1.
Tizenegy évesnek lenni, a város egyik ritka felhőkarcolójában élni, és nap mint nap liftezni. Minden nap megnyomni a vezérlőtáblán a két fekete gombot: azt, amelyiken azt írja „fsz.” meg a másikat a kilences számmal.
Ugyanakkor, nap mint nap a városnak ugyanazon a fertályán sétálni. Lépteinkkel beleveszni a városi utcák labirintusába. Amíg lépkedsz, jobbra és balra tekintesz, vagy megállsz és figyeled, mi történik mögötted. A legtermészetesebb kíváncsiságból, hiszen még gyerek vagy. Mégis az időd jelentős részét az iskola és a hozzá fűződő kötelezettségek töltik ki. Félsz az iskolától, rettegsz a szigorú tanároktól, a piros ceruzával írt osztályzatoktól, amelyeket az ellenőrző feladatokra kapsz.
A város olyan számodra, akár a régi, romos iskolaépület. Az neked a minden. Semmi jó, kellemes nem történik veled ott. Mégis minden reggel el kell menned, jámboran ülni az órákon, szemrebbenés nélkül nézni a tanárt, amint előadja az új leckét, otthon megcsinálni a házi feladatot… A nagyszünetben, akár egy egérke, összekuporodni az iskola valamely szegletében vagy az öreg hársfa alatt. Néha összeszedni a bátorságod, és csatlakozni a diákok egy csoportjához, s a hátuk mögül vagy oldalról hallgatni a beszélgetésüket.
Ősszel szomorúnak lenni: szeptemberben, októberben, novemberben… És számodra úgy tűnik, örökké fog tartani, sohasem szűnik meg a kötelezettséged, hogy iskolába járj. Miért nem áll közel a szívedhez egyetlen iskolatársad sem? Akárcsak akkor ősszel, amikor mindenki elhagyott. A szüleid épp válás előtt álltak, és te ezt előbb érezted, minthogy tudtad volna. Tőlük sem kaptál szeretetet. A városban senkinek sem volt rád ideje, de neked muszáj volt élni, bemenni az órákra, délután megtanulni a leckét… Lehetséges, hogy az egyetlen örömet a televíziós rajzfilmek nyújtották számodra? Lehet, de már nem tudod, nem emlékszel, mert nagyon rég volt.
2.
Néhány évtizeddel később újra eljössz a városba. Teljesen elfelejtetted, távol kerültél az emlékektől. De azon a nyáron középkorú férfiként sétálsz az utcáin, elcsodálkozva azon, milyen könnyen lemondtál róla – hogy le tudtál mondani, hogy volt erőd lemondani róla.
A szüleid réges-rég meghaltak. Sohasem váltak el, együtt maradtak édesanyád haláláig. Rovod az utcát, abban a tudatban, hogy ők már nem élnek, hogy soha többé nem fogtok hármasban sétálni a város utcáin. Fogni egymás kezét, és végigmenni a város főutcáján, nézni a kirakatokat, betérni a cukrászdába, egy üzletbe… Venni valami apróságot…
Ahogy sétálsz, kémleled a járókelők arcát: arra számítasz, hogy felfedezed bennük a hajdani iskolatársakat. Délelőtt kimész a városi uszodába: talán ott vannak? Nem, nincsenek! Éppenséggel sehol sincsenek! Vajon ők is, hozzád hasonlóan, elhagyták a várost?
A te hibád, hogy elhagytad! Egészen kellemes kis város volt, egy hozzád hasonló melankolikus számára, akinek nincsenek komolyabb ambíciói (természetesen ez nem azt jelenti, hogy a búskomor embereknek nem lehetnek semmiféle ambícióik! De mégis, ők csak a számukra kimért életet élik.)
Évtizedeken át élni a városban, a város peremén, minél távolabb a központtól, a városi zajtól, és várni a halált. Tudni, hogy egy napon el fog jönni. Bevackolni egy kicsiny, elhanyagolt szobácskába; elrejtőzni minden elől, elfeledetten. És amikor eljön, küldesz neki egy utolsó, kedves mosolyt, mint valami vétkes, mint aki túlontúl régóta kerülte ezt a találkozást, fejed a fal felé fordítod, aztán minden abbamarad.
3.
