Nincs stabil időrend, nincs a korszakokra vonatkozó számításnak az a reális lefutása, amit képzelünk; nincs egyetlen napra nézve sem. A kronológia arra jó, hogy széttörje az egységet, mi pedig túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a cserepeknek. Másfelől igaz, hogy ép e jelentőség hozza vissza az absztraktból mindazt, ami konvencionális, tehát konkrét, és némelykor még ösztönöz is ‒ mindenesetre e visszavételből fakad mindenfajta lázongás (pl. prométheuszi attitűd) vagy tetszelgés (pl. különféle retardált romantikák).
Idő és időtlenség: egymás dilemmái. Ha az idő, ahogy elgyengüléseink hitetik, s olykor hajlamosak is vagyunk eszerint érezni, előrehalad is, végül önmagába zárkózik; szép fokozatosan, mint egy céltalanul körbeérő fal, mint egy erődítmény. És ebből az erődítményből megint csak egy fikció, a jövő felé nyílik kiút. Hogyan van hát, hogy az idő ellen folytatott gigantikus harc mégis hemzseg a hősöktől? Az idő jellege nem mond ellent e hősöknek; a viaskodó ember kételyekkel átitatott küzdelme végeredményben mindig az eljövendőt hirdeti.
Magányom éj-végi félhomályában (amikor belsőleg túlontúl érzékeny, s különben is hivatásszerűen polimorf vagyok) ‒ szeretnék ellentmondani önmagamnak. Most talán képes vagyok rá. Olyan sebesen tárom ki az ablakot, ahogy kalandregényben engedik lezuhanni a felvonóhidat. Összeszedem az erőmet. (Micsoda komoly szavakkal csodálatos, micsoda grádus, valóságos napfelkelte a te habozásod, Ivan Karamazov: „Azért mégy oda, hogy végrehajtsd az erény hőstettét, holott…”) Márpedig az idő igenis kezelhető. Most cáfolom tehát éjjeli önmagamat; az éjjeli lelket a nappali lélektől a tapasztalás és az érzékelés ezer élménye választja el.
Szervezkedem: ahogy az imént mondtam: ablakot nyitok. És ha a boldogság forrása az, hogy rábólintsak a megszokásra, ezt is könnyűszerrel megteszem. A jó, mondja Stirner: „Az, amit használhatok.”
Ha nem vagyok egészen botfülű, ez a kijelentés annyi mindenre jogot formál, sajnos csibészségekre is. Persze: felszabadít. De szinte mindenhová belépőjegyet ad, és közben hallatlan fölénnyel kerüli a morált. Továbbá az árnyalatosságnak azt az álmos varázsát, ami minden boldog mítosz sajátja, s amit olyan jólesik néha felkölteni.
Tudom, hogy nincs, ami ne eshetne a tehetetlenség áldozatául. Megvirradt, kúszik fel a nap az égre: én a fénynek ezt az évezredek alatt kicsiszolódott utazását tekintem a szabadulás jelenségének, amely azonnal valami rendkívüli kalandhoz vezet. (Az ember minden áldott nap átrendezi léte játékterét, városát vagy faluját, új utakat fektet le, átcsoportosít, variál, kisimít és feldúl; mindez nap nap után bekövetkezik, hiába, hogy az ember esetleg meg sem moccan. Jaj, annak, aki képzelettel bír, a képzelet imperatív, nincs ellenszere.)
Kaland-e az, hogy a házunk mögött a múlt éjjel lehullott egy falevél? Ez a karteziánus falevél arra sarkall, hogy mégiscsak térjek vissza a dinamikus idősorhoz. (Múlt, jelen. Jövő?) El kell ismerni: van abban valami lelkesítő, hogy némely emberek, a derűs szorgalom és az ésszerű munka védősáncai mögött, olykor a legkáprázatosabb irracionalizmusok kidolgozásán fáradoznak. Nem akarnak ők legendák hősei lenni. Az ötletnek, amelyen azután átcsúsznak a fantasztikumba, a szenzációhajhászáshoz sincs semmi köze. Rendkívüliségük, mint jóformán az egész életük, hóbortok és ötletek sorából fakad. Ennek az embertípusnak mindenkor csakis egyetlen problémája van, ez az egyetlen, ámde kétségkívül kolosszálissá növő probléma az összes többit zárójelbe teszi. Azokról beszélek, akikben a legcsekélyebb erőltetés, rituális lejtés, vagy máz nélkül is olyan eleven a mágikusság, mint a szívdobogás.
A történet, amit most a múlt század hetvenes éveiből pár szóban felelevenítek, olyan igaz, mint amennyire jóvátehetetlenek azok a hetvenes évek.
J. J. (de nem! hadd legyek méltányos: J. J., azaz Járfás József) valami elektronikai üzemben volt betanított munkás. Melós, aki tud hallgatni. Sovány, alacsony ember, némileg suta mozgású. Az Úrnak vagy a társadalomnak nem éppen áldott szürete. Élt a vegetáció nevében; élt, mert az, hogy él: többé-kevésbé elfogadható ötletnek bizonyult. Nem kötött házasságot, és elfelejtett fogadást tenni az öröklétre. A háza mögött volt egy műhely, félmagasságig téglából, majd vakotás üvegfal, palatetővel. Ha belépett ide, egykedvű, árkolt arca szinte visszafiatalodott. Ennek sok ideje.
J. J. immár végleg múlt időbe téve, amihez csupán annyi megjegyzés kívánkozik, hogy ez a múltidejűség az égvilágon senkiben nem ébresztett semmiféle megrendülést. És J.J. egy hétre, sőt tán kettőre mégis varázsalakká vált. Mikor kibukfencezett ebből a mi időnkből, haszontalan holmiit is, mint őt, vissza akarták adni tűz által a természetnek. A háza udvarán kazalba rakták haszontalan ócskaságait. Valaki akkor kiragadott egy noteszt a hepehupás kacathalomból. Egy noteszt, amelyben az idomtalan, nehéz betűsorok egy látszólag védekezőállásra berendezkedett, sokadrendű életet már-már aerodinamikai lábjegyzetté növesztettek. J.J. született, fütyült, hajtott, itta az ócska borokat, a saját verítékét ‒ és naplót vezetett, az elmélkedés lehető legelemibb útját járva. Ki hitte volna? Betűinek kanyargózó fonalán azonban, akárcsak a gyújtózsinór végén a láng, delejes álom lobogott. Titkos terv. Eszerint egy napon fölkapaszkodik majd az udvarában magasodó fenyőfára. Majd akkor, ha műhelyében elkészül a légjáró, amelyen hosszú-hosszú évek óta dolgozik, méghozzá a legnagyobb titokban. Majd viszi magával, s amint fölért a fa tetejére, biztonságosan elhelyezkedik egy ágon. A vállaira és a karjaira csatolja a szárny-szerkezetet ‒ azután pedig elrúgja magát az ágról. „Azért mégy oda, hogy végrehajtsd az erény hőstettét…” J.J. repülni akart.
Máris összeszorul a szíve, írta volna a naplóban, ha ilyesmi eszébe ötlik egyáltalán; összeszorul a szíve, amint érzi egymásba érni ég és föld mértékét. A becsvágy és a jajszó crescendóit.
J. J. azonban sokkal egyszerűbben fogalmazott. Efféléket jegyzet fel: „Nem tudom, mi lesz. Holnap délutános vagyok. Délig csinálom a dolgot. Enyvezés, gyalulás.”
Kelemen Lajos
