Hallottad, hogy betiltották a Tiszatájat? Hátizsákosan, kezemben egy a lőcsei vár alatt vágott mogyorófabottal gyalogoltam épp hazafelé a József Attila sugárút platánjai alatt a tarjáni panelek valamelyikében lévő albérletembe, amikor egy Vásárhely felől érkező Trabant fékezett mellettem, amiből Simon Feri barátom szállt ki, hogy elújságolja nekem is a nagy hírt: betiltották a Tiszatájat. Nagy Gáspár verse miatt… Mondta, amit tudott, márpedig sok mindent tudott, jól értesült volt, és izgatott. Én pedig fáradt: tíznapos felvidéki kirándulásról tartottam hazafelé, hosszú utazás állt mögöttem, ráadásul előző éjszaka ülve bóbiskoltam csak kicsit a kassai pályaudvar patinás, de rosszarcú várótermében egy egész napos, szitáló esőben megtett gyalogtúra után.
De Szegeden már sütött a nap. Nyár volt, késő délután, s mielőtt barátommal találkoztam, talán éppen arra gondoltam, mikor ostromlom meg másodjára is verseimmel a Tiszatájat. Előtte való évben már jártam a szerkesztőségben, otthagytam egy paksaméta verset, s jött is hamarosan Annus József (teljesen jogos) elutasító válasza – de most más volt a helyzet. Most ajánlólevéllel érkezhettem volna. Előtte évben Csoóri Sándort is megkerestem az írásaimmal. Biztatott ugyan, de nem találta elég jónak a verseket, ám fölkínálta a lehetőséget, hogy egy idő után újra küldjek neki egy jobb, erősebb összeállítást. S arra írta válaszképpen nyolcvanhatban, hogy ezekkel már megkereshetek szerkesztőségeket. Mivel Szegeden éltem éppen, azt ajánlotta, a Tiszatájhoz kopogjak be; ő ott félig-meddig otthon van, nyugodtan hivatkozzak rá. Csakhogy másnap indultunk Felvidékre. Itthon meg ez a hír fogadott.
A Tiszatáj, miként néhány évvel korábban a Mozgó Világ is, bojkott alá került. Mondanám, valamire való író nem küldött az új szerkesztőknek kéziratot, de ehhez az állításhoz fel kellene lapoznom a harminc évvel ezelőtti folyóiratszámokat, úgyhogy csak azt írom ide, hogy kézirathiánnyal küzdött a lap. De még ez sem biztos, hiszen mindig vannak, akik igyekszenek kitölteni a réseket. Talán pontosabb így: kéziratgondokkal. Kevés volt a jó írás, ezért új gárdát, új arcokat toboroztak. Egy később történésszé, helyi politikussá lett egykori csoporttársam is a folyóirat közelébe keveredett (talán az impresszumban is szerepelt a neve, már nem emlékszem pontosan), s ő kért tőlem verseket. Nem adtam, mert a falkaszellem azokhoz húzott, akik bojkottálták a lapot.
Bő két év múlva Karcagon talált az ősz. Körmendi Lajos hívott oda újságalapítós tervekkel. A művelődési központban dolgozott, nekem is ott szerzett állást. Jól hallotta az idő szavát, fél év múlva, márciusban, már meg is jelent a város havilapja, amelyet ketten csináltunk. De a tavasz előtt még tél volt. Népművelőként unatkoztunk, társalogtunk a kisvárosi kultúrházban. És olvasgattunk. Akkoriban jártak a munkahelyekre napilapok, folyóiratok is. Egyik alkalommal a még bojkott alatt tartott Tiszatájban Körmendi-prózára lapoztam. Hát ez? Te, a régi mozgós, nem bojkottálsz? Naivan, tanácstalanul nézhettem Lajosra, mire ő is értetlenkedett kicsit: mit nem lehet ezen érteni? Ő nem tartozott a Tiszatáj szerzői gárdájához, bojkottálják csak azok az új lapot, akik alól kihúzták a régit.
Hát így. Később nyugodt szívvel küldtem verseket a Mozgó Világnak, amikor Lajos és jó néhány társa még mindig bojkottálta azt. A publikációs vágy kielégítése fontos, az írói lélek pedig bonyolult szerkezet. Bármit képes megóhajtani, és bármit képes elutasítani.
A politika, a pénzes csatornák, a baráti körök pedig erkölcsi elvekbe, divatesztétikákba csomagolva, miként harminc éve, ma is fölaprózzák az irodalmi életet. De hát annak valószínűleg ilyen a természete. Ilyen volt a Kazinczy idejében, a reformkorban, s a nyugatosok alatt is.
Különben mindegy. Az irodalmi élet kisszerű, s mi szerzők esendőek vagyunk. Ez az egész így emberi.
Az olvasó pedig csak abban bízhat, hogy a szövegek néha a szerzőik fölé nőnek.
Jenei Gyula
