„Sztárgyártó ország lettünk…”

BESZÉLGETÉS LUKÁCS SÁNDORRAL

Lukács Sándor negyven éve megállás nélkül a Vígszínházban dolgozik, ahol jelenleg nyolc darabban játszik. Tavaly október végén három nap eltéréssel két bemutatója is volt két különböző színházban. Hogyan profitált az őt ért kudarcokból, mi a véleménye a sztárságról, a magyar fociról, hogyan vélekedik a távkapcsolatokról és milyen darabokban láthatjuk őt 2014-ben, kiderül a Jászai Mari-díjas és Érdemes Művésszel készített interjúnkból.

– Negyedszerre vették fel a színművészetire. Hogyan élte meg akkor ezt a kudarcot?

– Mellbevágott már az első visszautasítás is. Ha az ember komolyan készül egy feladatra, a visszautasítás természetesen nem esik jól. A csalódást háromszor kellett átélnem. Természetesen elgondolkodtam a visszautasítás okain: én hibáztam vagy az ítélet volt téves. Igyekeztem megnyugtatni magam olyan magyarázatokkal, mint, hogy nyilván más típusú embert keresetek éppen, kicsit indiszponált voltam, vagy a légkör nem volt megfelelő aznap. Így visszatekintve rájöttem, hogy a háromszori visszautasítás számomra nagyon is jól jött, profitáltam belőle. Az első kudarc után kerültem a Kazimir Károly igazgatása alatt működő Thália Színházhoz. Akkoriban ez volt Budapest legprogresszívabb színháza. Kazimir, mivel a budapesti pártbizottság vezetőségének tagja volt, megengedhette magának, hogy az országban az ő színházában mutassanak be először olyan – egyébként a szocializmus által nehezményezett – darabokat, mint Beckett-től a Godot-ra várva, Jean Paul Sartre-tól Az ördög és a jóisten, Fejes Endrétől a Rozsdatemető. Utóbbi az első olyan darab volt, amely merte – igaz burkoltan – bírálni a munkásosztályt. Tódult az egyetemista közönség. Ebben nyilván szerepe volt Latinovicsnak is, aki akkoriban Cipollaként az egyik legnagyobb alakítását nyújtotta a Mario és a varázslóban.

– Kazimirnál tehát figyelt és gyakorlati tapasztalatot szerzett…

– És rengeteget tanultam. A Thália egyébként gyűjtőhelye volt a balhés vagy politikai okokból üldözött színészeknek, olyanokat értve ez alatt, mint Dayka Margit, Kovács Károly, Somogyvári Rudolf, Latinovics Zoltán vagy Mezei Mária. Köztük éltem. Statiszta szerepeim voltak, igaz, a Mario és a varázslóban elmondhattam két mondatot. Progresszív színházban dolgozhattam, ahol az eltöltött év kifejezetten hasznos volt számomra, nem beszélve arról, hogy profi színészegyéniségeket figyelhettem meg színpadi munkájuk közben.

– Második alkalommal sem vették fel. Maradt a Tháliánál?

– Nem, mert ekkor Major Tamás indított a Nemzetiben egy stúdiót azoknak, akik csak a harmadik vizsgáról estek ki a felvételin. Még egy felvételit hirdetett itt meg, fel is vettek majdnem mindenkit. A Nemzeti Stúdió remek, széles spektrumú képzést nyújtott beszédtechnikából, mozgásból, táncból, helyzetgyakorlatokból, magyarán egy kis főiskolaként működött. Marat halála, Lear király, Bűnbeesés után… ezek a darabok mind a Stúdióban töltött két évhez kötődnek.

– Az fel sem merült, hogy másik hivatást válasszon?

– Egyáltalán nem merült fel. Egyszer ugyan jelentkeztem a jogi egyetemre, de ezt inkább csak a szüleim megnyugtatása miatt tettem.

– Emlékezetes baki a több mint négy évtizedes pályafutás alatt? Emlékszik ilyenre?

