Általában nem arról írok, amit gondolok. Ami a fejemben vagy a szívemben lenne. Amit már kitaláltam, vagy ami megtalált engem, miközben erre arra kalandoztak a gondolataim vagy mi a csudáim. Nem, nem. Régebben hittem azt, hogy az írás előre elkészített gondolatok közlése. Ezért aztán sokat próbáltam olvasni és jegyzetelni. Kockás füzetkémmel ültem számos tekintélyes lexikon és szakkönyv mellett. Nagyon megnyugtató érzés, valamit megérteni, a sok-sok bekezdésből keveset készíteni, majd beilleszteni az addigiak közé. Rajzolni, leírni a következő szöveget, melynek előzményei már a fejemben voltak, amikre a kockás jegyzetfüzet bejegyzései csak emlékeztettek.
Így tanítom hallgatóimat is. Először menjenek be szépen a könyvtárba. Témájuk kulcskifejezéseinek értelmét nyerjék ki lexikonokból. Minél drágább egy lexikon annál valószínűbb, hogy a témák legnagyobb tudóit kérhették fel szócikkek írására. Aztán dolgozzák fel a monográfiákat, a szakfolyóiratokban megjelent tanulmányokat, s csak végső esetben forduljanak az internethez, ahová mindenki azt posztol, amit akar; aztán a posztok ott posztolnak, őrizve a virtuális kommunikáció valóságos káoszát. Bízzanak ezekben a fogalmi téglákban, melyből erős dolgozatépület építhető. Legyenek céduláik, rajta gondolatok, idézetek. S ha majd száznál is több ilyen cédula áll rendelkezésükre – tekintélyes kis silva rerum –, akkor kezdjék el az írást, s ne hagyják abba az utolsó cédula hasra fordításáig.
Miközben ezeket magyarázom nekik, már másutt járok. Valahogy tudom, ezt kell mondanom, ez válik leginkább javukra, s közben kinézek a tanterem ablakán, rárévedek a fa kesze-kusza ágaira, s oda minden szerzői fegyelem. Nem gondolkodom és írok, hanem az írás gondol engem, kifejez engem. Alanycsere. Nem az író ír, hanem a szöveg szerzőt szerez.
Elég félős kisgyerek voltam. Anyám egyetlen fiacskájáról még akkor sem került le egészen a pólya, amikor már kikecmeregtem öléből, lakásából, szeme fényéből. Osztálykirándulásaink alkalmával rémült irigykedéssel figyeltem a haverokat, amint legurultak a lejtőkön. Rézsút feküdtek a lejtő tetején, majd eleresztették magukat, s csak gurultak, mint egy fatörzs önfeledten átadva magukat a fizika törvényeinek, de még inkább az odaadottság élményének. Soha nem mertem velük hemperegni. Később, sokkal később, amikor már a saját gyermekeim hemperedtek és hemperegtek, a Tisza töltésen sétáltam egyes egyedül. Senki a láthatáron. Ellenállhatatlan kísértés tört rám, hogy leguruljak. Néhányszor körülkémleltem a város felé és a határ felé is meresztgetve szememet, hogy tényleg nem lesheti meg senki kísérletemet, amivel valamit helyreigazíthatok saját magam torzóján. Lekászálódtam a fűre, oda, ahol a töltés lejteni kezd. Becsuktam a szememet, minden erőmmel igyekeztem elhessegetni magamból azt a rengeteg aggodalmat, hogy mi minden történhet velem, ha elengedem magam, a sérülések lehetőségétől a tehénszarba landolásig.
Megtörtént. Lent felálltam, leporolgattam magam, ellenőriztem a zsebeimet, hogy nem esett-e ki belőlük semmi. Szememmel visszakapaszkodtam a töltés tetejéig, araszonként végigszemlélve a sávot, ahol legurultam.
Általában nem arról írok, amit átéltem, ami több-kevesebb jelentőséggel beleégett a történetembe, s megalkotott engem ilyenné. Pedig tudok ácsorogni élettörténetem félig nyitott koffere előtt. A kilógó emlékpulcsik, nyakkenők, alsóneműk alapján nagyon is tudom, mennyire tele a bőrönd. Lehetne, néhányan mondják, kellene, leltárt készíteni. Szépen, egyenként vagy valamilyen okos csoportosításban kipakolni mindent, igazán mindent, hogy csak a kis levendulás tarisznya maradjon, amit mindig magammal viszek.
Olvasom a kipakoló műveket, érzékelem ezt a stílust, esetenként élvezettel kotorásztam a megélt múlt szennyesében. Nem bánom, kicsit sem bánom, mert a nosztalgiázás kellemes és olcsó időtöltés. Akár egyetlen pohár bor mellett elmesélhető minden, ami történt, s annak minden nyoma, ami nyomaszt. Az utolsó kortynál felállunk, indulunk a hálószoba felé; rajtunk lóg az összes ruha, amit a bőröndből magunkra hánytunk, mozdulni is nehéz.
Teremtsünk űrt, hézagot, rést, szólt az Isten és megteremtette a szemiotikát, amelyben a jelölő és a jelölt önmagában helytálló, ezért egymástól bármilyen távolságba helyezhető. A név és a nevezett úgy kering egymás körül, mint a násztáncukat zümmögő méhek. Nincsenek biztosan gondolható és kifejezhető amik és akik, csak előszavak és végjegyzetek vannak, a szöveg tárgya maga a szöveghiány, az alkotó gesztusa alkotás nélkül, de bódító szabadsággal.
„Húzzad meg, Andriskám, azt a csavart”, szólt Jani, a segédmunkástársam, a huszonnégy-negyvennyolcban dolgozó tűzoltó, amikor a csőkulcsot a három collos csavarra szorítottam. „Nem vagy te tápos csibe” – kurjantotta biztatón. Én pedig vártam, mert lenyűgözött az eszközök egyszerűsége, a hatóerők rendszere, az egész jelenet, ahogyan állunk az öntöttvas radiátor mellett, együtt a vassal, az anyaggal, a szereléssel. Ami van, azt értelmezem? Nem. Az értelmezés teremt. Nekem harmóniát, Janinak melót.
Általában, amikor írok, buborékot fújok, színeset, hogy legyen belőle valami vagy valaki, valóságos tünemény. Így, egyszerre. Paradoxon, parallel, parallax, paraván. Legyen belőle asztal, ami alá bebújhatok, hegy, ami elrejt, srác, aki a barátom.
Gyertek mind, és hozzátok magatokkal! Igen, ő is, igen, azt is. Halló, erre, erre, itt vagyok! Ahogy integetek, a ködben már nem tudom, a többiek közelednek vagy távolodnak. Csak sziluettek. Jegyzetek a kockás füzetben. Általában.
Gyálarét 2013. január 2.
Máté-Tóth András
