„A szabadság mindig fontos volt számomra”

– Vissza tudja idézni a pillanatot, amikor először megérezte a zenét? 

– Még nem tudtam beszélni, de arra tisztán emlékszem, hogy fizikailag már éreztem. Valamiféle testrezgéshez tudnám hasonlítani, ami a mellkasból indul. Később valamilyen formában egyébként visszatért ez az érzés: amikor az első filmzenét csináltam, egyedül éltem, és volt, hogy hangszerelés közben elbóbiskoltam. Furcsa módon ez a mellkasi rezgés az ébrenlét és félálom közötti szakaszban visszatért. Ezt még soha senkinek nem meséltem. 

– Ezekből a rezgésekből lettek a zenék? 

– Nem egészen. Az álomba csúszás kezdetén zenévé alakultak ezek a benyomások, igazi akusztikus élmény volt, próbáltam ébren visszaidézni őket, kevés sikerrel, de valamilyen módon hatottak rám, és a Habfürdő című film zenéjére is, amelyet épp készítettem. 

– Magától értetődő volt a zenéhez vezető út? 

– Gyakorlatilag az egész gyerekkorom egybeesett a magyar futball fénykorával. Nemcsak az Aranycsapatra gondolok, hanem az őket követő generációkra. Aki élt és mozgott focizni akart, még a gombfocinak is divatja volt. Egyszer az iskolai pálya széléről valami kis zongoraszó ütötte meg a fülemet. Apám – pedagógus lévén – észrevette, hogy hosszabb időket töltök a pálya szélén egy ablak alatt hallgatva a kiszűrődő hangokat, így bevitt a zongoratanárhoz. 

– Támogató közegre vall…

– Igen, ilyen módon támogattak. 

– És milyen módon nem? 

– Végül is minden módon támogattak, csak – így belegondolva – nem igazán volt szó otthon a dolgaimról, jóllehet nem is igényeltem. Apám egész nap gyerekekkel volt, keveset beszélgettünk. Viszont nagyszerű, hogy elkezdhettem zenét tanulni, ám később gyakran éreztem, hogy a velem egykorú gyerekekhez képest túlterhelt vagyok.

– Úgy érzi, lemaradt valamiről? 

– Talán igen, noha emlékszem, így is elég sok időt töltöttem a szabadban, de ugye nem mindegy, kinek mit jelent a szabadság. Egy héten körülbelül háromszor, az általános iskolai órák végeztével még a zeneiskolai órák vártak rám, gyakran soknak tűnt, egy gyerek nem feltétlenül erre vágyik. Ma sincs ez nagyon másképp. Nyilván egyfajta biztonságérzet is társul ahhoz, hogy sok a koncert. Idén nyáron se volt kevés, ami egyfelől jó, másfelől pedig nem szeretem, ha túlságosan előre le vannak fixálva a dolgaim. Tizenévesen gyakorolni se szerettem igazán. Először a Főiskolán éreztem meg, hogy a zenének arról a területéről tanulok, ami érdekel. 

– Azt mondja, mindenkinek mást jelent a szabadság. Önnek mit? 

– A konziban Csikesz Erzsébet volt az osztályfőnököm – neki nagyon sokat köszönhetek. Többek között irodalmat tanított. Egyszer, amikor kicsit kielemezte az osztályt, azt mondta, nekem nem valók a szabályok, a szigorú kötöttség. Elég sokat lógtam, sokszor már-már a kicsapás szélén álltam. 

– Fegyelmezetlen is volt? 

– Nem. Egyszerűen a határmeghúzásokkal volt bajom. Ha jól éreztem magam, jól teljesítettem, de a szabályok nem érdekeltek. A korai zenei tanulmányaim alatt főleg arra tanítottak, hogy nem szabad hibázni. Már akkor sem gondoltam, hogy ez jó kiindulási pont, úgy hiszem, épp az efféle mondatok miatt vettem az irányt a kötetlenebb műfajok felé. Ekkor kezdett érdekelni a rockzene, a jazz, a blues, amelyekben bizonyos struktúrákon belül úgy bontom ki a zenei mondandómat, ahogy szeretném, olykor úgy, ahogy az adott pillanat alakítja. 

– Azért fordult az improvizatív műfajok felé, mert kevesebb a megkötés? 

– Igen. Az osztálytársaim formabontónak tartottak, mivel egyfolytában határokat feszegettem, ami a viselkedést illeti. Később zenészként is az lett a „védjegyem”, hogy tőlem kétszer nem lehet hallani ugyanazt. Szeretek adott keretek között változtatni, például a ritmikai elosztáson. Amikor azt erőltették, hogy ne hibázzon az ember, akkor azt gondoltam, pedig a hiba egy lehetőség a jóra. Ugyanis átalakíthatod, kibonthatod máshogy az adott dallamot. Nem lehet úgy jól zenélni, hogy egyfolytában attól félünk, mikor hibázunk. Világhírű zenészek is hibáznak, mosolyognak rajta egy jót, és játszanak tovább. Tehát engem rendkívül megijesztett ez a szemlélet. Na, de nem szeretném túldimenzionálni. A lényeg, hogy a szabadság mindig fontos volt számomra. 

