Félvér opera buffa

A csengő az első szereposztásban jól sikerült. Kónya Krisztina finoman játssza és énekli Serafinát, fehér habos ruhájában jól is mutat. Cseh Antal tapasztalt basszbariton, az idősödő patikus figurájához fehér szakállt is növesztett, igaz, kicsit túl fürgén mozog a színen, de a döntő pillanatokban nem ez számít. Szélpál Szilveszter hangjának és kedélyének éppen ideális Enrico szólama, amelyet elegánsan tolmácsol. A rendező Tárnoki Márk ügyesen lebonyolítja a cselekményt, de nem akar a történet mélyére nézni. Például egyáltalán nem érdekli, hogy Enricót és Serafinát voltaképpen milyen kapcsolat is fűzi egymáshoz, van-e köztük igazi szerelem, vagy csak erős fizikai vonzalom. Kettősükben a férfi az asztalra fekszik, a fiatalasszony meg valami gombóckákat töm a szájába, ami olcsó burleszk, és megkerüli a problémát, hogy mit is gondolnak egymásról. A fiú nem fogadja el, hogy a „csaja” az ő bizonytalan szíve helyett az idős patikus tisztes vagyonát és biztos egzisztenciáját választja, és a nászéjszakájukat széttrollkodja. Ám hogy ezt azért teszi, mert tényleg kétségbe van esve, avagy mert saját leleményeit rettentően élvezi, esetleg csak a patikust akarja őrületbe kergetni – ez az előadásból nem derül ki. Márpedig enélkül a dráma tétje nem világos. Alighanem a rendező tanácstalanságát jelzi az is, hogy a díszlet és a jelmezek kortalanul modernek. Ahogy egy operarajongó barátom megfogalmazta: ma már az operában nem díszlet-, és jelmeztervezők vannak, hanem dijáznerek és stylistok. A játék terénél, a miliőnél és kornál fontosabb a trendiség.  Slárku Anett az egyetlen térbeli problémát is elnézi. Hogy ugyanis az álruhás Enrico csenget, mert be akar jönni, de zárva van az ajtó, amelyet aztán ki kell nyitni. Helyette egy függöny van csak, ami agyoncsapja a szituáció lényegét. A lakodalom végén Annibale közli, hogy minden pia elfogyott, csak egy csepp pezsgő maradt, majd ugyanezekből a kiürült palackokból később hosszan, jóízűen isznak még. A műanyagból készült olcsó flakonok amúgy rondán mutatnak. Ha a szitu úgy kívánja, könnyedén leoltják a fényt, majd épp a házigazda megfeledkezik róla, hogy a vezetékes villany már föl van találva, és holmi gyufákkal bajlódik. Pár perc múlva azonban, miközben sötétben való botladozása nem rejt már újabb komikus elemet, valaki ismét megérinti a kapcsolót és megint ragyogó fény támad. Elnézően mosolygunk, így érünk el a második részhez.

Itt azonban fölszikrázik a szerző zsenialitása és a két énekes tehetsége, az előadás pedig más dimenzióba kerül. Enrico háromféle alakban kér gyógyszert, s Annibale egyre fáradtabban és csüggedtebben szolgálja ki. Hadaró duettjük és Enrico hétmérföldes receptje elsöprő hatást kelt. Donizetti, a briliáns zenei méregkeverő virtuózan váltogatja az olvadó bel canto dallamokat a pattogó száguldással, s amint összerázza a kevercset, az üdítő gyógyír csüggedt kedvünkre. Szélpál és Cseh egyszerűen lenyűgöz. A másik szereposztásban ugyanez a csodagyógyszer csak mérsékelt hatást ér el. Kőrösi András legnagyobb erénye, hogy jól érteni a szövegét, ami ebben a gárdában ritkaság. Ösztövér lényében van valami közvetlenül öreges, hangja azonban operai értelemben nem tekinthető basszusnak. Mondjuk ebben pontosan illeszkedik Görbe Norberthez, aki sem színben, sem erőben nem üti meg a szólista színvonalat. Bármilyen kedvesen mórikálja magát, értékelhető hangzásélményt nem ad. Bónus Gábor kedves tenorkájának sajnos néha egy csembaló áténeklése is problémát okoz. Ferenczy Orsolya csörfös Serafinája legtöbbször túl csörfös. Annyira talpraesett és okos, hogy elveszíti a szubrettek legfőbb tulajdonságát, hogy minden körülmények között szeretjük őket. Szopránja szépen cseng, de nem mindig értjük pontosan, hogy mit mond.