Minden városban ott a Halál, járja a város utcáit, betér az otthonokba, látogatást tesz a kórházakban, belopódzik a műtőszobákba, és az orvosok szemébe néz. Az orvosok különösképp dühítik őt. Neki meg néha olyanja van, hogy őket ölné meg inkább, és nem a pácienst a műtőasztalon. Mégis, őt könnyebb megölni. A Halál kedvetlenül fordítja el fejét a gumikesztyűs-maszkos sebészről, és a beteg arcába néz. Nem lélegzik, a szíve nem ver, megállt. Az orvosok ezt is megtanulták: néhány percre le tudják állítani a páciens szívét. Olyan gépeket eszeltek ki, amelyek képesek fenntartani a szervezet életfunkcióit. Hogy mennyire dühítik a Halált! Miért avatkoznak bele a munkájába?
Mint a megszállott, kiront a műtőszobából, mögötte lobog fekete köpönyege.
4.
Menj ki a városi temetőbe! Egyike a város ritka helyeinek, talán az egyetlen, ahol mindig megnyugszol. Járd körbe a parcellákat: az emberek mennyire tisztelik és becsülik őt! Figyeld azokat a drága emlékműveket, a márvány sírboltokat, melyek mind az ő művét dicsőítik! A kápolnából indulni kész a gyászmenet. A túloldalról a Halál kíváncsian fürkészi az emberek arcát, különösen az idősebbekét. Kedvére való a félelem, az alázat, mely ott ül a szemükben. Még a gyászindulót is az ő tiszteletére komponálták.
5.
Láthatatlansága, anyagtalansága nem fenyegeti létét. Létezéséről cselekedetei tanúskodnak. Ezért jár oly magabiztosan és dölyfösen a város utcáin. Az egész város a markában van. Senki olyan hatalommal nem rendelkezik a városban, mint amilyen az övé. Ez az ő városa. Ennyi. Egyetlen másik Halál sem tapodja földjét, nem lépi át láthatatlan határát birodalmának, míg az élet lassan, de biztosan felé gurul.
Épp ezért sokkal inkább szereti a jöttmenteket, akik elhatározzák, hogy letelepednek a városában, mint azokat, akik örökre elhagyják, elmenekülnek tőle.
Barlog Károly fordítása
(Elhangzott az V. Kultúrcsempész Sínbusz Fesztiválon)
| FESTIVAL ŠVERCA KULTURE |
Zoran Ilić
Napušteni grad
1.
Imati jedanaest godina, stanovati u soliteru, jednom od retkih u gradu, i svakodnevno koristiti lift. Svakodnevno pritiskati dva crna dugmeta na komandnoj tabli: ono na kome piše “pr.” i drugo sa brojem devet.
Takođe, svakodnevno hodati istim delom grada. Svoj hod ukrštati sa lavirintom gradskih ulica. Dok koračaš, osvrćeš se levo i desno ili zastaneš i posmatraš šta se iza tebe dešava. Iz najobičnije radoznalosti jer još uvek si dete. Ipak, najveći deo dana te preokupiraju škola i obaveze sa njom u vezi. Plašiš se škole, strepiš od strogih nastavnika i ocena ispisanih crvenom olovkom koje dobijaš na kontrolnim zadacima.
Grad za tebe postoji jedino kao ta stara, ruinirana školska zgrada. Ona je za tebe sve. Ništa lepo, prijatno, u njoj ti se ne događa. A svakodnevno moraš do nje otići, strpljivo sedeti na časovima, netremice gledati nastavnika dok predaje novu lekciju, kod kuće raditi domaće zadatke… Za vreme velikih školskih odmora, kao mišić, šćućuriti se u uglu školskog dvorišta ili ispod stare lipe. Ponekad skupiti hrabrosti i prići grupi učenika i otpozadi ili sa strane slušati njihove razgovore.
Biti tužan te jeseni: septembra, oktobra, novembra… I čini ti se da će to večito trajati, da nikada neće prestati tvoja obaveza da ideš u školu. Zašto ti nijedan od školskih drugova nije blizak? Niko od njih ne greje tvoje srce. Te jeseni kada si od svih bio napušten. Tvoji roditelji su bili pred razvodom i ti si to pre naslućivao nego znao. Ni sa njihove strane nije dolazila ljubav u tvom pravcu. Niko u gradu nije za tebe imao vremena, a ti si morao da živiš, odlaziš na časove, popodne učiš lekcije… Možda su ti jedino zadovoljstvo pružali crtani filmovi na TV-u? Možda, ne znaš, ne sećaš se jer je to bilo veoma davno.
