tiszatáj | 2021. július 28.

„Szeretem a harminc év alatt körbe érő történeteket”

– MONDJA A SZÍNHÁZCSINÁLÓ BALOG JÓZSEF
Annak ellenére meglepően sokszínű és gazdag az idei Thealter Fesztivál programja, hogy a szervezők harminc év óta először egyetlen fillér működési támogatást sem kaptak pályázatukra. A MASZK Egyesület nemrég Hevesi Sándor-díjjal elismert elnöke, a színészként az Újszegedi Szabadtéri Színpadon Molière-bemutatóra készülő Balog József szerint a szakmai szolidaritásnak és a pandémia okozta lefojtottságnak is köszönhető, hogy minden meghívott társulat vállalta a fellépést Szegeden… – HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA

Annak ellenére meglepően sokszínű és gazdag az idei Thealter Fesztivál programja, hogy a szervezők harminc év óta először egyetlen fillér működési támogatást sem kaptak pályázatukra. A MASZK Egyesület nemrég Hevesi Sándor-díjjal elismert elnöke, a színészként az Újszegedi Szabadtéri Színpadon Molière-bemutatóra készülő Balog József szerint a szakmai szolidaritásnak és a pandémia okozta lefojtottságnak is köszönhető, hogy minden meghívott társulat vállalta a fellépést Szegeden.

– Úgy tartják, Molière vígjátékai olyan időkben szólnak igazán nagyot, amikor tombol a képmutatás. Most a Scapin furfangjait próbálják, amiben nemcsak Szilveszter szerepét játssza, hanem Tóth Péter zenéjéhez a dalszövegeket is írta.

– Herczeg T. Tamás rendező kérte, hogy legyen valami zenei kerete a produkciónak. Amikor Az úrhatnám polgárt csináltuk, O. Horváth Sári szövegére ment Mókus zenéje, és ott is voltak világteremtő zenei betétek. Most pedig szerette volna Scapin figuráját valahogy másként is megragadni, mint ahogyan majd Sorbán Csaba eljátssza. Ehhez kitaláltunk egy nyitányt, amiben exponáljuk a figurát: mire való, mire használja őt a világ. Nekem ez azért volt jó, mert egyrészt kellett egy ilyen szemüvegen keresztül is olvasni a darabot, másrészt viszont szabad kezem volt. Nem kellett Parti Nagy Lajos szóhasználatával foglalkoznom, sem pedig azzal, hogy megjelennek-e olyan kifejezések, amik nemhogy nem Molière-korabeliek, hanem egy másfajta szleng vagy egy másfajta rímtechnika, mint amit Az úrhatnám polgár újraírásakor Lajos használt. Nem csak egy ilyen szemüveget kellett fölvenni, rá lehetett nézni a darabra úgy, mint hogyha Scapin saját magát nem látná benne. Viszont a legfontosabb képessége, hogy azonnal átlát a szereplőkön, azonnal tudja, hogyan manipulálja őket olyan irányba, hogy amire megkérik – a szerelmesek ügyét vagy a zűrös pénzügyeiket rendezze –, azt mindenféle furfangokon keresztül kicsalja. Így egyszerre láthattam a megtévesztett figurákat és Scapin működését is, aki legtöbbször a gyenge pontjaikra, hiúságaikra, betegségükre, nagyképűségükre,  fukarságukra, képmutatásukra tapint rá, és valahogy mindig úgy csűri-csavarja a dolgot, hogy – és igazából szerintem ez Molière – lelepleződjenek a közönség előtt. Biztos ennek a lelepleződésnek volt tétje a királyi udvarban, meg valószínűleg van tétje ma is. Bár ma bajosabban mondanám, hogy egy Scapin típusú figurára lenne szükség, aki leleplez. Mert ez a leleplezés valójában attól elegáns, hogy nem a Direkt36-ban történik, mert nem arról van szó, hogy Molière „tényfeltárna”, hanem inkább arról: megmutatja, milyenek.

– Szilveszter figurájának mi a különlegessége?

– Valami olyasmit jelentenek a dalok és a hozzájuk készülő koreográfia is, mintha Szilveszterként én adnám át a stafétabotot Scapinnek. Szilveszter már nem szeretne ezekkel az emberekkel vergődni, inkább kettővel együgyűbb szolgának tetteti magát, aki megunta, hogy leleplezze a világot, mert nem vezet sehova.

