Színház a színházról

A MUNDÉRVÁSÁRHELYI BÚCSÚ, SZEGEDI KISSZÍNHÁZ 

Egyre nagyobb elismeréssel néztem a színészeket, noha tudom, hogy szakmájuk egyik alapvetése az akár gigantikus mennyiségű szövegek elsajátítása. Történetbéli figuraként ez könnyebb, jelen esetben azonban, a mozaikos szerkezetű darab olykor egymástól független, alakváltásos szerepeiben nem akármi!

Komótosan, de vidáman  kezdődik A mundérvásárhelyi búcsú kisszínházi előadása, a színészek egy-egy parodisztikus magánszámmal indítanak, szöveg itt még alig van (egyetlen szót ismételgetnek), inkább amolyan helyzetgyakorlat jellegű, gegre épülő bemutatkozás ez, vagy ha tetszik, hangulatteremtés.

Megtévesztő az első percek kényelmes tempója, később egy pillanatra sem tér vissza (pedig ránk férne), a három művész hamarosan, mint a petárda tör előre megszakítás nélkül, kilencven percen át.

Mintha egy valamikori vásárban lennénk a komédiások sátra előtt, ahová a játszók mellé a korabeli közönség fura alakjai is betévednek. Sorra tűnnek fel a bumfordi, ám archetipikus alakok, szám szerint tizennyolcan, ám valamennyi figurát három színész játssza, egymás után  abszolválva a klasszikus tréfacsinálás megannyi árnyalatát. Itt vannak mind a jellegzetes karakterek: a furfangos, a gyámoltalan, az éles eszű, meg az otromba, a helyzetek pedig, amelyekben megjelennek, nagy amplitúdóval ingáznak a szelíden játékos és a vaskosan vehemens végpontok között.

Mint színház a színházban (pontosabban, mint színjáték a búcsúban), a komikus jeleneteket megszakítva, időnként közbeékelődik a bibliai Eszter története, ami első hallásra bonyolultnak tűnhet, de nem az, mert a színpadon zökkenőmentesen szervül az előadásba.

A színészek tehát megannyi alakot öltenek az este során, melynek ugyan látványos és segítő eleme a bravúrosan lebonyolított gyorsöltözés (Szakács Györgyi jelmeztervező szellemesen ízléses és/vagy poentírozott ruháiba), az igazi truváj azonban az egybe forrt hármas.

Nem is lehet, de nem is érdemes róluk külön beszélni, oly összehangolt, egymásra épülő és egymástól függő a színpadi létük, mint a manézs magasában háló nélkül repkedő artistáké. (Ezért a teljesítményért Kiss Tamás koreográfust illeti az elismerés.)

Danis Lídiáról feltételeztem, Borovics Tamástól vártam, Pataki Ferenctől viszont nem reméltem ezt a fesztelen, színes és hajlékony játékkedvet, testi és hangi mozgékonyságot, amit produkálnak. Ugyanis az újabb jelenetek újabb figurái valahány esetben újabb regiszterekben szólnak, s ráadásul nem csak a folyvást változó dikció stilizált, de a hozzátartozó mozgás is.

Felvonultatják a vásári humor számos formáját, alakilag az árnyjátéktól a hasbeszélős énekszámig, lényegileg a naiv viccelődéstől a gyalulatlan altesti poénokig. Mindezt hol ordítva és suttogva, aztán tisztán és pöszén, máskor meg ordenárén és finomkodva. A bibliai ihletésű részeket viszont „kőszínházba illő” deklamációval mondják, s csupán gesztikulációval kísérik, mivel ilyenkor egy-egy falkép méretű, kivágott kartonfigura mögül bújnak elő.

Csiszár Imre rendező tényleg a valamikori vásári komédiák fabódés-sátras, festett díszletű, ugyanakkor nyers és harsány világát idézte meg a színpadon, szerkezetet adva a jelenetfüzéreknek, áttekinthető rendet vágva a figuradömpingben, s mindeközben olyan fergeteges tempót diktálva, amilyet csak lehet, hogy az összeverődött, szájtáti közönséget (mármint bennünket, nézőket) a székhez szögezze.

Nem is a ritmus tehet róla, hogy a másfél órás játékidő kétharmadánál a figyelem megbillen, ugyanis irgalmatlan mennyiségű, és ráadásul nagyon sűrű a szöveg (nem véletlenül utal erre a bevezető). Persze nem a pikáns történetek felfogása okoz gondot, hanem a szünet nélküli adagolás, amelyben ily módon a politikai vonatkozású, s a művészet létéről avagy elfogyásáról szóló, töményen megfogalmazott passzusok olykor veszni látszanak.

Meglehetősen nehéz az irodalmi alapanyagról bármi velőset mondani, hisz’ még a szerzőségében sem lehetünk teljesen biztosak. A színlapon két német író jegyzi a művet, Goethe (1749-1832) és Peter Hacks (1928-2003), ami azt jelenti, hogy a 18. századi töredék kétszáz évvel későbbi gondolkodás és felfogás szerint reinkarnálódott színpadi művé. S ha kettőjükhöz hozzávesszük még a fordító Bodolay színházi tapasztalatokban bővelkedő személyét, bízvást állíthatjuk, hogy harmadik szerzője is van a munkának.

A vég mindenesetre intő. A commedia dell’ arte tarka világából sima, fekete dresszben kilépő színészek tisztán artikulált utolsó mondatai a művészetféltésről szólnak, ma vészesen nyomósabb okkal, mint anno.

Ibos Éva

[nggallery id=100]

Fotó: Ujhegyi Éva/Panda

Édes Gabriella kritikája: A mundérvásárhelyi búcsú