Az unokatestvérem, Emese, még egészen kicsi volt, úgy tíz év körüli. Emlékszem, azelőtt éven halt meg Jani bátyánk, nagymamám testvérének a férje. Mindig is lány gyereket szeretett volna, de két fiúval áldotta meg az ég. Gyakran jártunk édesanyámmal náluk vendégségben, amíg élt, úgy szólított, hogy Annuskám.
Emesével a falusi porta udvarán serénykedtünk, házi munkának kaptuk az újkrumplipucolást. A krumpli sáros volt, az ujjbegyeink pedig egészen sötétbarnává változtak, mire megtisztítottuk az összeset. A ház verandáján ültünk, szemben egymással, alacsony, fából készült székeken. Onnan egészen jól lehetett látni a nagykaput. A falnak támaszkodva anyám is szorgoskodott, szinte kikapkodta a kezemből a burgonyát, folyton veszekedett, hogy csak a bajt csinálom.
A bejárat felől férfialak közeledett. Lassú léptekkel jött felénk, kezeit zsebre rakva. Fején kalap volt. Anyám és Emese egymásra néztek. A férfi kivette zsebéből kezeit, és a járda melletti rózsákra mutatott. Anyám felugrott a székről, kezéből a földre esett a kés. A férfi hátat fordított, és kisétált a kapun.
– Te is láttad, Erzsike? – kérdezte unokanővérem anyámtól.
– Láttam – válaszolta anyám, majd visszaült, a székre és meghámozta a maradék krumplit.
Nem beszéltek többé az esetről, én meg el is felejtettem már. Néhány hónapja, halottak napján kimentünk bátyám sírjához. A betonból öntött emlékmű tetején kicsi, rombusz alakú lyuk volt, benne földdel. Abban rózsaszín és vörös rózsák virítottak. Anyám felkötözte őket, hogy egyenesen álljanak.
– Ki volt az a férfi, aki feljött az udvarra? – kérdeztem szemrehányóan.
Anyám elmosolyodott.
– Jani bátyád.
– És miért nézett a járda mellé?
– Virágot kért.
– Nem vittél?
– Vittem, de előtte mindig csak boltit. Azt nem szerette. Rózsát kért. Pirosat és rózsaszínt.
– Ezt te hoztad? – mutattam rá a sírkőre.
– Én. Néhány nappal azután, hogy kérte. Amikor kijöttem a temetőre, le volt borulva a fejfa. Mindent összetört. Ilonka nénéddel összeszedtük a törmeléket, és elültettük a rózsákat. Ki is nevetett, mert azelőtt semmilyen virág nem fogant meg. Mindig azt mondta, hogy halott föld ez.
A sír mellé hajolt, táskájából egy tő sárgarózsát vett elő. Kezembe adta.
– Ültesd el.
– Miért én? – kérdeztem vissza.
– Mert annak idején sem tőlem kérte, csak te kicsi voltál.
A száraz, agyagos föld nehézkesen tapadt az ásóra. Kevés vizet öntöttem a gödörbe, majd belehelyeztem a tövet. Valahol a távolban Annuska után kiabáltak.
Shrek Tímea