– Egy emlékezetes történet Ljubimovhoz, a híres orosz rendezőhöz kötődik. Várkonyiék meghívására jött Magyarországra, hogy Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését rendezze. Az egy napra eső orosz próbák rendkívül hosszúra nyúltak, csakúgy, mint a teljes próbaidőszak. A magyar színész a kényelmes reggel tíztől délután kettőig tartó próbához szokott. A Ljubimov-időszak alatt az a megtiszteltetés ért, hogy Darvas Ivánnal osztozhattam egy öltözőn, és gyakran megesett, hogy a holtidőket sakkozással ütöttük el. Az esti előadások alatt is – amikor épp nem volt jelenésünk – az öltözőben játszottunk. A Minden jó, ha a vége jó Shakespeare-darabban szerepeltünk egyik este, a délelőtti Ljubimov-próbán be nem fejezett sakkmeccset folytattuk. Iván lépett egyet a táblán, közben hívta őt színpadra hangosbemondón az ügyelő. Ekkor azt mondta: „Én lépek egyet, te addig gondolkozz! De jól gondold meg, mit teszel, mert egy nagyon rafináltat léptem!” Azzal kiment a színpadra. Én pedig ottmaradtam egyedül teljesen belemerülve a gondolkodásba. Kis idő elteltével aztán bejött az ügyelő is, – szintén nagy sakkőrült volt – megnézte a táblát, ő is töprengeni kezdett. Ott ragadt mellettem. Tíz perc múlva felvágódott az öltöző ajtaja. Iván rontott be, elkapta a grabancomat, és rám kiabált: „Na de ne ennyit gondolkozz, elhangzott a végszavad! – és behúzott magával a színpadi folyósóra.

– A Rózsavölgyi Szalonban október 29-én ön és Tóth Ildikó főszereplésével mutatták be Tom Kempinski Távolsági szerelem című színdarabját, amely arra keresi a választ, hogy létrejöhet-e szerelem két olyan ember között, akik egymástól több ezer kilométer távolságban élnek, és csak telefonon érintkeznek egymással. Az ön számára mi volt a kihívás a darabban?

– Nagy érzelmi és gondolati váltások jellemzik a művet. Én magam egy depressziós angol írót alakítok, akinek nagyon nehéz gyerekkora volt, ugyanis a második világháború idején kelet-európai szülei úgy mentették őt meg a biztos haláltól, hogy ötéves korában angliai nevelőszülőkhöz adták. Idősödő férfiként egyre erősebben kezdik foglalkoztatni a múltjával kapcsolatos gondolatok, nevelőszüleinek és vér szerinti szüleinek témája pedig egyre kellemetlenebbül érinti. Bemutatják New York-ban az egyik darabját, amelynek főszereplő színésznője felhívja őt telefonon. Először barátság, később pedig egy furcsa, ám rendkívül érdekes kérdéseket felvető szerelmi kapcsolat alakul ki kettejük között.

– Milyen volt a közös munka Tóth Ildikóval?

– Az előadás egyik nagy nyeresége számomra, hogy Ildikóval dolgozhattam, tudniillik ez előtt még sosem kerültünk össze színészileg, még egy hangjáték erejéig sem. Inspiráltuk egymást, sokat kaptunk egymástól, összességében egy rendkívül harmonikus munka jellemezte a miénket. Igazán jól csak egy olyan színésszel lehet dolgozni, akitől kap valamit az ember. Ildikó ilyen, kölcsönösen tudtunk hatni egymásra.

– Egy szerelmi történet próbái során előny lehet, ha esetleg a két színművész egymásba szeret?

– Diplomatikusan fogok erre válaszolni. A cél az, hogy a néző elhiggye a két ember között kialakult szerelmet, a hihetőséget pedig a mindenkori színészek oldják meg. Ez tehát egy feladat. Persze vannak olyan kollégák, akik olyan emocionális beállítottsággal rendelkeznek, hogy a való életben is összejönnek darabbéli partnerükkel, de vannak, akik megmaradnak jó kollégáknak. Ezt színésze válogatja.

