KI-MIT SZERET
Nemcsak az érzelgős gyűlölet, de az érzelgős szeretet alól is igyekeztem felszabadítani magamat, és nem osztoztam a demokratikus hódolatban az úgynevezett tömegek iránt. Még ha a szabadság is a jelszó, akkor is gyanakszom, hogy mi rejlik mögötte, hogy mit fognak ezek kiabálni holnap, és kinek a fejére fognak halált kívánni. Nyugati utazásaim során gyakran otthontalannak éreztem magam, humorosan különös volt hosszasabban olyan helyen időznöm, ahol a polgári normarendszer nem szenvedett akkora törést, mint Kelet-Európában. Noha időnként visszavágytam a burzsoázia világába, a tetszetős és gondozott környezetbe, mégis állíthatom, hogy ház, javak kortársaimnál valamivel kevésbé foglalkoztattak, talán, mert már megvoltak valaha, és íme, nélkülük is megvagyok, és mert ami valóban kellett, az általában megvolt, és én abban a természetes hitben éltem, hogy meg is lesz. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amire nem futotta, azt nem is kívántam meg. Autót, például, nem vásárolhattam volna, így aztán nem is vágytam rá, Jutka vett egyet, és néha engem is visz. Azt hiszem, érzéketlen vagyok az újdonság varázsával szemben is, így az, hogy egy cipő régi, még nem ok arra, hogy kidobjam; minél többet viseltem, annál inkább a barátom. Nem volt nehéz észlelni, hogy nyugaton a megélhetésért többet kell igyekeznem, s hogy a saját környezetük finomabb nyomásai alól a gyanútlanabb nyugati emberek kevésbé szabadították fel magukat, mint a keleti vadak. Lehet benne lenni a rendszerben, és élvezni is azt, amiképpen elhagyása is lehet gyönyörforrás. Viszont egy semmitmondó ablak mögött a robbantó felkészül, csendesen beilleszkedett, hallgassuk meg a mindennapi imáit. A naív helybeliek az életet szeretik, a föl nem tűnő jövevény azt állítja, hogy a halált.
JÁRATTAM A PILLANTÁSOMAT
A szemközti házak ablakából bugyik, trikók, törülközők, lógnak kifelé, szél dagaszt minden lengethetőt, árnyék- és napfénykeresők ízlése. Negyvennégyben a szemközti ház tetejéről akartam leszökni. Ezen a grundon futballoztam, elég rosszul, és azon a tetőteraszon korcsolyáztam, amikor az utcára nem volt szabad kimennem felkoncolás terhe alatt. Annál az asztalnál ültek az internálótáborból szabadult idősebb képviselők, éppen csak egy szimpla kávéra telt a nyugdíjukból. Egy életvidám öregúr, akinek rendkívül hosszú fülcimpája volt, csekély összegért engedte megfogni a fülét, és ebből nemcsak dupla kávéra, de még rumra is telt neki. Emlékszem a hajdani tanácselnökre, tanácstitkárra meg a párttitkárra. Egyik sem volt gonosz. Egymásba nőttek a leváltott, és újonnan kinevezett folyóirat-szerkesztők. A Korona kávéházban írtam első regényemnek sok oldalát. Tetthelyként még számos vendéglátó intézmény lenne felsorolható. Más idős férfiak is összekulcsolják a két kezüket a hátuk mögött, ahogy e sorok írója teszi, meg az egyik unokája is. Szép gyümölcsök, kóser pálinka, egy mélabús fiatal anya mosolyog rá. Járókelő, virágot visz a feleségének, nézi a madarakat a kirakati kalitkákban. Az újság szerint a környékükön becsengetett valaki egy özvegyasszonyhoz, egyből agyonütötte és kirabolta. Lakatost kellene hívni, rugósbicska sem árt. Egy kisvendéglőben ülök, házias ételek, rizses hús, kovászos uborka, kigombolt gallérú fehér ing, könnyű szellő járkál a júniusi lombok között. A hátam mögött egy szerelmespár fedezi fel, hogy egy az ízlésük, és hogy sok közös ismerősük van.
Konrád György
