Barátom magyartanár, s meséli, furcsa idők járnak mostanában az iskolákban. Feje tetejére állt a világ: már nem a felkészületlen diákok szoronganak, hogy milyen jegyet kapnak, hanem a pedagógus gyomra rándul görcsbe, ha valamelyik dolgozatra rossz jegyet kell írnia. A rossz jegy lehet négyes is. Mert micsoda dolog az: nem ötöst adni!? Irodalomból! A szülők falanxa összezár, biztosan hülye a tanár, felkészületlen, hanyag, nem a megfelelő munkaformákat alkalmazza a mindennapi gyakorlatban. Nem motiválja kellően a diákjait. Vannak varázsszavak, amelyek lecsorognak a társadalmi tudatba: differenciálás, motiváció, kompetencia. Mint a koleszterin, a fenntartható fejlődés, az otthonszülés vagy az eseményhorizont. Használja boldog-boldogtalan, mert a Facebook-korszakban kiokosodtunk kommentírásban, véleménymondásban. Ítélethozatalban.
Hatalmas közhely: az iskolaügyhöz, az oktatáshoz mindenki ért, megvannak a pedagógia külhoni és hazai apostolai, akiknek szövegösszefüggésből kiragadott, bomlasztó idézeti szutykosítják a világhálót, elfedve a bonyolultabb összefüggéseket. Ezek az aranyköpések egy-két vagy pár látványos mondatba csomagolva megteremtik az azonosulás spirituális élményét azok számára is, akik ritkábban szoktak gondolkodni. Ebben az újfajta közösségi térben a kortárs irodalom kiválóságait máglyára küldenék, felakasztanák, kibeleznék, árammal csapatnák agyon azok a felbőszült szülők, harcos nagymamák, akik szövegértésben olyan kényelmesek, hogy egy alsós olvasókönyvben szereplő gyerekverset sem tudnak értelmezni, helyén kezelni.
Szóval a pedagógiához mindenki ért, s mivel a tanárok általában annyira frusztráltak, túlterheltek és jelentéktelenek, hogy a frusztrált, túlterhelt és jelentéktelen szülők (és a jelentékenyek is – ők is lehetnek frusztráltak) úgy érzik, nyugodtan beléjük rúghatnak. Mert ki védi meg a tanárokat? A pedagógusok között nem divat a jó értelemben vett összetartás (kérdés, másutt szokás-e még), hogy a szakma fedezékéből álljanak ki egymásért.
Azt mondja a barátom, az egyik szülő nemrég megüzente neki, hogy mélyebben kellene tanítania a verselemzést. Mélyebben. A verselemzést. Azt kérdi a barátom, ha egy vers, mondjuk, ötven méter mély, milyen mélyre lehet vagy kell levinni a diákot. És oxigénpalackkal vagy anélkül? S mi a teendő, ha a gyereknek víziszonya van, mert már általánosban megutáltatták vele a szövegelemzést. A kötelező olvasmányokat. Amiket gyakran nem azért nem cserélnek le a tanárok, mert nem lehetne, hanem mert megszokták, harminc éve azt tanítják. Így kényelmes. Minek elolvasni egy újabb könyvet? Annyi pénzért.
Azt is mondja a barátom, hogy minap, amikor beírta az elektronikus naplóba egy dolgozat jegyeit, valamelyik szülő ráírt a Facebookon, szeretne találkozni vele, hogy megbeszélhessék, miként lehetne javítani magyarból a gyerekének, mert az utóbbi dolgozata csak kettes lett, pedig rengeteget készült, Arany balladáiból még ő is kikérdezte.
Ment is a szülő másnap, szabadkozott kicsit, talán furcsa, hogy tizenhét éves gyerek ügyében jár el, mire barátom megjegyezte, valóban, ennyi idősen talán lehetne önállóbb is a kedves diák, de azért bementek a tanáriba, a szülő áttanulmányozta a dolgozatot, sőt elővette a táskájából a gyereke irodalomkönyvét, egyeztette, hogy a tanár jól javította-e fogalmakat, hol, mi volt a hiba, s hogy az esszéfeladat miért ért csak kevés pontot. (Mert Arany balladaköltészetéről kellett volna írni, a diák viszont Arany egyik lírai versét elemezgette.) Egyébként udvariasan elbeszélgettek, mindenki mondta a magáét, és végül a szülő belátta, hogy másként fest a dolog, ha nem csak a gyereke szemszögéből szemlélni a helyzetet.
A probléma kipipálva, a helyzet jó fordulatot vett, a szülő aggódása megértést talált a barátomnál, s a barátom is úgy érezte, hogy a tanítványa anyját sikerült meggyőznie, és legalább ő nem kelti tovább rossz hírét a gyerek beszámolóira alapozva. Lám, mennyire fontos a kommunikáció szülő és pedagógus között!
Igen ám, de!
A diák ettől nem biztos, hogy jobb jegyeket fog szerezni, és a szülőbe visszaköltözik az aggodalom, hogyan fog leérettségizni a csemetéje, lesz-e elég pontja a továbbtanuláshoz. A tanárnak is újra görcsbe rándul a gyomra, ha rossz jegyet kell adnia, márpedig kell (ha nem akar elvtelenül osztályozni, nem akar versenyhátrányt okozni azoknak, akik megdolgoznak a jó eredményért), mert bőven akad diák, aki készületlen, lusta és protekció nélkül be sem került volna az adott iskolába. S akad egy csomó szülő, aki aggódik, a tizenhét éves gyerekét is kikérdezi, legalább irodalomból, ha már matematikából vagy kémiából nem tudja, mert azokhoz ő sem ért, azokból ő is gyengén muzsikált. Lehet persze, hogy magyarból is hármast kapott az érettségin, de ő már mégiscsak érett ember. Talán diplomája is van. Miért ne ülhetne hát be a tanáriba, hogy összehasonlítsa a dolgozat szövegét a tankönyvével?
Udvarias beszélgetésbe csomagolt lealacsonyító szituáció volt, bosszankodik barátom, amit a szülő talán fel sem fogott, de ha felfogta, akkor sem kedvezőbb a kép; a megaláztatáson túl ráment egy órája a magyarázkodásra, miközben nem a szülőnek kellene elszámolnia azzal, hogy melyik dolgozatra hányast ad, elvégre van neki igazgatója is, aki rá kell hogy nézzen a munkájára, az oktatási rendszerbe pedig be vannak építve a különböző szakmai ellenőrzések, amelyek mindig továbbengedik a pályán – ő pedig elhiszi magáról, hogy legalább olyan jó tanár, mint amilyen jók a diákjai szülei a szülői szerepben, vagy amilyen jó ez a világ. Ez a feje tetejére állított.
Jenei Gyula