– Mi a véleménye, kialakulhat hosszantartó szerelem két olyan ember között, akik távkapcsolatban élnek egymással?

– A mű pontosan ezt a kérdést, vagyis a távolsági szerelem szépségeit, gyötrelmeit, izgalmait járja körbe. Az, hogy mindkét karakternek megvan a saját keresztje, csak még izgalmasabbá teszi a történetet. A darab végén a néző választ kap a távszerelem kérdésre.

– 2013 októberében a Távolsági szerelem bemutatóját három nappal előzte meg Sütő András Álomkommandó című darabja a Pesti Színházban. Mennyire volt nehéz a két darabot párhuzamosan próbálni?

– Nagyon megterhelő volt, hiszen az Álomkommandót délelőtt, a Távolsági szerelmet délután próbáltam, és sokszor volt úgy, hogy estére vissza kellett még mennem a Pesti Színházba. Úgy könnyítettem meg a magam dolgát, hogy a Távolsági szerelem szövegét nyáron megtanultam. Így sikerült a két darabra szinkronban készülni.

– Egy lelkileg is embert próbáló feladatról van szó, hiszen Mengele, az auschwitzi rettegett orvos segítőjének, Adler doktornak bőrébe bújik. Mennyire volt nehéz lefejteni magáról a karaktert az előadásokat követően, és visszakapcsolni a civil életbe?

– Az Álomkommandónak van előélete: a darab 1986 szeptemberében készült el, a Gyulai Várszínház tűzte műsorára. Az 1987-es gyulai várjátékok keretében, Sík Ferenc rendezésében, a Vígszínház társulatával közösen mutatták be. Az év őszétől az előadás a Vígszínházba került át továbbra is Kern András és jómagam főszereplésével. A gyulai előadáson magát Mengelét játszottam, most a Vígben alakítom Adler doktort, Mengele segítőjét. Hogy könnyű-e egy ilyen előadás után átváltani? Ez egy szakma. Nyilván egy nem művészi pályán lévő ember kétségtelenül jobban le tudja tenni a napi feladatokat, a „karaktert”, amit nap mint nap játszik, legyen az épp egy buszvezető. A színésznek ennél nyilván nehezebb dolga van, hiszen teljes mértékben azonosul a karakterrel. Nehezebb lefejtenie magáról, de mivel ez is éppúgy egy szakma, mint a buszvezetőé, helyén tudja kezelni mindezt. A lelkileg megterhelő szerepek nem jelentik azt, hogy még az öltözőben is erről beszélünk és beleragadunk. Amikor visszamegyünk a színpadra, nyilván – megfelelő koncentrációval – újra és újra bele kell tudnunk helyezkedni a figura bőrébe.

– Szó esett Kern Andrásról, aki Bárdos Andrással közösen írt könyvében gyakran említi önt. Mondhatni, hogy Kern András és ön között baráti viszony van?

– Igen. A legénykorunkat együtt csatangoltunk át. Nagyon mozgalmas izgalmas időszak volt ez, ami ráadásul egybeesett a Vígszínházas éveinkkel. Huszonévesen szerződtünk a Víghez, de olyan nem volt, hogy próba vagy előadás után mi hazamentünk volna. Vagy a Fészek Klubba, a Rátkai Klubba látogattunk el, vagy egyéb maszek programunk volt. Az érdekesség egyébként, hogy Andris két év különbséggel került a Vígszínházhoz, pedig egy évvel fiatalabb nálam. Őt rögtön fölvették a Színművészetire.

– Köztudott önről, hogy verseket is ír. Utolsó verses gyűjteménye 2006-ban látott napvilágot. Mikorra várható a következő?

– Az első kötetem 1985-ben a Magvetőnél jelent meg, az utolsó valóban 2006-ban. Nem hagytam abba az írást, de az utóbbi években színészileg több munkám volt, és a nyarakat is inkább pihenéssel töltöttem, mint versírással. A szándék megvan, esetleg prózával is megpróbálkozom.

– A színházi eseményekből, az ön által játszott karakterekből is ihletet lehet meríteni a versíráshoz?

