Szőke színésznő egy fekete komédiában

Peter Schaffer komédiájában a világítás éppen ellentétes a valóságossal. A Black comedy jó része áramszünet idején játszódik, amikor azonban a színpad világos. A történet normál fényviszonyoknál kezdődik, amikor viszont a szabályok szerint teljes sötét van. A Szegedi Nemzeti Színház januárban kezdte próbálni a darabot, de a bemutatóra csak októberben kerülhetett sor. Benkó Bence és Fábián Péter rendezésében a darab női főszerepét Menczel Andrea játssza. A fiatal színésznő Budapesten született. Több helyen volt stúdiós, 2011 és 2018 között a Győri Nemzeti Színházban játszott, közben 2016-ban diplomát szerzett a Színház- és Filmművészeti egyetemen drámainstruktor-színjátékos szakon. Három éve szerződött Szegedre, ahol szerepek hosszú sorát játssza. Hogy csak a két végletet említsük: Titánia tündérkirálynő volt Horgas Ádám rendezésében, a Szentivánéji álomban, a Ludas Matyiban pedig Tepertő, a lúdlány. Azt a produkciót ugyanaz a fiatal rendezőpáros készítette, akik most a Black comedyt.

Menczel Andrea nagyon megszerette Szegedet, nem csak az előadásokra és a próbákra utazik ide, hanem sok időt tölt a városban. Néha persze Győrbe is visszalátogat, ahol sok barátja van még. Carolról, a fiatal menyasszonyról az egyik főpróba előtt beszélgettünk vele. Hosszú, szőke hajával olyan jelenség, akit az utcán is könnyű fölismerni. A színpadon pedig hajából sokszor hosszabb munka után lesz frizura.

– Ez a szerep elég hosszú előkészületet igényel…

– Körülbelül egy óráig készülök, a hajam elkészítése is elég hosszadalmas. Ennél az előadásnál a sminkeléssel szoktam kezdeni, majd fölmegyek a fodrásztárba ahol a fodrász megcsinálja a hajamat és amíg a hajam elkészül, befejezem a maradék sminket. Ez egy kényelmes-kellemes egy óra, nekem fontos, hogy ne kelljen rohanni.

– Amikor a színész fölveszi a jelmezt, és kifesti magát folyamatosan átváltozik azzá, akit játszani fog.

– Hát, amikor fölkerül rám ez a nagy műszempilla, az valahogy egy választóvonal. Amikor elkezdek vele pillogni, az már eléggé Carol. Egyébként ezt észrevesszük egymáson is. Jelmezben és parókában már egészen máshogy beszélünk egymással az öltözőben és a büfében is, valahogy előjön a szerep. Én azért is szeretem magamat sminkelni, mert az már egyfajta rákészülés a szerepre. Ezért miután a tervező elmondja milyennek képzeli az adott karaktert szeretem magam elkészíteni a sminkemet. Nekem ez jól esik. Egyébként ebben a nagy műszempillában amúgy is alig látok fölfelé, úgyhogy még segít is egy kicsit ennél az előadásnál a „sötétben”.

– Ez a kor, a 70-es évek mennyire áll közel hozzád?

– Én nagyon bírom ezt a világot! Bár nem éltem benne, ez nagyjából a szüleim gyerek-, és fiatalkora volt. Amit az akkori divatból, zenékből filmekből lehet érezni, hogy nagyon erős stílusa volt ennek a kornak.

– Az első próbaidőszak után a járvány miatt néhány hónapos szünet következett a bemutatóig. Mi változott meg ezalatt.

– Azt hiszem, sokkal mélyebb lett, sokkal többet gondolok most a szerepről. Jobban megismertem Carolt, egyre jobban megértettem, és meg is sajnáltam egy-két helyzetben. Nagyon szépen közel kerültünk egymáshoz a próbafolyamat alatt.

– A darab érdekessége, hogy jó része sötétben játszódik. A színpadon van fény, de azt kell játszani, hogy nem látjátok azt, amit láttok. Ez különleges színészi feladat?

– Van egy technikai oldala, hogy nem szabad a szemünkkel követni az eseményeket. Azt is viszonylag könnyen be lehet gyakorolni, hogy az ember tapogassa ki a kezével a bútorokat, a lábával a lépcsőket. Hogy a másik emberek hollétét pusztán a hangjuk alapján érzékeljük. De az nagyon nagy kihívás, hogy nem nézhetünk egymás szemébe, hogyan maradhatunk kapcsolatban valakivel úgy, hogy a hagyományos reakciók nem működnek. A jól begyakorolt színészi eszközeink jó részét félre kellett tenni és újakat találni. És abból sok helyzetkomikum adódik, hogy van valami, amit a néző lát, mi meg nem látjuk. És az is nagyon érdekes, amikor a darabon belül változik a fény és a sötétség. Vagyis amikor kialszanak a fények, akkor mi látunk. Nekem a végére ki is fárad a szemem. Az ember szinte nem is lát, csak megy a hangok után.

– Mit hoz elő az emberekből a sötétség?

– Az az érdekes, hogy ha nem lennének eleve konfliktushelyzetek a történetben, akkor nem is lenne nagy baj, csak egy kis pánik. Az igazán sokkoló, ami közben kiderül.

– Mi lesz a következő feladat?

– Nagyon érdekes dolog: Horgas Ádám írt egy monodrámát Én vagyok én, te vagy te címmel, azt fogjuk játszani Csorba Katával kettős szereposztásban. Ádám is rendezi a darabot. Izgatottan várjuk a próbafolyamatot, nagyon megtisztelő feladatnak és kihívásnak érzem. Február 11-én lesz a bemutató. Közben a Szegedi Nemzeti Színházban játszom még az 1984-ben és az Időfutárban, a Karinthy Színházban pedig a Tanár úr kérem c. előadásban Budapesten. A következő próbakezdésemig sincs megállás mert a társulattal készülünk nézőinknek Szilveszterre egy kis Táncdalfesztivállal, ami a Szegedi Nemzeti Színház nagyszínpadán lesz látható, Szilágyi Annamária rendezésében. Közeleg a karácsony, a nagy hajtás előtt jól fog esni egy kis kikapcsolódás, nagyon várom, hogy a szeretteimmel töltsem ezt az időszakot.

Márok Tamás

Fotó: Szabó Luca / Szegedi Nemzeti Színház