– Ha ez a szemlélet nem is, de előfordult olyan, hogy valami eltántorította a zenétől? 

– Igen – bizonyára ilyen lelkialkat vagyok. Nem mondom, hogy sok ilyen időszak volt az életemben, de amikor valamiért összesűrűsödtek a dolgaim, és eljöttek a nagyobb mélypontok, valamennyire a depresszió állapotába kerültem. Ahogy a kollégáim fogalmazták egyszer: főnixmadárként mindig újjászületek. 

– Ha jól értem, ebben az esetben sem a zenébe vetett hitén esett csorba, hanem magánéleti válságban volt. 

– Így igaz. Nehezebb helyzetekben kevésbé vagyok kreatív. Hiszek abban, hogy a zsenialitás főként szorgalomban mérhető. Vannak persze olyan dolgok, amikkel születünk, de úgy látom, ha komolyan nekiülök egy munkának, előbb-utóbb megmutatja magát az eredmény. Ha megrendelésre dolgozok, akkor a határidő is segít, és nem tartok attól, hogy egyszer csak nem jön az ihlet… Hozzátartozik, hogy nem vállalok el mindent, ezt a kis luxust megengedem magamnak. 

– Egy filmzene elkészítéséhez mennyi idő kell? 

– Nagyon ritkán adatik, hogy két-három hónap is rendelkezésre áll. Sajnos többségében ez úgy működik, hogy a filmgyártás utolsó fázisában a készítők számára világosság válik, hogy „jajj, zene is kell”, olyankor megesik, hogy már a következő hétre kérik a kész anyagot. Régen, a VHS-korszak előtt még úgy működött a folyamat, hogy a rendezővel és a vágóval stopperrel ültünk a vágóasztalnál, és a rendező mondta, hogy hova szeretne zenét. Emellett olyan is előfordul, hogy magam teszek javaslatokat. 

– Ha nem fogadják el a meglátását, beletörődik? 

– Nem mindig. Volt lehetőségem nyugat-európai produkciókban dolgozni, ott a zenére, illetve általában a filmhangra sokkal nagyobb figyelmet szentelnek, hetekig dolgoztunk a végkeveréseken. Régebben a magyar filmek nemzetközi szinten nem épp a filmhangról voltak híresek, ma már azért más a helyzet. 

– Az imént úgy fogalmazott, olykor nemet mondott bizonyos felkérésekre. Pontosan mire? 

– Ha például olyan filmre kértek fel, ahol nem érintett meg a forgatókönyv. A közelmúltban is volt egy ilyen, de egyszerűen nem fogott meg. Ha nem tetszik az anyag, nem tudok hozzászólni. 

– A zene sokaknak hobbi, örömforrás, Önnek ezeken túl megélhetés is. Soha nem félt, hogy rossz íze lesz a dolognak, amiért a zene feladat is egyben? 

– Ettől nem féltem, de olyant éreztem már, hogy sok. Volt olyan zenekar, ahol túl hosszú időt töltöttem, ez pedig az Európa Kiadó. Mégis maradtam a jól sikerült koncertek miatt, és mert az időszak nem csupán szakmai együttlét volt, hanem barátok is voltunk. Számított, hogy ki kicsoda, hiszen egymás perszonális terében utaztunk, turnéztunk. Nem csak az fontos, ki milyen muzsikus – erről persze sokan biztos máshogy vélekednek. Igen sokat tolerálunk egymásnak különböző együttlétek alkalmával, persze nyilván vannak határok. Legyen szó zenekarról, vagy a filmstábról, együtt kell működni. Itt említhetem a kreatív alkotói triumvirátust: Cseh Tamás, Bereményi Géza és jómagam. Alapvetően az összhang volt a jellemző. Akadtak konfliktusok, de ezt teljesen természetesnek gondolom. Sőt, mindannyian így láttuk. Egyetlen társas lét sem lehet felhőtlen. A tolerancia valamennyire tanulható, a kreatív együttlét azonban olyan, mint egy utazás: tele helyzetekkel, melyekre reagálni kell. Tamásról azért beszélek tapintatosabban, mert nincsen már velünk. Nyilvánvaló, hogy azért csináltunk számtalan sikeres munkát, mert jól működött az együttlét. Egyrészt egy baromi szerethető srác, ugyanakkor néha – talán a feszültségeit levezetendő –, könnyen belekötött emberekbe. Máshogyan kezeltünk hasonló helyzeteket. Ő úgy oldotta a fellépés előtti feszültségét, hogy beengedte a rajongókat és az újságírókat az öltözőbe, hogy beszélgessenek. Én is nagyon izgultam, de csöndet és a nyugalmat szerettem a színpadra lépés előtt. 

