Megvallom, szinte semmit nem tudok Egry József művészetéről. Életéről is csak annyit olvastam többedszer, amennyit a badacsonyi állandó kiállításán a tájékoztató közöl róla, szűkszavúan, szakszerűen. Képei előtt állva nem tölt el különösebb élvezet vagy bizsergés. Még soha nem volt rám egyik sem nagyobb hatással, mint például Klimt vagy Moser, akikkel Bécsben szoktam viszonylag rendszeresen találkozni. Ők a múltszázad fordulóján zajló szellemi felindulásokat megjelenítik számomra, képeikhez elég csak közelednem és máris belevonnak abba a töprengésbe, amely egyébként is sűrűn vesz erőt rajtam, amikor kipillanthatok a szokványos ügyintézésből és az előre tervezett tanulmányok szigorú tematikájából. Azok az alkotások fölráznak, folytonos kérdéseket feszegetnek, olyan bizonytalanságokat keltenek, melyek nem kellemetlenek vagy akár félelmetesek, hanem izgatóak, szellemi kalandokat ígérnek. Kalandok ezek valóban, barangolások szellemi ösvényeken, melyek célhoz talán sohasem vezetnek, lényeg a rajtuk való közlekedés maga, a dinamikus állapot.
Mint mondom Egry képei nincsenek rám ilyen hatással, ám egy mondata mélyen belém ivódott, s éppen ott érintett meg, ahol más kedvenceim. Festő a szavával és nem a képeivel.
„Festő szerettem volna lenni, folyton festettem” – írja, talán éppen szomorú szorgos életére visszatekintve vallomásként, ars poetica gyanánt. Vagy éppen más okból. Egyszer már jegyzetelgettem erről a sorról, ám azok a jegyzetek elvesztek. S most, amikor a képtárban újra olvashattam e vallomást, és időt szakíthattam arra, hogy újra bíbelődjek vele, nem az a szándékom, hogy a feledés redői közül előkeresgéljem a néhány évvel ezelőtti gondolatokat, hanem az, hogy ma bóklásszak e kijelentéssel karöltve egy gazdag órányit.
A festő festő szeretne lenni – ez többféleképpen is érthető. Gondolhat fiatal korára, amikor először támadt benne a vágy, hogy ecsettel a kezében élje életét. Még a gimnáziumban ábrándozhatott, nézte a tájakat, színeket és érezte magában a kifejezés vágyát. Azt az egyesülés felé hajtó belső vonzódást, amit korosztálytársai a lányok után fordulva érezhettek. Egybefonódni a látvánnyal, odaadni magát és magáévá tenni. Ebből a találkozásból, a látvány és a lenyűgözöttség légyottjából kívánta, hogy alkotás legyen, regisztrálás és közlés. Szeretett volna festő lenni akkor, amikor még nem volt az. Előre tekintett a jelenből egy vágyott jövő felé. Az odavezető utat és célt abban találta és jelölte meg, hogy festő, festés, festmény. Valószínűen a még serdülő fiatalember nem sokat tudhatott a szakmáról, művészi életformáról, amire vágyott, vágyhatott. Úgy képzelem, hogy inkább valami általános fantázia nyűgözhette le, amit esetleg visszamenőleg fogalmazott meg így: festő szerettem volna lenni. E mondat azonban nyilvánvalóan többet vagy mást szeretne kifejezni, mint visszaemlékezést az ifjúkori vágyra vagy elképzelésre, hiszen hozzáfűzi: folyton festettem.
