„Azt hiszem, a hárfa választott engem”
BESZÉLGETÉS ŞIRIN PANCAROĞLU TÖRÖK HÁRFAMŰVÉSSZEL
Şirin Pancaroğlu török hárfaművész Szegeden a Korzó Zeneházban, Budapesten pedig a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnáziumban tartott mesterkurzust fiatal hárfások számára. A rég elfeledett hangszer, a török hárfa felélesztője a Magyar Török Kulturális Évad keretében látogatott el hazánkba Razvaljajeva Anasztázia hárfaművész szervezésében. Ez alkalomból beszélgettünk vele magyar–török zenei kapcsolatokról, a népzene és a komolyzene viszonyáról, valamint arról, hogyan lehet feltámasztani egy olyan hangszert, amit már századok óta senki sem használ.
– Járt már korábban Magyarországon, van valamilyen kötődése a magyarokhoz?
Másodszor vagyok Szegeden, holnap pedig Budapestre utazom. Nagyon sok mindent szeretek a magyar kultúrában, különösen a közös történelmünket. A legelső hárfatanárom segédje, aki nagy hatással volt rám, magyar származású volt, és volt néhány közeli magyar barátom a középiskolában is. Szeretem az itteni emberek közvetlenségét.
– Mi a véleménye a magyar klasszikus zenéről, játszott már magyar zenét?
Azt tudom, hogy Bartók Béla tett néhány utazást Törökországban, ahol dalokat gyűjtött, amihez ő kifejezetten értett. Ennek hatalmas hatása volt, csodálatos archívumot hozott létre. Bartók is részt vett az első törökországi zenekonzervatórium megalapításában. Jónak tartom, hogy az országainknak élő hagyományaik vannak. Számomra nagyon érdekes, hogy Magyarországon él a népzene, hiszen Törökországban is él, és nagyon fontos forrása a nyugati kompozícióknak, vagy a népzenét felhasználó klasszikus zenének. Ha nincs élő népzene, akkor nincs élő forrás. Mindig is szívesen hallgattam Bartókot, vagy játszottam a zenéjét, amikor volt rá lehetőségem.
– Hogyan kezdett el hárfán zenélni, miért ezt a hangszert választotta?
Azt hiszem, inkább a hárfa választott engem! Amikor felvételiztem a konzervatóriumba, megkérdezték, hogy lenne-e kedvem hárfán játszani. Nem volt ellene kifogásom, élveztem a zenét. Idővel nagyon megszerettem a hárfát, de ha annak idején más hangszert adtak volna a kezembe, akkor most azon játszanék.
– Miről szól ,,török hárfa” elnevezésű projektje?
Először is felelevenítettem egy elfeledett hangszert, a çenget. 2008-ban kezdtem el igazán érdeklődni iránta, amikor megláttam a róla készült miniatűr festményeket. Régebben ez egy fontos hangszer volt, de én már nem találtam belőle egyet sem. Így hát belevágtam ebbe a projektbe 2008-ban és elkészíttettem egy çenget. Írtam egy versenyművet, amely a pedálhárfát és a çenget is megszólaltatja.
Miután megvolt a premier és a felvétel, török népzenét akartam rajta játszani, török dallamokat. Megkértem zenészeket, zenéljük közösen, hogy tanulhassak tőlük. Nem volt sok forrás, amire támaszkodhattunk volna. Nem voltam járatos népzenében, rossz érzés volt, hogy a zenészek, akikkel együtt játszottam, sokkal jobban értettek hozzá. Mellettük úgy tűnt, mintha semmit sem tudnék. Türelmesnek kellett lennem, újra jó tanulónak jóval 40 éves korom után.
Aztán elkezdtem külföldi hárfafesztiválokon játszani ezeket a régi dallamokat, és sokan érdeklődtek, vannak-e kottáim. De nem voltak! Magamtól tanultam meg a dallamokat, és magam csináltam meg az átiratokat. 2015-ben kezdtem el azon gondolkodni, hogy leírok néhányat közülük, de 2020-ig nem igazán tudtam erre koncentrálni. Végül a pandémia idején az lejegyeztem az összeset, amiről úgy vélem, egy új repertoár lehet a hárfások számára.
– Mi a célja mindezzel?
Azért hívom ezt a projektet ,,török hárfának”, mert technikailag a çeng az egy török hárfa. Elkészítettem egy 24 kiadványból álló gyűjteményt, így most elérhetővé teszem ezt a zenét a világ összes hárfása számára. Mindegyik más-más igényt elégít ki. Van, amelyik kezdőknek, van amelyik haladóknak, van, amelyik tanároknak szól. Valamennyi érhető online az „80 Days Publishingnál”.
Az a célom, hogy megismertessem a tanulókkal a török dallamokat, és együttműködéseket hozzak létre. Ez a gyűjtemény egy teljesen új anyag, és hasznos a tanárok számára, mert ezek a dallamokkal erősíthetik a tanulók ritmusát. Ennek a gyűjteménynek nagy része kampós hárfára íródott. Régen a török zenét javarészt szóban oktatták, így idővel nagy része feledésbe merült. Szeretnék írásos forrásokat adni a tanulóknak a török népzenéhez, hiszen nem lehet mindenkit szóban tanítani, le kell írni, hogy minél többen megtanulhassák és élvezhessék. Hamarosan lesz egy weboldala is ennek a projektnek, és kiadunk egy nagy könyvet, amelyet ingyenesen le lehet tölteni.
– Mit tanácsolna a fiatal hárfás növendékeknek?
Változó világban élünk, így nem igazán ismerjük a jövő zenészét. Nem tudjuk, hogy milyen készségekre lesz szükségünk. A technológia nagyon megváltoztatta az életünket, és sokkal többet várnak el tőlünk, ami a használatát illeti. Szerintem nagyon fontos, hogy tisztában legyünk a világ változásaival. Végül, legyünk nyitottak a különböző országok népzenéi felé is, ne csak a nyugati klasszikus zene felé.
Kollár Villő
Fotók: kellerami