– Így van. A színészet remek táptalaj az íráshoz. Olyan szerepeket kapunk, amiről érdemes írni. Amikor többet filmeztem, rengeteget jártunk vidékre forgatni, amelynek során sok emberrel ismerkedtem meg a legegyszerűbb fakitermelőtől elkezdve a szénégetőkön át a professzorokig. A hozzájuk kapcsolódó történeteket, gesztusokat és mimikát szívesen szőttem bele az írásaimba. A színészet tehát nem egy unalmas mesterség.

– A Vígszínházban jelenleg nyolc előadásban játszik. Hogyan kapcsolódik ki?

– Megszállott Real Madrid szurkoló vagyok, ha tehetem, megnézem a meccseiket, ha éppen játszom este, akkor felveszem őket. Emellett teniszezgetek, nyáron nyílt vizekben úszom, na és van egy kis uszkárunk, vele gyakran sétálgatok. A próbafolyamatok idegileg, érzelmileg, rendezőkkel és kollégákkal való összecsiszolódást illetően is megterhelő periódusok. Ki kell tudni kapcsolni.

– Néz még magyar futballmeccseket?

– Az az igazság, hogy néha azért belenézek magyar meccsekbe is, és mindig abban reménykedek, hogy felcsillan valami vagy valaki a pályán. Most kíváncsian várom, hogy az új szövetségi kapitánnyal az élen milyen jövő vár a magyar focira. Teljes szívemből drukkolok nekik.

– Mi a véleménye a média által felkapott celebekről?

– A frissen felfedezett hölgyek és urak inkább a zenei világban mozognak, nem pedig prózai színészetbe kerülnek át. A tehetségkutatók ontják magukból a felfedezetteket, nincs mit tagadni, vannak köztük tehetségesek is. Más kérdés, hogy a kereskedelmi televíziók kissé leamortizálódtak az utóbbi időben: a sorozatok tele vannak amatőr szereplőkkel. Érthető, hiszen ők a legolcsóbbak mind a televízió, mind az újságok számára. A véleményem az, hogy inkább a fiatal, tehetséges színészek munkáját kellene nyomon követni. Annak idején mi voltunk a sztárok, igaz, az akkori sztárságot az én korosztályom még filmeken és szerepeken keresztül érte el. Nem kellett reggeli műsorokban bohóckodni, celeb módjára befutni, „csupán” kosztümös darabokban és jó filmekben kellett tudni szerepeket eljátszani. A mai fiatal színészkollégákat nagyon sajnálom. Egyrészt azért, mert a ’70–80–90-es évekhez képest kevesebb mozifilm születik, így kevesebb a lehetőségük is. Másrészt, mert celebvilágot látnak maguk körül, így nőnek fel, ami nagyon egészségtelen dolog. Félreértés ne essék, nem a celebek ellen vagyok. Egy általános felhígulást látok. Az én időmben több színházi főszerep és legalább két-három film kellett ahhoz, hogy írjanak rólam, esetleg címlapra kerüljek. A médiába kerülésnek megvolt a maga rangja. Teljesítményeket kellett letenni az asztalra azért, hogy egyáltalán foglalkozott velem a sajtó, a televízió. Ma mindehhez már elég egy bekamerázott házba beköltözni, sajnos. Nem azt mondom, hogy csakis a Szózatot, a Bánk bánt lehet előadni. Kell a könnyű műfaj, a show is, csak ez az egész tendencia valahogy aránytalan lett. Sztárgyártó ország lettünk.

– A 2014-es évben milyen új szerepekben láthatjuk önt?

– Január végén kezdődnek Eszenyi Enikővel a Lumpáciusz Vagabundusz próbái, a varázsló szerepét játszom benne, és március 22-én lesz a bemutatója. Tavasszal Alföldi Róbert rendezésében Émile Ajar Előttem az élet című könyve alapján készült színdarabon dolgozunk majd a Rózsavölgyi Szalonban.

Jónás Ágnes

Fotó: vigszinhaz.hu