A festő szeretne festő lenni: azzá válni, aki. Egry élete egész ívét foglalhatta össze ebben a vallomásában. Azt a folyamatos törekvést, hogy képek sokaságát átélve, elmélyítve, megalkotva megfeleljen annak, amit magában vágyott, érzett, keresett. Merthogy nem arról tesz vallomást, hogy milyen képeket akart, illetve szeretett volna megfesteni, vagy milyen lenyűgöző megejtő tájon szeretett volna alkotni, hanem arról, hogy ki szeretett volna lenni, miként próbált önmagává válni. Azt hiszem, itt nem fokozatokra kell gondolnunk, amiket százalékban vagy valamely mértékegységben kifejezhetnénk. 54 %-os festő vagy író vagy tanár vagy testvér nincsen. Az sem mondható, hogy hány méter vagy tonna hiányzik ahhoz, hogy valakit teljes mértékben azonosnak tekinthessünk önnön magával. Badarság lenne így gondolkodni az emberről. Bár rendkívül kényelmes és főképpen világos, egyértelmű emberi viszonyokat lehetne teremteni az által, ha az ember mérhető lény lenne. Ám a nagy és kicsi, a hosszan tűrő vagy a szűkszavú kifejezésekben a mérhetőségre utalás csak jelképesen értendő, hasonlóan a 100 %-os feleség vagy a félgőzzel tanulás esetéhez. A mértékegységek és a mérhetőség dimenziójának szimbolikus alkalmazása azonban rávilágít valami igen lényegesre, amit Egry ars poeticája is vélhetőleg kifejezni szándékozott. Arra az egzisztenciális tényre, dinamikára, tapasztalatra, miszerint az ember folyamatosan válik önmagává, tettei ennek a folyamatnak mozzanatai. Az önmagává alakulás csillamlatai, fodrai, amint Egry képein a Balaton egésze ezekben a fényekben jelenik meg, jelképesen és lezáratlanul. Ebben a mozzanatban vélem megtalálni a tárgyalt önvallomás egyetemes emberire vonatkozó magvát. A folyamatban, az alkotások szimbolikusságában és a lezáratlan nyitottságban. Festőként törekedni a festővé válásra, egyszerre lenni is valaki és közben az alkotások révén válni is azzá, aki valamiképpen már az, aki.
Három kiszögelési pontja van számomra ennek az identitás térnek: a már megszületett, megformálódott emberség; a még meg nem jelent és a már létrejött alkotás. E három orom együttlátása váltja ki a hegység élményszerű látványát. Önmagában egyik sem, csak a három együtt, egymásra hatva közösen teret és látványt alkotva, mint a Badacsony hegye, melynek lábánál alkotott, ahol otthon érezte magát. Egry életműve, amit a vásznakon láthatunk, ennek az önmagává válásnak keretbe foglalt jelzései. Az a nagy és tágas belső út rejlik fel általuk, amiket megtett a súlyos, tömény és zömök barnától a könnyed, majdnem éteri halványkékig. A folyton festő festő festővé vált.
Végül úgy is olvashatjuk a sokak által élete vége felé, majd még inkább utána nagyra értékelt művész vallomását, mint visszatekintést egész életére, számvetést azzal a belső folyamattal, amit lényegiségnek, egyéniségnek, beteljesülésnek, megérésnek is nevezhetünk.
Az idős Egry bizonyos kérdező hangsúllyal is mondhatta mondatát. Szeretett volna festő lenni, egész életében folyton festett is: de vajon lett-e festő, és ha igen, vagy akár ha nem, ugyan ki találja, mondja őt annak. Az élete alkonyán annak egészére sőt még inkább saját magára tekintő művésznek számot kell adnia arról, hogyan, mivel telt el fordulatos és alkotó élete, s arról, kivé lett ő a hegy mögé hanyatló nap estéli idejére.
A szerettem volna lenni óhajtás egy egész élet folytonos festészete összegzéseként az elé a próba, akár megpróbáltatás elé állítja a visszatekintőt, vajon mindaz, amit egész élete vásznára festett, teszi-e az utolsó ecsetvonás után festővé. Miután már készen az élet, a mű, az életmű, miután már nem alakítható, amikor elindul vele a vitorlás az örök élet túlnani partjára, ülhet-e benne azzal a biztos tudattal, az élethivatását betöltött művész önazonosságával, hogy itt egy festő utazik arra a partra, ahonnan a fények világítanak. Ám elsősorban nem is őt, a művészt világítják meg, hanem tárgyait, melyek előtte voltak, és melyek – ahogyan egyszer naplójában írta – mögötte folytatódtak.
Egry képeit nézegetve, alkotó korszakait látva alighanem igennel válaszolhatott magának. „Festő szerettem volna lenni” vágya beteljesült számára mondhatta magának: festő lettem, festő vagyok, festő voltam, semmi más: folyton festettem.
Badacsony, 2011. július 27.
Máté-Tóth András
Kép: Egry József: Önarckép (1928-1930 között)
