„Az alkosson, aki nem tud nem alkotni”

– Milyen lelkiállapotban vagy most? A zenésznek is, mint egy színésznek, át kell hangolódni?

– Más helyzetben vagyunk, mint a színészek, nekünk egyetlen szerepünk van, ami ráadásul egybeesik velünk: önmagunk. Viszont meg kell találni, honnan, milyen lelkiállapotból beszélünk az adott este. A zenekar dolga, hogy az jelenjen meg a színpadon, ami éppen bennünk van. Nem hazudhatunk. Ha nincs jó kedvünk, nem kell úgy tenni, mintha majd kicsattannánk, ha fáradtak vagyunk, nem kell elhitetni, hogy frissek vagyunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy unott koncertet adunk, de azzal az énnel szükséges egybeesnünk, akik aznap vagyunk. Ezt kell megkeresni. Mindez egyébként már a hangbeállásnál összeáll. 

– Most, amikor beszélgetünk már megvolt a beállás. 

– Igen, most már nincs is bennem ebben a tekintetben feszültség. Egymás gesztusait, hangulatát jól értjük. A koncert előtt közvetlenül pedig kell az a negyedóra, amit ismét együtt töltünk a zenekarral. Menyhárt Jenő fogalmazta meg rendkívül jól, hogy többek között miért volt fontos, hogy Másik János bekerült az Európa Kiadóba: mert megtanította a csapatot arra, hogy nem a pult mellől kell felmenni a színpadra. Igaza volt.

– Nem félsz, hogy egyszer csak rutinná válik a koncertezés?

– Nem tudok rutinból fölmenni a színpadra, azt hiszem, ez a veszély nem fenyeget bennünket. Viszont olyan előfordul, hogy egy fellépés előtt nem érzem azt a kis feszültséget, amit kellene, a hiánya ennek az izgalomnak olyankor megrémiszt. Próbálok tudatosan fókuszálni az aznapi dalokra, vagy a többiekkel anekdotázni kezdünk, hogy megérkezzünk a pillanatba. A színpadon pedig már nem az a tét, hogy el tudjuk-e játszani a dalokat, hanem hogy át tudjuk-e adni magunkat a daloknak. 

– Ez mit jelent pontosan?

– Hogy azt a dalt, amit múlt héten Gödöllőn játszottunk, ma Fehérváron máshogy tudjuk megszólaltatni. Meg kell találni, mi az egyedisége a napnak. Ezt persze nem lehet előre elhatározni, viszont készen állhatsz rá, hogy ilyen módon játszd el a dalt. Mintha akkor tennéd először. Van, amikor ez nem sikerül, de a jól eljátszott dal nem elég önmagában.

– Több veled készült interjúban is központi téma volt, hogy milyen fontos jelen lenni a pillanatban. Ez lehet tehát a siker titka?

– A magunk számára igen, aztán nem tudom, ebből mennyit érez és hall a közönség. Vajon változik a lefogott hang attól, hogy vállalkozol is annak a hangnak a képviseletére? Az biztos, hogy belül meg kell történnie. Egyébként nem azért megyünk fel a színpadra, hogy sikeresek legyünk, és nem azért adunk koncerteket, mert népszerűek vagyunk. Szimplán az az akarat dolgozik bennünk, hogy az adott hang az ott és akkor pillanatában érvényes legyen. Ha nem sikerül, minden hiába, szomorúan jövünk le a színpadról. 

– Rengeteget koncertezel, közben zenés-irodalmi estjeid is vannak, és sorolhatnánk. Hogy fér bele ennyi történésbe a letisztult, szellemi alkotómunka? 

– Elképzelhetetlennek tartom, hogy ne legyen egy úgynevezett reflektált, kontrollált működésmódom. Mindeközben tudom, hogy a megszólalások attól lesznek érvényesek, hogy bizonyos időpillanatban reflektálatlanul hagyom, amit csinálok. Ennek a kettőssége nehéz játszma. Ráadásul szerintem nincs olyan zenekar az országban, aki megengedhetné magának, hogy miközben lemezen dolgozik, nem koncertezik. Amire te is utaltál: teljesen másfajta attitűdöt kíván a kettő. Ha már az elején a színészekről is szó volt: nekik még nagyobb megpróbáltatás lehet, hogy nem ugyanazt alakítják a délelőtti próbán, mint akit este eljátszanak. Szóval a kérdésre válaszolva, inkább arra kellene több idő, hogy egyik feladatból átállhassunk a másikra. 

– Ez azt is jelenti, hogy nincs lehetőséged egy esetleges sikert megünnepelni? 

– Az a helyzet, ha megnézem a hetemet, vannak az egyetemen előadásaim, irodalmi beszélgetéseket csinálok, szövegeket olvasok és írok, dalokkal foglalkozom, vagy a zenekarral próbálunk, és ez mind igénybe veszi a memóriát is. Jól kell használni azokat az esetleges maradék szabad órákat, ami alatt átállok az újabb feladatra. A kérdésedre válaszolva: megvan a hátulütője annak a működésnek, hogy elveszed magadtól az ünneplés idejét. Persze erre már megedződtem, nyilván picit sajnálom, de ezt csak neked mondom.

– Négyszemközt vagyunk.