– Majdhogynem többet játszik mostanában, mint sok hasonló korú, a pályát végigküzdött színész. Hogy csinálja?

– Tavaly februárban kezdődött ez a nagy széria, amikor bemutattuk az Übü királyt a Reök-palota pincéjében. Márciusban bezárt az ország, és nem lehetett tudni, mi lesz a színészekkel, hogyan lesznek előadások. Majd jött egy hívás, hogy csináljunk meg a szabadtérin az Akárkit nyáron, amikor nem volt felépítve a nagy nézőtér. Létrehoztuk az előadást, utána megcsináltuk a Thealter fesztiválunkat is. Augusztusban Herczeg Tamással már elkezdünk gondolkodni azon, hogy mi legyen a következő. A Tartuffe bemutatójával kezdődött jó együttműködés ezzel a társulattal, amiben többek között Farkas Andrea, Kosztolányi József, Sebők Maja és Farkas László is benne volt. Két két héttel a tervezett bemutató előtt kiesett az Almádyt játszó szereplő a Játék a kastélyban-produkcióból, amit Tapasztó Ernő rendezett, akivel éveken keresztül dolgoztam együtt Aradon. Hívott, hogy meg tudnám-e csinálni. Neki mindent. Tartottunk valamilyen fura bemutatót, majd a lezárások miatt elraktároztuk a produkciót. Utána elkezdtük próbálni Ernővel a Karnyónét, majd a Vitéz Lászlót is. Herczeg Tamással állítottuk színpadra a REÖK-ben az Yvonne, burgundi hercegnőt, aminek csak streamelt bemutatója volt februárban. Nem sokkal később megcsináltuk Csehov Manóját is. És most ott tartok, hogy hat darabban vagyok, de abból csak három került repertoárra. Játszottunk a Játék a kastélybant, a Karnyónét, a Vitéz Lászlóval pedig turnéztunk Arad megyében. Lenyomtunk belőle húsz-egynéhány előadást. Azon kaptam magam, hogy végigdolgoztam egy olyan időszakot, amikor a színészek nagy része nem dolgozott, hiszen ugyanezt nem lehet megcsinálni nemzeti színházi méretben. A Pinceszínházban az intenzív próbák ellenére senki sem betegedett meg. Ezeket a produkciókat ősztől szeretnénk majd játszani Szegeden.

– A Karnyóné komoly szakmai sikereket aratott, több fesztiváldíjat is elnyertek vele. Mi az előadás titka?

– Román rendezők szerint el lett találva valami, ami nagyon hasonlít a francia színház legjobb hagyományaihoz és legjobb jelenéhez. A hazai zsűri szerint pedig hasonlít ahhoz, ahogyan szerintük ma lehet Karnyónét játszani. Nem tudom, de az biztos, hogy találtunk egy olyan nyelvet, amelyben nem sérült Csokonai nyelve sem, viszont föltöltekezett a színészekből, a szituációból, a rendezésből és a képi világból adódó maisággal. Valamit láttak benne, ami nagyon egységesen valamilyen, és ezzel ugyanolyan jól jöttünk ki a legkisebb Arad megyei faluban is, mint a két szakmai zsűri előtt Kisvárdán és Nagybányán.

– Hogy fogadta a nemrégiben megkapott Hevesi Sándor-díjat?

