Uszony nélkül

TOTTH BENEDEK: HOLTVERSENY – ÚSZÁS EGY RÉSZBEN

Egy felfújható gyermekmedence áll a színpad közepén. Vize narancssárga a beledobált pezsgőtablettáktól. A felszínén egy fiatal srác lebeg fürdőköpenyben és úszószemüvegben. Mozdulatlan, de időnként megremeg – talán a hidegtől, vagy az őt ért traumáktól. Az átrium és a mentőcsónak közös előadása, a holtverseny, az élsportok, érmek és sikerek mögötti történeteket viszi színre… – BÁLINT ZSÓFIA KRITIKÁJA

A Szegedi Nemzeti Színház balett-termében dübörög a metál zene az előadás kezdetéig. A nézők csak kiabálva tudnak beszélgetni, a zene erőszakosan elnyomja a hangot. Ez az erőszak végig jelen van az előadás során. Négy kamasz fiú, egy névtelen úszó (a narrátor), Kacsa, Zolika és a vízilabdázó Bója sorsát követjük végig egyetlen színész előadásában. Mind a négyen élsportolók, sikeresek, elszántak és agresszívak. Nemcsak ők maguk, hanem a világuk és a nyelvük is. Az előadás Kacsa cserbenhagyásos gázolásával indul, de a halál és a gyilkosság végig ott lebeg a fiúk feje felett, akár a játéknak tűnő, de kis híján vízbe fojtásban végződő fürdőzés, vagy a valósággal keveredő lövöldözős játék jelenetben. Az erőszak folyamatosan jelen van az életükben, nemcsak az egymáshoz, hanem a felnőttvilág egyetlen képviselőjéhez, az edzőjükhöz való viszonyukban is. A szülők ugyan egy-egy rövid jelenet erejéig megjelennek a darabban, de ezzel is csak hiányuk és nemtörődömségük válik a feltűnővé.

A darab Totth Benedek azonos című, 2014-es lélektani thriller-krimi regényéből készült. A színlap borítóján egy rajtkövön fekvő úszót láthatunk, aki elterül a véres medence fölött. Bár az úszás mint sport kevés jelenetben kerül szóba, de végig ott sejlik a történések mögött, mint a drog, ami előidézi azt a bódult, szinte öntudatlan állapotot, amit a szereplők a mindennapokban folyamatosan keresnek. Feszültséglevezetésként értelmezhető az állandó szerhasználat, ami a füvezéstől a kemény drogokig a teljes skálát felsorakoztatja, akárcsak a szexuális vágyálmok, amik a pornó BDSM oldalát emelik be. De hasonlóan agresszív a nyelvezet, ami talán még a kamasz nyelvhez képest is, ugyanakkor ehhez világhoz illeszkedve, túlságosan mocskos és alpári. A fiúk körül felbukkanó lányok és nők csak a szexuális vágyak tárgyai, semmiféle érzelem nem fűződik hozzájuk. Kacsa számára teljesen mindegy, hogy barátnőjével, Nikivel, vagy annak húgával, Vikivel, esetleg mindkettővel van-e, Kacsa anyja pedig a narrátor számára szexuális vágyálmot, nem anyai törődést jelképez.

Kovács Máté a rendezésében megtartotta a regény egyes szám első személyű elbeszélői formáját, az előadás lényegében dialógusokkal tarkított monológok jeleneteiből áll. Katona Péter Dánielnek nincs könnyű dolga, hiszen egyszemélyben kell az elbeszélő mellett a másik három fiút, és a rövid időre felbukkanó egyéb szereplőket eljátszania. Alakításában a négy fiú szólama mégis elkülöníthető: a gesztusok és a hangszín változtatásával tökéletesen beazonosíthatóvá és követhetővé válik. A mellékszereplőváltások érthetőségét egy-egy kellék használatával könnyíti, például a csicsás, piros szemüveg Kacsa anyukáját, egy fejre húzott fekete harisnya pedig az agyonvert Misit jelöli. Katona Péter Dániel alakításában érzékenyen keveredik az esetlen, vihogó, szexuálisan túlfűtött, illetve az agresszióját levezetni és felelősséget vállalni képtelen kamasz képe. Az első jelenetekben hihetetlen energiával robban be a színpadra, játéka sodró lendületű. Az előadás során ez a feszített tempó jól érzékelhetően fokozatosan veszít az erejéből, ahogy a csapat egyetlen bármiféle érzékenységgel és lelkiismerettel rendelkező tagja, a névtelen narrátor alól lassan kicsúszik a talaj. A feszültség és a kétségbeesés a darab végére őrjítővé válik, de a várt feloldozás nem érkezik meg. A taps felhangzásakor Katona Péter Dániel csak áll, miközben a víz végigcsorog a ruháján. A szerep láthatóan nem engedi el őt.

A darab kevés, de erős szimbolikával bíró kelléket használ. Kezdetben egy alapvetően ártatlannak feltételezett gyerekkor tárgyait láthatjuk a színpadon, egy felfújható medencét, vödröket és egy vizipisztolyt. Ezek a hagyományos értelmezések azonban sorra felborulnak: a vízipisztoly gengszterháborúhoz szükséges fegyverré, a kismedence tóvá alakul, amiben felpuffadva lebeg egy hulla, vagy vize pezsegve vörössé válik a beledobált ajzószertől (pezsgőtablettától). Felnőttek által magára hagyott gyerekvilág ez, amiben a szereplők útmutatás vagy minta nélkül próbálnak boldogulni.

A Holtverseny világa naturalista stílusban, nyers szókimondással ábrázol egy olyan világot, ami alapvetően rejtve marad a néző szeme elől. Ez a világ kegyetlen és nyomasztó, mégis van benne humor, ami egy pillanatnyi levegővételhez juttat. Ugyanakkor teljesen nem enged fellélegezni: az előadás utolsó jelenetében az életben maradt fiú lebeg a vízen, mi mégis mintha süllyednénk és fuldokolnánk. Fuldoklunk, hiszen tudjuk, hogy az utóbbi években folyamatosan kerülnek napvilágra hasonló esetek a sport világából, és akaratlanul is elgondolkodunk, vajon hány hasonló eset van még, amiről nem tudunk.

Bálint Zsófia