A Ritával komolyabb problémák adódnak. Az ugyanis, hogy az asszonyt néha meg kell verni, a XXI. században rémesen rázós ügy! A családon belüli erőszakot mindenki elítéli, ugyanakkor nehéz róla érdemben beszélni. Amikor megnéztem az előadást, semmit nem értettem meg belőle. Hazaérve végigböngésztem az opera szövegkönyvét. Ekkor világossá váltak a szereplők indítékai és a rendező bátortalansága. Nos, eredetileg Rita, a kocsmárosnő második férjével, a jámbor Beppével él együtt, aki retteg tőle. Merthogy az asszony uralkodó típus, és Beppét néha megveri. Szöveg szerint a darab elején konkrétan megpofozza. Nos, ez ma kissé kínos volna, ezért Ritánk dühében inkább tökön rúgja férjecskéjét. Fájdalomszint tekintetében tudnék vitatkozni a rendezővel, de kétségtelen, hogy ez az akció egy fokkal kevésbé sérti a kényes ízlést. A váratlanul megjelenő volt férj azt az álláspontot képviseli, hogy egy házasságban a nőnek nagyon jót tesz, ha időnként kicsit elnáspángolják. Engedtessék meg a kritikusnak, hogy ebben a tekintetben zenei alapon ne foglaljon állást, ám kétségtelen, hogy manapság ez nyilvánosan vállalhatatlan álláspont. Az előadásban semmi ilyesmi nem történik, amitől a darab teljesen érthetetlenné válik. (Érdeklődők számára megjegyzem, hogy Beppe az eredetiben megfogadja Gasparo tanácsát, és kis feleségét néhány botütéssel bírja jobb belátásra. Rita pedig éppen azért szeret vissza belé, azért kezdi tisztelni, mert ilyen férfias fellépést korábban nem tapasztalt tőle.) Nos, 2024-ben Szegeden nincs semmi verés! Senkinek nem kell tiltakozni, netán lemondani, ám mellesleg a Rita című operát nem lehet érteni.

Máthé Beáta egy Turandot hangütésével szólal meg. Nem véletlenül emlegette előzetes interjúiban Carment, kicsit a végzet asszonyát adja. (Apropos: jövőre nem lenne kedve a színháznak Turandotot játszani?)  Tötös Roland hangjához és fiús bájához jól passzol Beppe, a Donizetti-dallamok könnyedsége, a sok magas hang nagyszerűen szólal meg, bár időnként kapaszkodni kényszerül mélyhangú partneréhez. Réti Attila baritonja sötéten harsog, mint a tengeri vihar, amiből kimenekült, és fizimiskája is pontosan idézi egy asszonyverő férj alkatát. Ebből a szempontból telitalálat – bár a hangokat és a ritmust sokszor nem találja telibe, s mivel ez egy háromszereplős darab, bizonytalanságai partnereit is rendre elsodorják. A másik gárdában Farkas-Varga Anna is drámai szoprán birtokosa, de mozgékonyabb és hajlékonyabb, mint szólamtársa, könnyebb szeretni. Bagdi Zoltán, ez a magas, szemüveges, kicsit kopaszodó fiú alkatilag tökéletes Beppe, és lelkileg is közel áll hozzá a bátortalan pasas. És jön az operaműfaj diadala: Bagdy idáig epizódszerepekben is bizonytalannak tűnt, most viszont ezt a lírai szólamot kiegyenlített tónusban, szépen formálja meg. Megvan a figura, és nyomban meglesz a hangja is! A magasságoknál a bemutatón túl óvatos volt, (a főpróbán biztosan megszólaltak) jóslatom szerint az előadások során önbizalmával párhuzamosan éneklése is egyre javulni fog. Éppen az ellentéte Szélpál Szilveszter. Ettől az angyalarcú, karcsúhangú fiatalembertől mi sem áll távolabb, mint az erőszakos tengerész alakja. Szélpál bölcsen meg se próbálja átélni Gasparo figuráját, mindvégig hangsúlyozottan eljátssza, sőt gyakran túljátssza azt. Ettől (a művészt, és nem hőst!) már az első pillanattól a szívünkbe zárjuk. Amikor pedig béna karját, mint ostort kezdte lengetni, akkor hangosan fölnevettem és teljesen le voltam fegyverezve. Nehéz elképzelni két eltérőbb operai alakítást, mint Bagdié és Szélpálé – mégis mindkettő érvényes és mulattató.

A szegedi Kisszínházban a Szimfonikus Zenekar erősen csökkentett létszámban is szépen szól. Zeneileg A csengő volt a kidolgozottabb, árnyaltabb produkció, bár ebben Donizetti mesternek is van némi érdeme. Mind Dobszay Péter mind Hermann Szabolcs maga csembalózott, ami hasonló produkcióknál mindig üdítően hat. A csengőben operaénekesként Enrico egy karmesteri pálcát vesz elő, azzal jön le a közönség közé. (Én a bemutatón kaptam is egyet a vállamra, törhetem a fejemet, hogy dorgálásnak, vagy lovaggá ütésnek tekintsem…) Középszerű lelemény. Egy igazi buffában az igazi karmester kezéből kellett volna kiragadni az igazi pálcát (aki ekkor látványosan fölháborodhatott volna), a jelenet végén pedig visszaszolgáltatni neki. A szegedi alkotóknak ilyenek nem jutottak eszükbe, vagy túlzottnak tartották a kockázatot. Pedig hát a valódi buffa is vérre megy. Telivérre.

Márok Tamás

Fotó: SZNSZ / Tari Róbert