeretet madara. És a békéé is.

Deák Németh Mária emlékrétegeket formál. Diptichonja nem válik el egymástól, egy szív és egy szívdobbanás (Két kép Deák Németh Mária Emlékrétegek című sorozatából)). Lehetne keresztre is gondolni, kitárt karokkal. Az ölelés végtelensége és melegsége árad a képből. Felhőalakzat. Esni fog. Vagy már esett is. Könnyű és nehéz a lélek. Valami bántja, valamin gyötrődik. Mintha nem találna utat a fénybe. Be van zárva a sötétbe, a szürkeségbe. Foltok itt is. Gubancok. Mozgásban, kiterjedésben. Lefelé tartó zuhanás, esés. Farkas leszek, takaros./ Varázs-üttön megállok,/ ordas társam mind habos;/ mosolyogni próbálok./ (József Attila – Bánat).

Deák Németh Mária csendje vak-mosoly, láthatatlan, az amorf anyag szerkezete uralja a művet. Egyik képén lepke születőben. Átalakulás, az öröm horgonya. A halhatatlanság szimbólumát látjuk. Még nem vezeti a vándort, hiszen most jön a világra. A vajúdás nehéz. Lehetséges, hogy az imágó letéríti a hőst az útról és a sötét erdőbe csalogatja, hogy ott rátaláljon​​ beavatásának (lelkének) ösvényére? Egy kigyófejet is látok, magát a harapást, az áldozattal. Deák Németh Mária mély szakralitását jelzi, hogy elfed, takar, homályban hagy. Lebegteti a formát. Fejre állt világ. Föld felé tartó mozgás, áramlás. Egy fekete ék szemnyílást hasít a térbe. Egy lófejet látnék?

Deák Németh Mária számos kérdést tesz fel magának: – Hogyan lehetséges egy tervezetlenül felbukkanó részletét a természetnek, beleilleszteni az alkotás folyamatába, újraírni azt úgy, hogy ne veszítse el hitelességét és erejét? Hogyan lehet egy-egy eszmélés pillanatát érzékeltetni egy műben, hogy az újonnan megtalált részletek és minőségek ne térítsenek el az eredeti elképzeléstől? Hogyan lehet a világról szerzett új élményeket egybeépíteni a már kialakult stílussal úgy, hogy mindvégig frissek maradjanak, ne ismétlődjenek az unalomig? Hogyan ne fáradjak és fulladjak bele az évek során kialakított „stílusomba”, hogyan legyek hű a régihez (önmagamhoz), de közben friss és új is? (https://petrogaleria.hu/deak-nemeth-maria)

Zsubori Ervin megnyitójából vett idézettel zárom írásomat: A kiállításoknak, s köztük különösen a többszereplős tárlatoknak, olvasataik vannak. Egyéni olvasataik. Amelyek a látogatás során folyamatosan változhatnak, akár percről percre, megnyitótól finisszázsig. Az én pillanatnyi olvasatomban a Földközel című kiállításon három művészeti feltárás felszínre hozott leleteit látjuk, amelyek a kiállítás terében háromdimenziós leletegyüttessé állnak össze, megkísértve a teljességet, de mindvégig földközelben maradva. (Zsubori Ervin, https://tourinformrackeve.hu/event/foldkozel-batai-sandor-deak-nemeth-maria-huber-andras-gyorgy-kiallitasa-a-varosi-galeriaban/?instance_id=1810)

 

Kölüs Lajos: Titkok a földben és a föld felett

Ha a lelkem nem halad át a Föld szépségén, nem talál létrát a mennybe.
Michaelangelo

Húber András György szobrait nézem, érzem a tapasztás bizsergető izgalmát, a horzsolást, a pótlást, a simítást. Nomádok között vagyunk, valahol Afrikában. Fontos a víz, nélküle nincs sár, nincs fa, nincs gally, vessző sem. Sőt állat és ember sincs. Földön vagyunk. Ahogy Zsubori Ervin fogalmaz: A legtávolabbról Deák Németh Mária indul a földközeli pályán, amikor grafikáival az emlékek rétegződései közé igyekszik behatolni, s onnan kibontani, ami még nem porladt szét egészen. A kész kompozíciókból a néző számára – még ha néhol felsejlenek is alakok, formák – nem fejthető vissza az emlékezés tárgya, nem tudjuk, mi történt, de az intenzitását képesek vagyunk megérezni. (http://szalon.arnolfini.hu/zsubori-ervin-egy-leletegyuttes-olvasata/)

Freud nyomán átalakult a racionalista emberképünk. A tudattalanja által irányított ember képe kultúránk része lett, új megvilágításba került a vágy, a szerelem: szexualitássá válik, organikus, biológiai alapú, vagyis ösztönös funkciónak tekintjük. Deák Németh Mária alkotásai mögött is felfedezhetjük az emberi léleket, az emberi vágyat. Sejteti létezésüket. Sejteti mozgásukat, a láthatatlant, a megfoghatatlant. Az idő végtelenségét, se kezdete, se vége mozzanatát. Egymásba folynak a történések, mozgások. Csomósodnak, sötétednek. Mintha a vér alvadását követnénk nyomon. Mintha az emberi tüdőbe pillantanánk be röntgenfelvétel során. Deák Német Mária alkotásaival a tudattalant, a nem ismertet, a titkot emeli be a tudatunkba. Jeleit értelmeznünk kell, a jelek híradások, üzenetek, álmok és látomások.

