Sok évvel ezelőtt egy nagy tekintélyű és eredeti gondolkodású református teológus műveit olvastam, az egyik címe, Gyökerekig ásva le. Éliás József a legmélyebb alapokat kereste, s találta meg a Bibliában, Izrael istentapasztalatában, Jézus radikalitásában. A zsidó hagyományban a gyökér olyasmi, mint a latinitásban a fundamentum. Amiből minden kisarjad, s amire építeni lehet. Így értette Illyés: „mélyről jön, minden, mi jó a földön”. A zsidó életigenlés és a római jogszerűség, ezekre alapozott a kereszténység – itt, Európában.
Keresztény gyökerek – ez lett sokak számára a válasz a rendszerváltást követően, amikor minden dőlni látszott és a többség be is dőlt a látszatnak. Bár tagadhatatlan, hogy egy pillanatra legalábbis keletkezett a nagy egyértelműségek korszaka után valami vákuum, amibe beszippantódott a sokféle sokértelműség, s lett zsibvásár az értékek piacán és az élet értelmére vonatkozó válaszok színes kínálatforgatagában.
Mostanra nem tudni, merre, hány méter. Oldalra és előre, vagy éppen lefelé. Elvesztek a gyökerek, elvesztek a fundamentumok, s végül elveszett a mérce is, hiszen mindenki saját pszichoszociális helyzete alapján akkora egységet tekint egy méternek, amekkorát nem szégyell. Egyetemes gyökértelenségbe jutottunk. Néhányan ugyan még halványan emlékeznek arra, hogy valakik elvágták a gyökereket, vagy hogy kiszáradtak a gyökerek. Ám egyre inkább lehanyatlanak az emlékezők, eltűnnek az emlékek, lassan azt is elfelejtettük, hogy elfelejtettünk valamit.
Mindeközben a közbeszéd felkapta a gyökeret: zizi, korlátolt, agyilag zokni, sötét, tökkelütött, féleszű, idióta, hígagyú. Ilyesmi értelemben használja. Vissza kell találnunk a magyarság gyökereihez, szólított fel az előadó, mire a sorokból borgőzös hangon így szólt valaki: de hisz ott vannak mind a tévében, a sok gyökér. Valami különös okból a gyökérből, amelyből élet fakad gyökér lett, amely értéktelen, semmirekellő.
Nem talán azért, mert idegenkedünk az alapoktól, a vitathatatlanságok és megkérdőjelezhetetlenségek dimenzióitól. Mert valami hamis illetékességi tudattal úgy véljük, mindent vitathatunk, minden nézhető máshonnan és bármi lehet másképpen is. Mintha a fogunkat húznák – gyökér van ott –, ha valaminek a kérlelhetetlenségével és változhatatlanságával találkozunk.
„Egyébként a legmélyebb gyökér, amely a hazához köt, a trágárság, abban van a szív és az érzés.” (Esterházy) És nem csak a szív és az érzés, még inkább a mindent elsöpörni kész verbális lendület. Mert az igazi, méretes trágárságoknál jobban semmi nem igazolja, hogy mindennek van határa, hogy mégsem lehet bármi bárhogyan.
A szabadságot lassan megtanultuk, már csak egyet kell megtanulni: gyökeret ereszteni.
Máté-Tóth András
