Végpontok

A fesztivál alatt két alkalommal is meg lehetett nézni a Metanoia Artopédia A kert című meditációs environmentjét a társulás szokásos szegedi játszóhelyén a Grand Caféban. Én az éjszakai időpontot választottam, ami nagyon jól illett az esemény hangulatához. Aki már látott Metanoia előadásokat, sejthette, hogy mire számíthat, ez a formáció azonban a rajongói kemény mag számára is tartogatott meglepetést. 

A precíz műfaji megjelölés persze előre is sokat elárult: meditációs environment – multimediális/tárgy-színházi experimentum. Csak látszólag komplikált, visszafelé haladva azt jelenti, hogy Perovics Zoltán jelen műve olyan kísérleti színházi formáció, amelyben többféle médium (film, képzőművészet, hang) egyidejűsége mellett tárgyak, illetve tárgykompozíció (installáció) közvetíti a mondanivalót, tempója és hatáselemei szerint a nézőben egyfajta lecsendesülő, magába mélyedő állapotot létrehozva, így átélve a globális (és egyben színházi) környezet átrendeződését.   

A gyakran sok és nehéz, élő szöveget használó Metanoia előadásokkal szemben ebben a műben nincs színész, maga a játéktér a komplex művészeti alkotás. Amit látunk: fent középen, egy lágyan hullámos, szinte függőágyként kihúzott fehér anyagon a 120 év című, az alkotók (Perovics Zoltán, Erdély Perovics Andrea és Komjáti Ferenc) által archív felvételekből összeállított montázsfilm pereg, amely az elmúlt időszak társadalmi és természeti sorsfordító pillanatait sűrítik a születéstől a halálig, a békeévektől a háborúkig. A snittek alatt egymást váltogatják a korabeli híradós narrációk és napjaink propagandája, így a(z ős vetítőgépek zakatolásához torzított) szöveg szövetében ironikus finomsággal mosódnak össze a dokumentarista és a hamis mai mondatok.  

A 80 perces performansz alatt a vetített képsorról óhatatlanul elkalandozik a tekintet a berendezés régebbi előadásokból származó, de most, ebben a kontextusban új értelmet nyerő tárgyain. Van időnk nézegetni a kozmikus egészet jelképező fénygömböket, a múló időre figyelmeztető ingát és a ritmikusan lendülő fakalapácsot, a nagy semmiben porszemmé zsugorodott, elveszett emberalakot, a talán épp közbeavatkozásra készülő, háttal álló gyermeket, az ágas-bogas uszadékfát, ami most, egy asztalra állítva szónoki mikrofon képzetét is keltheti, de akár egy menekülő alakét is. S talán az sem véletlen, hogy a képmező fekvő ovális formája a nyitott szemre asszociál. 

A kert című audio-vizuális (vagy összművészeti) kompozíció gondolatisága és kivitelezése a Metanoia Artopédia többi előadásához hasonlóan egyszerre nagyléptékű és aprólékos, globális távlatú és miniatúra gondosságú. Perovics színháza nem ismeri a „közönségigény” felmentő fogalmát, ö soha nem tesz engedményeket a könnyű dekódolhatóság irányába, azonban szuverén, csak rá jellemző alkotói nyelve a konkréttól elszabadulni képes nézők számára unikális, kifinomultan megrázó meditációs élményt ad.

Adj pénzt! – szólt, vagy inkább harsogott, majd zúgott a FAQ Színház Bálvány című, önmagát elbúcsúztató koncert-színházi előadásának egyik refrénje. Nem nehéz kitalálni, hogy miért búcsúznak (a független szcénából nem elsőként), illetve mi hiányzik a működésükhöz. 

Az est kicsit a Budapest Bár koncertjeihez hasonlított, minden alkotó a színpadon van: Balázs Fanni, Darvas Kristóf, György Zoltán Dávid, Martinkovics Máté, Messaoudi Emina, Molnár Anna, Orbán Borbála, Tárnoki Márk, Tárnoki Tamás, Tóvaj Ágnes, néhányan hangszerekkel, a lányok estélyi ruhában. Az előadást dirigáló szpíker, Martinkovics Máté eklektikus öltözéket visel, mint közben megtudjuk, egy-egy kedves szerepének darabjait. Narrációja két részből áll. Először a független színházi csoportok megsemmisítésének tényszerű, kronologikus eseményeit sorolja fel, a pályázati visszautasítások nulla forintos levelei azonban különös fénytörést kapnak azoknak a régesrég elhangzott mondatok beékelésével, amelyek jelenkori színházi életünk (mára fiatalkori progresszivitásukat eltemető), teljhatalmú irányítóitól származnak. Vidnyánszky Attilától például ez:      

„Minden elv, eszme, gondolat szép és jó, de ha nincs anyagi háttér mögötte, akkor ott hal meg, ahol megszületett.” 

A szövegek között, mint ahogy egy igazi koncerten illik, jobbnál jobb dalok hangzanak el, hangulatukban és mondanivalójukban patent módon reflektálva az elmondottakra. 

Az est második fejezete a Thealter Fesztivál objektív-szubjektív, tényszerű és érzelmi történetét idézi fel, amiben Máté a legszemélyesebben érintett, hiszen (a színpadon is bevallott) családi kapcsolódása folytán a fesztivállal szó szerint együtt nőtt fel.  

A nézőket egyként viszi a szöveg és a zene, amely old és felszabadít, ha kell, feldühít, vagy épp elérzékenyít. Mindeközben nem lehet nem észrevenni a társulat tagjainak kohézióját, az egymásra figyelést, együttlélegzést. 

A székeinken egyébként egy-egy fehér papír és toll várt, aminek célja az előadás vége felé derült ki. Két dal között egyszer csak előkerült egy urna, ekkor a szereplők sorban elmondták, ki, mit temet el önmagából a társulat megszűnésével, majd cédulára írt emlékeiket beledobták. Ezt a hosszú, könnyáztatta vastaps után mi, nézők is megtehettük a régi zsinagóga udvarán, ahol az elhantolás szertartása megtörtént. Aztán még egy kicsit maradtunk és téblábolunk, mintha nem tudnánk, hogy innen merre tovább.

Ibos Éva

Fotó: Thealterphoto2023