AZ ELMARADT TALÁLKOZÁS
Sok egykori tanáromra hálásan emlékszem vissza, de közülük számomra az etalon mégis a magyartanárnő volt. Tompa Margit.
Magas, karcsú alakján előszeretettel viselt garbót, szoknyát. A Karádyra jellemző eleganciával szívta a cigarettát. Egyiket a másik után. Férfiasan erős hangja önmagában is tekintélyparancsoló volt.
Az még a régi iskola volt, a tekintélyalapú poroszos alma mater. Aki nem becsülte meg magát, néhány körmös, pofon, varázsvessző és egyéb fegyelmező eszköz használata után könnyek között állt vissza a sorba. Tompa tanárnőnek azonban nem volt szüksége effélékre. Talán a személyisége tette, a kisugárzása. Talán az, hogy édes méz íze volt akkoriban, a nyolcvanas évek végén, a végzete felé dübörgő kommunizmusban, a magyar irodalomnak.
Tompa Margit megszerettette velünk az anyanyelvet. Valami tudatosságot igyekezett bennünk életre kelteni, ráébreszteni ennek az akkoriban egyre inkább lesajnált, kicsúfolt, háttérbe szorított nyelvnek a gyönyörűségére. Ennek érdekében, ha kellett mesemondó versenyt szervezett, máskor az egyik ismert váradi újságíró-költőt hívta meg magyar órára. Nagy szó volt az akkoriban. Azt hiszem, akkor láttunk először híres embert, Fábián Imre személyében.
Bár nem voltam színtizes magyarból, a tanárnő valahogy ráérzett az irodalom iránti érdeklődésemre. Neki köszönhetően neveztem be a helyben szervezett mesemondó versenyre, majd magyar olimpiász tantárgyversenyre. De nem is ez volt a lényeg, hanem az időnként elhangzó elismerő, biztató szavak. Ez többet jelentett a tízesnél is. Ez volt az, amivel ráhelyezett egy akkor még láthatatlan útra.
Ezt a nyugalmas miliőt a kilencedik osztály zárta. A helyi iskolában maradók ősszel román osztályban találták magukat, mechanika szakon, rengeteg kőműves munkával fűszerezve. A magyar irodalom órák számomra ezzel véget értek. Borult ki a kezemből a talicska. Látszott, hogy nem lesz ennek jó vége. Én, meg a kőművesség – ebből nem lesz tartós házasság.
A kegyelmi állapot beköszöntét másfél évvel később a rendszerváltás jelentette, amikor januártól magyarul lehetett folytatni a tanulást, a decemberi változások következményeként. A magyarórák visszatértek, de ezeken már csak szürke kisegérként lézengtem.
Aztán már jó évtizeddel később, immár diplomás emberként idős tanár-újságíró baráttól érdeklődtem, vajon mi lehet Tompa Margittal, aki akkor már szintén nyugalomba vonult. Mondtam, szeretnék beszélni vele. Megköszönni, hogy sok évvel ezelőtt elindított egy úton. Hogy látott bennem valamit. Egy szikrát, érdeklődést, elköteleződést. Bármit. Hogy biztatott. Hogy szavaival önbizalmat erősített.
Többszöri felvetésemre, érdeklődésemre még a telefonszámát is megkaptam, hozzá a jótanácsot: ne várjak vele sokáig. Közben az idős tanárbarát eltávozott, de én még mindig hanyagoltam a hívást, abban a hitben, hogy még van idő. Nem volt. Egy újsághír tudatta velem, hogy lekéstem a találkozást. Talán már csak odafenn mondhatom el neki, hogy köszönöm, Tompa tanárnő a magyar órákat. Köszönöm az útravalót.
Fábián Tibor