– Ami jobban zavar, hogy nem abban a teljesítményben nyugszol meg, amelyiket magad mögött hagytál, hanem fordulhatsz is rá az újabbra. Ebből az is következik, hogy nem tudod eléggé értelmezni, amit csináltál, így az sem derül ki, mit kellene legközelebb máshogyan tenned. Viszont a privát énem nem vágyik igazán az ilyen ünnepi, boldog pillanatok megélésére. 

– Vagy egyszerűen más Neked a boldogság? 

– Talán igen. Ha már ilyen nagy szavakkal dobálózunk: nekem az a boldogság, amikor létrejön valami, ami addig nem volt. Egy hang, három perc zene, vagy nevezzük zajnak, hangoskodásnak, mindegy. Vagy csak egy teleírt papír, egy elmondott történet. Számomra ez a lényegi eleme a létezésemnek. Történeteket mesélek, az már mindegy, milyen formában. Ha mindez nincs, hiányérzetem lesz. 

– Ez az alkotói lét, mint a boldogság alapvető kritériuma a papíron túl is értendő? Egy jó vacsora létrehozása is jó példa, vagy a hétköznapi életben nem vagy alkotó? 

– Nem tudom, hogyan működöm a hétköznapokban, remélem, tűrhetően. Felelős, törődő emberként szeretnék létezni, ez a célom. Viszont mi otthon huszonnégyórás üzemben vagyunk. Sok emberért vállalunk felelősséget, ezeket nem lehet egy alvással elengedni. Ezek a feladatok nem nyolctól négyig feladatok. Szerencsére az Epi (Beck Zoli felesége) is ebben a ritmusban él, így sokat tudunk találkozni a konyha-háló-nappali tengelyen. Szóval egybe vagyunk gyúrva a feladatokkal, s így üzemelünk. A létezésünk lényege, hogy egyfolytában ezzel az alkotói viszonnyal vagyunk benne a világban. Mi így tudunk működni. Amikor jött a Covid, csavarhúzókat vettem, szúrófűrészt, és otthon gyártottam mindenfélét. És végre egy-egy pillanatra naiv olvasó lehettem. 

– Nálad mi dönti el, hogy az aktuális történet milyen formában kerül majd „feldolgozásra”, hogy végül dal születik belőle, vagy novella…? 

– Valahogy adja magát, bár a kiindulási pontom a dal. Ha kissé önironikus szeretnék lenni, mondhatnám úgy is, hogy abból lesz novella, amit lusta voltam dallá írni. Akárhogy is, nem kattog bennem, hogy mi lesz majd valójában, mert ha megszólal bennem a szöveg, akkor elég gyorsan megmutatja magát. Ha rátalálok egy szóra vagy egy mondatra, vagy bármire, ami véletlenszerűen megszólal, csupán hagyom, hogy ráismerjek. 

– Félsz, hogy egyszer csak nem találsz rá? 

– Nem félek. Igaz, sokszor mondtam már, hogy: „Ez az utolsó lemezünk”. Így volt 2016-ban, 2019-ben, most egy duplalemezen dolgozunk. Lehetséges, hogy ez lesz az utolsó. Az Epi tudja, amikor arra panaszkodom, hogy nem szólnak bennem dalok, akkor valójában megírtam egy új lemezt. Tehát, nem esem kétségbe, hogy nem jön, talán azért, mert akkor sem ujjongok, ha jön. Egyszerűen az van, hogyha megszólal valami, akkor szükségszerűen meg kellett szólalnia. Ha nem, akkor úgy kellett. 

– De a kenyeredet is abból keresed, hogy megszólaljon. Gondolom nem mindegy.

– Az végképp nem foglalkoztat. Alkotni csak akkor szabad, ha az belső szükségszerűség. Abban a pillanatban, ha az ember külső körülményekhez köti, korrumpálódik. Akkor elárultad magadat. Akkor már nem akarod igazán. Ebből a szempontból erősen húzok József Attilához: az ember akkor ír, ha egyszerűen nem tud nem írni. Ha nincs arra lehetősége, hogy ne írjon, hisz az szól benne. A költő nem azért költő, mert tud verset írni, hanem mert nem tud nem verset írni. 

– József Attila azt is mondja: „de nekem pénzt hoz fájdalmas énekem…”

– Nagyon pontosan fogalmazott, ez a korrupció réme. Nekem is pénzt hoz, én is ebből élek, de csak ezért soha nem írnék le egy sort sem. 

– Ez azt is jelenti, hogy az alkotói lét nem tanulható? 

– Számos technikai elem van, amit meg lehet tanulni. Sokszor csak azért jó részt venni egy írói kurzuson, hogy el merjük hinni magunkról, nem valami bolondság van a fejünkben, hanem bátran komolyan vehetjük, amit érzünk. Ne hessegessük el nap mint nap magunktól az alkotást azzal, hogy „á, én ehhez nem vagyok elég jó”, mert elemi hiányt hagy bennünk, ha nem csináljuk, ami bennünk üzemel. Amikor nem tudunk nem írni, akkor egyszerűen írjunk – hangsúlyozom, ez nem garancia arra, hogy jó lesz, de itt jön be a tanulhatóság: melyik harmónia után melyik jöhet… mi a ritmikája valaminek, és mi nem. Tanulható, hogy egy adott tónus hogyan hívható elő. És azért jó ezeket mind megtanulni, hogy aztán megszeghessük őket. De az alkosson, aki nem tud nem alkotni.

Szabó B. Eszter