2.
Nekoliko decenija kasnije ponovo dolaziš u grad. Potpuno si na njega zaboravio, odavno smestio među uspomene. Ali, tog leta, kao sredovečni muškarac, hodaš njegovim ulicama začuđen da si ga se tako lako odrekao, da si mogao, imao snage da ga se tako lako odrekneš.
Tvoji roditelji su odavno umrli. Nikada se nisu razveli, do majčine smrti su ostali da žive zajedno. Koračaš ulicama grada sa svešću da su njih dvoje mrtvi, i da nikada više vas troje nećete zajedno hodati ulicama grada. Držati se za ruke i ići glavnom gradskom ulicom, gledati izloge, svratiti u poslastičarnicu, prodavnicu… kupiti neku sitnicu…
Dok hodaš zagledaš lica prolaznika: očekuješ da u njima prepoznaš bivše školske drugove. Prepodne odlaziš na gradsko kupalište: možda su tamo? Ne, nema ih! Baš ih nigde nema! Zar su i oni, slično tebi, napustili grad?
Ti si ga napustio greškom. Bio je to sasvim solidan grad za osobu tebi sličnu, melanholiku bez većih ambicija (zar se to ne podrazumeva: melanholici ne mogu da imaju nikakvih ambicija! Oni samo žive zadat život.)
Decenijama živeti u gradu, na njegovom obodu, što dalje od centra, gradske vreve i čekati smrt. Znati da će ona jednoga dana doći, ukoračiti u malu, zapuštenu sobicu u kojoj obitavaš od svih zaboravljen. A kada dođe, ti ćeš joj uputiti poslednji, nežni osmeh, kao neki krivac, kao neko ko je isuviše dugo izbegavao taj susret, okrenućeš glavu u stranu, ka zidu, i tada će sve prestati.
3.
U svakom gradu postoji Smrt, obilazi gradske ulice, ulazi u domove, posećuje bolnice, zavlači u hirurške sale i unosi lekarima u lice. Oni je naročito ljute. Ponekad joj dođe da upravo njih ubije, a ne pacijenta na operacionom stolu. Ali, njega je lakše ubiti. Smrt nevoljno okreće glavu od hirurga u gumenim rukavicama i sa maskom na licu, i unosi bolesniku u lice. Ne diše, srce mu ne radi, zaustavljeno je. Lekari su i to naučili: da na nekoliko minuta zaustave rad srca pacijentu. Izmislili su mašine koje su u stanju da preuzmu vitalne funkcije organizma. Kako ljute Smrt! Zašto se mešaju u njen posao?
Kao furija izleće iz operacione sale dok za njom vijori crna pelerina.
4.
Odlazi na gradsko groblje, jedno od retkih mesta u gradu, možda i jedino, na kome se uvek opusti. Obilazi parcele: koliko nju ljudi poštuju i cene! Vidi te skupocene spomenike, mermerne grobnice koje slave njeno delo. Iz kapele upravo kreće pogrebna povorka. Smrt sa strane, radoznalo, posmatra lica građana, naročito onih starijih. Godi joj strah, poniznost, u njihovim očima. ^ak je i posmrtni marš komponovan njoj u čast.
5.
To što je Ona nevidljiva, nematerijalna, ne ugrožava njeno postojanje. Dela svedoče o njenom postojanju. Zato se tako sigurno, superiorno, kreće ulicama grada. Ceo grad je u njenoj šaci. Niko u gradu ne poseduje moć ravnu Njenoj. To je Njen grad. Dovoljan. Nijedna druga Smrt ne zalazi u njen region, ne prelazi nevidljive granice njenog carstva dok se život lagano ali sigurno ka njoj kotrlja.
I zato više voli dođoše, one koji odluče da se nastane u njenom gradu, nego one koji ga zauvek napuste, koji joj izmaknu.
AJÁNLOTT ÍRÁS: Művészetbe burkolt határ