– Azért örültem neki, mert annak az egyesületi munkánknak szól, ami nem mérhető se kilóra, se színes széles sávban. Van egy ablak, van egy ajtó, így Szegedre, a mi fesztiválunkra harminc éve be tud jönni valami. Jobban bejött az első húsz évben jóval több országból, mint az elmúlt tízben, de az elmúlt évtizedben is sok határon túli előadás bejött, ami nem volt látható magyar színpadon. Mert megtartottuk azt a lehetőséget, kapcsolatrendszert, hogy hívhassunk ilyen előadásokat. Közben lett TESZT-fesztivál Temesváron, ami ugyan elmaradt az elmúlt két évben, lett a Desiré, ami nem maradt el tavaly sem Szabadkán. Mindből lehetett hozni valamit, akár közös projektekben. Játszottak nálunk horvátok, szerbek, bosnyákok, magyarok, szlovének, csehek, szlovákok, ha csak az elmúlt néhány évet nézem. Az idei díjazottaké egy olyan névsor, amelyben én örülök Balogh Tibornak, a kisvárdai fesztivál művészeti vezetőjének és Láng Annamarinak is, aki már az első fesztiválokon itt volt nálunk 17 éves korában. Szeretem az ilyen harminc év alatt körbe érő történeteket. A válogatásainkat mindig meg lehet kérdőjelezni sokféle szempontból, mint ahogy meg lehet Kisvárda és minden más fesztivál válogatását is. Az utolsó POSZT-ok környékén, amikor a Regős János, Bazsányi Sándor és Térey János mellett válogathattam, végignéztem negyven-ötven előadást, határon túlról is sokat. Közben lett rálátásom, ami azt bizonyította, hogy sokféle színház megfér egymás mellett. A magyar és magyar nyelvű, valamint a környező országok színházi kultúrája elképesztően gazdag színházi kultúra. Annyira gazdag, hogy a szereplők maguk sem érik föl, hogy miben vannak. Az már más kérdés, ha kritikusan állok hozzá, hogy ennek ellenére a magyar színházi kultúrát sokasága és sokszínűsége mellett vagy ellenére egy bezárkózott színházi kultúrának érzem. Ennek megvan a nyelvi háttere, ami nem is engedi kilépni a bezártságból, és az aktuális okok is megvannak. Ugyanakkor Láng Annamari harmadik évadát kezdi majd a bécsi Burgtheaterben,  ahol német nyelven játszik. Az olyan magyar rendezők, mint Schilling Árpád, Urbán András vagy Mundruczó Kornél abszolút beszélik a színház világnyelvét. Ezzel kevésbé találkoztam, de úgy gondolom – és éppen a Karnyóné rá a bizonyíték –, hogy a legkisebb helyen, hat-nyolc ember közt is meg tud születni a színház, ha mindenki odaviszi az energiáját, nyitottságát, tudását, újdonságát. Tapasztó Ernővel mi azért csinálunk színházat együtt, mert így örülünk a világnak. Úgy döntöttünk pár éve, ha összejövünk, akkor a maradék életidőnket biztosan nem fogjuk fejlógatásra, köldöknézésre pocsékolni.

– Sokként érhette a Thealter szervezőit, amikor kiderült, hogy idén egyetlen fillér  működési támogatást sem kaptak, ugyanakkor hihetetlenül erős, sokszínű és izgalmas a fesztivál programja. Minek köszönhető ez?

– Sokan szolidaritást vállaltak velünk. A szakmán belül szerintem megkérdőjelezhetetlen az a harminc év, amit csináltunk. Mindenki, aki itt megfordult, vissza szeretne térni. A munka ezután kezdődött: miből lehet lefaragni, tudunk-e szállást adni. A szakma szolidaritása mellett a másik fontos tényező: ezen a fesztiválon kétévnyi lefojtott, soha sehol nem látott, éppen elkészült produkció kerülhet a közönség elé. Mindenki olyan energiával készül, annyira meg akarja mutatni magát, és ha ehhez szíve szerint helyet választhatna, hogy hol történjen meg, akkor a saját játszóhelyén kívül a Thealter ott van az első kettőben. Tavaly sem hagytak el bennünket a nézőink, pedig akkor az egy olyan nyitás volt, aminek nem látszott a vége, pontosabban prognosztizálni lehetett, hogy megint csukva lesznek a színházak. Most zűrösebb a helyzet, nagyobb dilemmákat érzek a környezetemben is.

– A POSZT már megszűnt, a Thealterhez hasonló fesztivál sem létezik.

– Ennek a fajta szabad színházi szcénának nincs már más ilyen gyűjtőhelye, egyszerre való bemutatkozási lehetősége, ami azért fontos, mert hatással vannak egymásra az előadások. A nézők is másként ülnek be már az ötödik-hatodik-hetedik előadásra. Nekik is lesz egy perspektívájuk. Másként működik a radarjuk, van mihez hasonlítaniuk. Ennek a kontextusnak energizáló ereje van, és mindig érezzük a közönségünkön nagyjából úgy az ötödik-hatodik nap táján, hogy működik-e a fesztivál, jól válogattunk-e.

