AVAGY A NULLADIK HATÉKONYSÁGA
Lerágott csont, be kell látni. De akkor is! A tanév kezdetekor sokan fölhorgadnak a nulladik órákon. Az újságírók azért, mert ennek a témának ilyenkor, szeptemberben van szezonja, ilyenkor lehet újracsomagolni a tavalyi jegyzeteket, glosszákat, ilyenkor lehet újabb nyilatkozatokat kérni a tavalyi riportalanyoktól: szülőktől, oktatásirányítóktól, pszichológusoktól, iskolaigazgatóktól. Mindenki fölteszi a maga lemezét, mindenki elbeszél a másik mellett; történni persze semmi nem történik, csak a hangzavar és az indulatok erősödnek.
A fiam hatodikos. Tavaly is volt nulladik órája, a napokban pedig azzal szembesültünk, hogy idén is lesz. Hetente kettő. Ja, és még két szakkör. Mondhatnánk, a szakkör nem kötelező, igen ám, de a tanárok szeretnék, ha eljárna, mert eddig is sok szép helyezést szerzett az iskola nevű versenyistállónak. Feleségemmel próbáltuk megmakacsolni magunkat, hogy a szakkör nulladik órájára nem járatjuk, de azért megkérdeztük a srácot, mondja meg őszintén, jó-e neki, ha negyed nyolcra be kell mennie matekra. Azt felelte, amitől szinte tartottunk: a tanár bácsival jól megvannak, a versenyfeladatokkal szeret bíbelődni. Úgyhogy hetente párszor a családi vekker háromnegyed órával hamarébb csörög.
Pedig a különböző lapokban, pedagógiai portálokon évek óta arról olvashatunk egybehangzó pszichológusi-orvosi véleményeket, hogy ez a korosztály, meg a középiskolás is, alapvetően utál korán kelni, s nem(csak) lustaságból, hanem mert fiziológiailag így van kitalálva, összeszerkesztve a kamasz: A tizenévesek alvási ciklusa állítólag képtelen alkalmazkodni a korai iskolába járáshoz. Külföldön egyre több helyen kezdődik később a tanítás, s tavaly egy kérdésre válaszolva az oktatási államtitkár is azt mondta: „Megnézzük azt a lehetőségét, hogy a hagyományainkat, a kialakult munkarendünket illetően mit jelentene a kilenc órai iskolakezdés.” (Mielőtt bárki a gyerekek éjszakába nyúló számítógépes játékait, a kései fennmaradás okozta zsigeri fáradságot emlegetve kezdene érvelni, gondoljon arra, hogy iskolás korában őt mennyire húzta vissza az ágy!)
De ki a felelős a nulladik órákért? Egy iskolavezető könnyen mond olyat: hogy magas a kötelező óraszám, testnevelésből pl. hetente öt, s hogy nincsenek meg az infrastrukturális feltételek; esetleg (félig) diplomatikusan azt is hozzáteszi: egyetért az államtitkár úrral, hogy nem lenne eretnekség megvizsgálni a kilenc órai iskolakezdés lehetőségét, de sajnos ennek jelenleg nincsenek meg a társadalmi-gazdasági feltételei, illetve az iskolarendszerünk sem alkalmas erre.
De miért nincsenek meg, és miért nem alkalmas? Tudok iskoláról, ahol a felsős tanulók hatvan százaléka (másutt akár magasabb is lehet ez az arány, és megint máshol sokkal kisebb is) hetente legalább három alkalommal rendszeresen sportol különböző egyesületekben, mellette esetleg zeneiskolába, korrepetálásra jár, s külön nyelvórákra. Délután, kora este, este. Tanítási órák után. Márpedig ennek a rengeteg különórának, különsportnak bele kell férni a napba. A huszonnégy órába. S minek a rovására? Hát az iskoláéra. Amelyben egyébként az oktatásirányítás az egész napos oktatást-nevelést szorgalmazza, támogatja.
Igen, kevés a tornaterem, s ha a gyerek igazolást visz, hogy edzésre jár ilyen vagy olyan egyesületbe, azzal kiválthat bizonyos testnevelésórákat. Csak azt nem tudom, hogy az a rengeteg gyerek hol edz, ám gyanítom, több az igazolás, mint a tényleges egyesületi sportfoglalkozás.
A korrepetálás, a különóra pedig azt jelzi, hogy a szülő nem bízik az iskolában, nem hiszi el, hogy ott is meg tudják tanítani a gyereknek azt, amit kell. Akkor nyugodt, ha plusz angolórákat fizet a magántanárnak, aki délelőtt egy másik ugyanolyan iskolában dolgozik, mint amilyenbe a szülő gyereke jár. De az nem hatékony, nem eredményes. Vagy legalábbis a szülő így gondolja. És forog a körhinta. A diákok óraszáma eleve magas (a tanároké is), délután, este még további terheket raknak rájuk a szülők az „életversenyben” maradás illúziójának áldozva; az iskola pedig, ha nem akar szembemenni ezekkel a(z egyébként befolyásosabb) szülőkkel, szabaddá teszi már a koradélutánt is az oktatás magánszektora számára, méghozzá saját, leértékelt tanítási idejét nyomva bele a telente még sötétben való, hajnali órakezdésbe. A hullafáradt gyerekeket nulladik órában persze úgysem lehet rendesen tanítani (előbb föl kell, hogy ébredjenek), vagyis a korai kezdés (ha hinni lehet az orvosoknak, pszichológusoknak, saját tapasztalatainknak) nem erősíti az iskolai teljesítményt. S a körhinta száll, röpül.
Mint föntebb írtam, a szülők eleve nem bíznak az iskolában. Miért is bíznának, mikor sokszor a tanárok szidják leghangosabban az iskolarendszert?
Jenei Gyula