– Ez Önnél a mai napig így van? 

– Igen, és ezzel nem csak én vagyok így. De Tamás imádta, ha megtelt az öltöző, mert elfeledtette az izgalmat. Éppen ezért az utolsó pillanatig beszélgetett. Végül úgy oldottuk meg, hogy egy idő után külön öltöztünk. 

– Ha már szóba került a Levél nővéremnek: Ön szerint mitől működnek a mai napig ezek a zenék? 

– A jó dalok szerintem kortalanok. Nincsenek kötve se időhöz, se korosztályhoz. Hiába szól például a Hatvanas évek arról az időszakról, az üzenete ma is bárki számára átélhető. Ettől időtálló. Sok olyan dal van, amiket Gézával írtam, és a koncerteken a mai napig énekelem őket a legkülönbözőbb formákban. Akár zenekarral, akár egyedül. Olyan, mintha tegnap születtek volna. 

– Hogyan lett a Bereményi–Cseh kettősből végül triumvirátus? 

– Visszanézve logikus, hogy kerestek még valakit maguk mellé, hiszen a Levél nővéremnek műsorokban a levélíró összetett belső világát jól képes prezentálni a két különböző attitűddel dolgozó énekes előadó, másfelől könnyen csúszhattunk át szerepváltásokba a zenei dialógok által. Gondolok itt a Budapest darabra, vagy a Presszóra, vagy a Keresztben jégesőre, hogy most hirtelen csak ezt a hármat említsem. Végül három műsorszínházi előadás született, és az az igazság, hogy terveztünk még egyet, de aztán Tamás beteg lett…

– Térjünk vissza Másik Jánosra! Tekintélyes a munkássága, mégis úgy tűnik, a legnagyobb díjak egyelőre elkerülték…

– Nem szoktam erre gondolni, de ami elsőre eszembe jut az az, hogy egyáltalán nem vagyok nyomulós fajta. Egyébként van egy kulturális lovagkeresztem, amit még Göncz Árpád adott át. Felhívtak előtte, hogy átveszem-e. Megkérdeztem, kitől veszem át. Azt mondtam, rendben van. 

– Előfordulhatott volna, hogy amennyiben más adja, nem veszi át?

– Igen. Akkor megkértem volna, hogy küldjék el. Nem biztos, hogy bárkitől átvettem volna személyesen. Olyant nem mondok, hogy nem kell, hiszen ez egy kulturális elismerés, pénzzel nem járt. De azt kell mondjam, hogy a pályám kezdetétől megvannak a saját díjaim, bizonyos elismerések, melyek nekem nagyon sokat jelentettek, a teljesség igénye nélkül ezekből említenék néhányat. Huszonévesen a Kőszegi Grouppal léptem fel Miskolcon egy jazz koncerten, ahol a közönség nagy része roma volt, ez a műfaj tekintetében akkoriban is egy rendkívül kritikus koncert közegnek számított. A szünetben körülvett egy lelkes csoport. „Nagyon jól játszol! Ugye te roma vagy?” – kiabálták. Csendben bólintottam. Nagyon büszke vagyok erre, hogy engem Miskolcon egy jazz koncerten romák felcigányoztak! Ugyancsak sokat jelentett, hogy kicsit korábban, a legendás Syrius hajón, az akkori backing-grouppként fellépő Interbrass tagjaként, Ráduly Mihály és Orszáczky Jackie, akikre mint a jazz illetve rock óriásaira gondolok mind a mai napig, azt mondták, hogy én jó vagyok. 

Természetesen ide tartozik az is, hogy a majdnem húsz év után Amerikából hazatérő világhírű Szabó Gábor jazz gitáros engem választott zongoristának mindkét itthoni tévé koncertjén. 

Gondolom az is kevesekkel fordul elő, hogy több mint harminc évvel ezelőtti lemezüket Angliában megjelentetik. Ez történt a Trance Balance lemezemmel, amelyet a Foam On A Wave londoni kiadó jelentetett meg ez év júliusában.

Néhány évvel ezelőtt egy zeneakadémiai koncert látogatás alkalmával, a szünetben találkoztam Földes Imre professzorral, akinek a zenetörténet óráit volt szerencsém látogatni főiskolás koromban. Azt mondta: „Jánoskám, viszonylag kevés tanítványomból lett komoly személyiség a zenei életben. Gyakran lehalkítom a TV-t, ha zenei műsort adnak. Ha téged látlak és hallgatlak, fel szoktam hangosítani.” Amikor díjakról van szó, nos, erre úgy gondolok, hogy ez az én Grammy-m.

Szabó B. Eszter

Képek forrása: janosmasik.com/galeria