Szekrénymesék

SILVIU PURCARETE: A VIHAR

A gyulai Shakespeare Fesztivál idén A vihar című drámát választotta főtémául. Színpadi drámaként – mert a hagyományokhoz híven a mű táncos és zenei feldolgozásban is látható volt – több társulat mutatta be a darabot, melyek közül mi a világhírű román rendező, Silviu Purcarete előadását láttuk a nem kevésbé híres Craiovai Nemzeti Színház előadásában.

Purcarete színpadképei mindig lenyűgözők. Azon kívül, hogy rendkívül atmoszférikusak, magukban rejtik a rendezői értelmezést, így A vihar első másodperceiben tudható, hogy itt szó sincs tengerövezte szigetről, s így nyilván hajótöröttekről sem, szellemek azonban előfordulhatnak abban az ódon, enyészet lakta kastélyszobában, amelynek átszakad a mennyezete a vihar megérkezésekor. A szürkés, gyöngyházfénnyel burkolt helyiséget por és pókhálófátylak (képzete) lepik be, a hajdani eleganciára emlékeztető csillár a földre szakadt, a roskatag karosszék lábai billegnek, itt minden az elfeledettségre emlékeztet. Erről nem csak a berendezés, de Purcarete rafinált világításmódja is gondoskodik, sokszor ellenfényben zajlik az előadás, a szereplők gyakran félhomályban játszanak, a nyitott ajtókon át azonban látni, hogy kint világosságban, sőt sziporkázó fényességben úszik a világ, vagyis az élet.

A két hátulsó ajtón át nem csak a világosság tör be, de rendszeres gyakorisággal orkánszerű papírhalmok is befúvódnak, egyre nagyobb mennyiségben ellepve a színpadot.

Egy roskatag padlásszobában vagyunk tehát, ahová benyit egy jókedvűen mulatozó társaság, de semmi érdekeset nem találva tovább is mennek – így kezdődik az előadás.

Pedig a helyiség nem üres, egy öregember lakik benne. Igaz, nem könnyű észrevenni, mert ő is porszínű. Ám van ágya, középen egy kétajtós ép szekrénye s nagy halom papírja, ami már nem fér sehová. Társa is van, egy lény, aki se nő, se férfi, de most a lánya lesz, és papírruhába öltözteti. Kinyitja a szekrényt, ami telis tele van könyvekkel, ám ezek leomlanak, hogy a felhalmozott, de holt tudás helyet adjon az emlékekből és fantáziából szőtt képeknek, ugyanis a szekrény mélye rejti Prospero képzeletének a lényeit.

Mert Purcarete Prosperója ebben az előadásban nem a mások életét illetve az eseményeket vezényli varázspálcájával, csupán saját, belső világának látomásait próbálja dirigálni, nem sok sikerrel. Ez a Prospero nem az egykor tekintélyes, rangját száműzetésében is méltósággal viselő hatalmasság, hanem egy rémképek gyötörte, magányos agg, akinek hajdani tudása morzsákra hullott, s már nem alkot összhangzatot. Víziói a vihar ritmusára kuszálódnak keresztbe-kasul, s a vágyott tisztánlátás egyszer torzba, másszor groteszkbe, sőt olykor burleszkbe fordul.

Ehhez az alaphelyzethez igazította Silviu Purcarete a megkurtított szöveget és a szereplőket, melyek közül a legelgondolkodtatóbb figuraértelmezés Miranda és Caliban egyazon színészre osztása, illetve a két szerep egy lénnyé kovácsolása (akit/akiket Sorin Leoveanu játszik lefojtott, bábszerű mozgásában is artisztikus megvalósításban). Ily módon a Prosperóhoz legközelebb álló teremtmény az érzelmi viszonyulás két végletes módját provokálja, egyrészt a feltétel nélküli gyengédséget a gyámolításra szoruló gyermekkel szemben, másrészt az erőszak dominanciáját a nyomasztó karakterű, csak parancsszóval megzabolázható torzszülöttel szemben. Egységükbe rejtett kettősségük Prospero reakcióiban nyer értelmet, aki általuk a lélek világos és sötét territóriumait járja be.

Ariel és kísérő szellemei égkékre mázolt arcukkal akár, még légi lények is lehetnének, ha nem virítana rajtuk piros bohóc orr, s Ariel maga nem volna oly’ testes, bár kissé fáradt, szolgálatában gazdájához öregedett férfiú (Valentin Mihali). Így együtt rutinos komédiásoknak tűnnek, akik könnyedén – bár Ariel inkább fanyar egykedvűséggel – abszolválják Prospero óhajtásait.

A „hajótörött” előkelőségek leginkább bolondoknak tűnnek, valamennyien egyenparókát és fehér, hátul megkötős, kórházi ingre emlékeztető felsőt viselnek. A két hebehurgya, Trinculo és Stephano elüt tőlük, Stan és Pan öltönyös, kemény kalapos figuráit hozzák az abszurd jegyében, kvázi végképp valószínűtlenné téve, s kiemelve az időből a történetet.

Ferdinandot egy újabb nemcserés szereposztás révén színésznő (Romanita Ionescu) testesíti meg, akinek szertelen vitalitása nem a szabadulás lehetőségét hozza, de a biztos lezárást: a végpontról már nincs visszaút. (Mirandával folytatott „bensőséges” játék-dialógusa nyomatékosítja ezt, amikor kesztyűbábokkal folytatják le – ebben az alaphelyzetben – kilátástalan párbeszédüket.)

Purcarete szép, szimbolikus, a vége felé egyre megrendítőbb képekben, humorral és okos beletörődéssel rakja elénk a lét lezárásának ellen-apoteózisát, ami a darab végén a csúcspontra ér. „Menjetek!” ismételgeti megidézett földi és égi szellemeinek a megfáradt herceg, miközben (már) teljesen egyedül van a színen.

„Könyvei” (vagyis a papírhalom) az egyik sarokban szemétszerű kupacban hevernek, az élet lezárásának hasznavehetetlen tárgyaiként.

Ibos Éva      

 [nggallery id=41]

Fotó: Kiss Zoltán