– Nem emlékszem olyanra, amikor mellélőttek volna.

– Összességében tényleg nem. Külön-külön lehet, hogy volt néhány melléfogásunk, vagy akadt több olyan produkció is, ami nem váltotta be a hozzá fűzött reményeinket. Már nem úgy várakozom, mint az az első tíz évben, hanem olyan, mintha lenne egy nagy hálóm, amivel már sok mindent kifogtam, ezért újra és újra rácsodálkozom az ugrándozó kis ezüst, bíbor, meg mindenféle színű halacskára, és néha egy-egy aranyhal is van közöttük.

– Az idei fesztiválból mit vár legjobban?

– A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház három produkcióját, mert az elmúlt egy évben nagyot dobott ez a társulat, aminek kevés volt a magyarországi visszhangja. Elhozzák a Dogville, a Három nővér és A Csókos Asszony Lovagjai című produkciójukat is. Utóbbi iszonyú nagy sikert kint, miközben Andrásék egy operettparódiának szánták. Mindenki tudja nézni, az is, aki pacekba szeretne operettet nézni, és az is, aki szereti, ha mint egy zoknit, kifordítják.

– Szokott arról álmodozni, hogy mit csinálna, ha bejelentenék: a kiszámíthatatlan pályázgatás helyett kapnak minden évben mondjuk 100-150 milliós fix támogatást?

– Ha van nevetségessé vált álmodozás az elmúlt harminc évben, akkor az az, hogy legyen végre fűtés a régi zsinagógában. Nagyjából annak az összegnek a duplájára lőném be az ideális költségvetést, mint amiből most kihozunk egy fesztivált. Azaz, ha lenne ötvenmillió forintunk évente, akkor másként tudnánk gondolkodni, más komfortot tudnánk a játszóknak és a nézőinknek is biztosítani, amire szerintem ma már abszolút szükség lenne.

– Mennyibe kerülne a fűtés?

– Sok kalkuláció született már különböző megoldásokra. Legutóbb lett volna egy százmilliós norvég alapos pályázat erre a célra, ha pártunk és kormányunk túltette volna magát azon, hogy nem tudja a Norvég Alapból az összes pénzt zsebre tenni. Ebből nemcsak fűtést tudtuk volna megoldani, hanem jóval komfortosabbá tehettük volna a régi zsinagógát, áttérhettünk volna a négy évszakos játékrendre, amit szívesen kipróbálnék. Persze akkor is a nyári Thealter fesztivál maradna a középpontban.

– Írt egy darabot I. Erzsébetről és Stuart Máriáról. Mit lehet erről tudni?

– A két nő soha nem találkozott, viszont majd negyven éven keresztül összeforrt az életük. Van két remek színésznőnk, Farkas Andrea és Sebők Maja. Először Schiller és Stefan Zweig szövegeiből indultam ki, de végül félretettem ezeket, és lecsupaszítottam a történetet a két királynőre. Nem is akarok mást, csak őket látni a színpadon. Szeptemberre tervezzük a bemutatót a Gyertyámos utcai ZUG-ban. Nem szeretnék huszonöt-harminc nézőnél többet, mert annyira szűkre vettem a történet fókuszát. Érdekes, hogy iszonyú különbséggel kezdték az életüket, majd ahol összeért a történetük, ott abszolút vetélytársnők lettek. Teljesen más a történelmi megítélésük, de mindketten mágikus személyiségek. Az egyik az életével, a másik a halálával nyerte el a halhatatlanságot. A történelemben az a jó, hogy mindenki előállíthatja róla a saját fikcióját. Ilyen szempontból egyáltalán nem érdekelt a történelem, két nőt akartam megmutatni, és azt, mit tettek volna egymással, ha találkoznak. Az egyiknek születésétől fogva volt olyan pedigréje, amit a másiknak az uralkodásával kellett megteremtenie. Miért volt az egyik abszolút sikeres reálpolitikus, és miért volt a másik egy teljesen félrecsúszott, a hatalmat értelmezni sem tudó valaki?

Hollósi Zsolt

A szerző fotói