Nemes Nagy Ágnes megfogalmazása: A vers az valahogy folyékony szobor vagy szilárd szökőkút. Deák Németh Mária alkotásai kapcsán a folyékony szobor kifejezést használom. Csupa utalás, csupa rejtett közlés a művekben. Alkotásaiban nincs közvetlen utalás a vízre, de formáinak közege mégis a víz, helyesebben annak jelentése: a víz, mint ősanyag vagy mint őslélek, kiárad, szétárad, hol lejjebb száll, hol újra föltör valahonnan. Az alkotások egybesűrítik a tárgyak, jelenségek azonosságát, érzékletesen mutatják anyagukat és szerkezetüket, ősidők óta létező lényegüket.Deák Németh Mária művei egyszerre idézik fel bennem a gyermeki rácsodálkozást a világ dolgaira, és a világ felfedezésének örömét, gyötrelmét. Szimbolikusan a fészek óvó szerepét hangsúlyozza. A fészek már nemcsak a madarak építménye, mely lakhelyül szolgál, hanem az otthon, a hovatartozás élményének közvetítője is. 

Bátai Sándor is a természetes és az ember által létrehozott formák közös eredőjét: a princípiumot, az ősmintát keresi. Bátai nem posztapokaliptikus alkotó. Papíröntvényt használ, papír a fő kifejezési eszköze. Képeinek textúrái a természetben található jegyeket, vonalakat, rajzolatokat, mintákat követik, idézik meg. Keres és talál. Maga hozza létre, maga önti formába az föld(-írás) jelet. Archaizál, mintha most találta volna valamelyik ásatáson, piramisban. 

Felfedező. Elmosódott képfelületein tisztán kivehető formák, vonalak, vésetek is megjelennek. Az első ember kézjegye.  Ösztönös és reményteli nyomhagyás, vagyunk és élünk. Bátai nem az időbeli határokat jelöli ki, hanem a létidő jelenét akarja megérteni, megragadni. Identitását keresi, helyzetének mulandóságát, az itt-lét örökségét és végtelenségét. Ahogy a múlthoz viszonyul, úgy viszonyul a jelenhez is. Kulturális és történeti örökség folyamatába lép bele, a tradíció erejét mutatja meg, a tradíció időbeli fogódzó is, hogy a nagy egész összefüggéseire láthassunk. 

Az idővel hadakozik, az elmúlással, a határtalannal és végessel, a láthatóval és a láthatatlannal. Folyamatos a pusztulás, a változás, földtörténeti értelemben is, a kép felületén repedések, rések, árkok jelzik az időt, a monokróm színharmóniái a földfelszínt idézik meg.  Bátainál a technika mindig a kifejezni kívánt tartalom alapvető eszköze. …soha nem másol, s bár néha idézetként használ múltbeli mozzanatokat, töredékeket (írásjeleket, fényképeket) – ő sokkal inkább az idő munkamódszerét veszi át, inspirációit éppen az idő archaizáló és archiváló folyamatai jelentik, az ezek során keletkező lenyomatok foglalkoztatják.  https://szeifertjudit.com/2014/05/15/99/A kódex-rajzolók iniciáléval jelezték, idézték meg az alkotót, a kódex tárgyát.  Bátai számára a papír egyfajta organizmus, amely kőzetszerű felületével, tépetten és foszlányosan is emlékké, motívummá, metaforává válik. Misztikus, spirituális és mágikus, töredezett múlttá. 

Húber András a természeti formát létesíti előnyben. Az ágakat, a gallyakat, a fát. Kísérlet ez, szürreális, hogy közelről láthassa a nomád életet, annak realitását, hogy megmutathassa. Ilyen. Organikus, eredeti, ágas-bogas. Sőt emberi. Emberhez méltó, vagy a természethez. A fennmaradás a tét, közel a vég, és nem érezzük a veszélyt. Nem ismerjük fel, mi most a szükségszerűség.Az űrkutatók már keresik az Új Földet. Mars a közeli célpont. Húber András szerint is ideje felébrednünk (Szól a kakas már, 2007, Új Noéra várva, 2006). 

Felfüggesztett szobra (installációja): Az erdő elhagyása, 2023 többértelmű alkotás. A korhadt és lyukas törzs a pusztulást idézi meg, az ember magára hagyja az erdőt, az esőerdőt. Kivágja. A feneketlen mélységbe tekinthetünk, Thomas Mann Józsefjével, Benjáminjával. Elhajózunk, ez jövőbeni sorsunk, ha minden marad a régiben. Maradni szeretnénk. Létrát találni a mennybe.