tiszatáj | 2019. szeptember 13.

Sajnálatos eset

– így jellemezném a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban elmaradt Molnár Ferenc-átirat bemutatójának elmaradását. Molnár jogörökösei nem engedélyezték az általuk képviselt szerzőnek a Mohácsi testvérek által átdolgozott Delila című darabjának bemutatását. Joguk volt hozzá, és ennek érvényt szereztek. Pont. Ám ahogy az előadóművészek rendre (át)értelmezik az interpunkciókat – a szerzőknek a mű értelmezésére és előadására vonatozó, szövegben, kottában lefektetett jeleit –, úgy én is (át)értelmezem a fenti pont-ot… – HORVÁTH PÉTER ÍRÁSA

– így jellemezném a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban elmaradt Molnár Ferenc-átirat bemutatójának elmaradását. Molnár jogörökösei nem engedélyezték az általuk képviselt szerzőnek a Mohácsi testvérek által átdolgozott Delila című darabjának bemutatását.

Joguk volt hozzá, és ennek érvényt szereztek.

Pont.

Ám ahogy az előadóművészek rendre (át)értelmezik az interpunkciókat – a szerzőknek a mű értelmezésére és előadására vonatozó, szövegben, kottában lefektetett jeleit –, úgy én is (át)értelmezem a fenti pont-ot, mondjuk kettősponttá, vagy gondolatjellé, hogy kifejthessem a sajnálatos esettel kapcsolatos skizofrén álláspontomat. Magam is írtam és írok színdarabokat, időnként színházrendezőként dolgozom, az is megesett, hogy felelős színházvezetőként alkalmaztak. Minden minőségemben találkoztam már a fentihez hasonló problémával.

Történetesen ismerem a Móricz Zsigmond Színház vezetőit, tudom, hogy nem tudatos jogsértő akcióként indították útjára a produkció munkálatait. Ismerem Molnár Ferenc jogutódjainak egyikét is, tudom róla, hogy nem korlátolt, rosszhiszemű, haladásellenes személy. És mégis meglett a baj. A színház nagy kalap pénzt, lelkesedést, munkát fektetett a produkcióba, amit aztán kénytelen volt üres nézőtér előtt „bemutatni”. A remélt bevétel elmaradt, a közreműködők munkáját azonban ki kell fizetni. A kiesett előadásokat hamarjában pótolni kell, egyeztetések regimentjét szükséges átprogramozni, díszletet, jelmezt kidobni, hátukat tartani. A jogörökösök elesnek a jogdíjtól, döntésük miatt kígyót-békát kiabálnak rájuk, renoméjuk megcsappan. A közönség viszont ingyen képzelődhet: milyen lehetett (volna) az inkriminált előadás? Megőrizte-e vajon egy szigorúan dokumentációs célokat szolgáló videofelvétel, amelynek elkészítését nem korlátozza a szerzői jog? És ha igen, vajon miként lehetne ahhoz hozzájutni?

Legenda születik.

A színházi szakma felhördül.

Szélsőséges vélemények és indulatok csapnak össze.

Vihar a lombikban?

Tompa Andrea író és színikritikus elegáns írásban ismerteti az eset kapcsán A szerző halott. A szerző (jogaiban sajnos) él címmel jelzett dilemma néhány elméleti dimenzióját. Írásának címében a sajnos szó világossá teszi az álláspontját: szerinte jobb, hasznosabb volna, ha a szerzőket (és örököseiket) nem illetné meg a jog, hogy rendelkezzenek művük előadásának mikéntjéről.  Ez az óhaj a színházcsinálók szempontjából érthető: jöjjön el végre a szabadság, a színpadi megvalósításra szánt műveket hadd tekintsék a mindenkori előadások egyik alapelemeként a szerzői szándéktól immár önállósodott szövegnek, legyen az épp oly szabadon alakítható, mint az előadás többi hatáseleme, úgy, mint a színészi játék, díszlet, jelmez, fény és kísérőzene.

Skizofrén énem írói harmada nem ért egyet ezzel az óhajjal. Szerinte egy színdarab nem szabadon szabdalható, csonkítható, bővíthető, átírható szöveg, hanem koherens műalkotás, amely igenis tartalmazza saját értelmezési határainak kódjeleit. E határokon belül is tág tere marad a mindenkori interpretátornak, hogy átértékelje a mű „interpunkcióit”, és saját hangsúlyaival árnyalja a mű színpadi megjelenítését. De ne legyen joga a mű átszabására, szövegének megváltoztatására még akkor sem, ha „nem tetszik” neki a mű némely mondata, fordulata, megoldása, netán alapvetése. A témával kapcsolatos saját víziója kifejtésére ott a lehetőség: tessék a témáról saját színdarabot írni, ahogyan például a nagy görög tragédiák esetében megtörtént. Aiszkhülosz, Szophoklész vagy Euripidész témáit számtalan szerző feldolgozta Bornemissza Pétertől Jean Anouilh-ig, Eugen O’Neilltől Gyurkó Lászlóig, saját korának és látásmódjának megfelelő formában.

Lehet érvényes, kvalitásos színielőadást létrehozni a hagyományos értelemben vett szerző közreműködése nélkül is.

Amit viszont szerzői énem szerint nem lehet: saját rendezőművészi mondandónk érdekében átszabni, átírni, kifordítani és befordítani egy valaki más által tudatos művészi formába fogalmazott színdarabot. Márpedig ez a színházi gyakorlatban lényegesen többször megesik, mintsem azt a „mezei néző” gondolná.

A leggyakoribb beavatkozás a húzás. Sorokat, szakaszokat, replikákat, akár egész jeleneteket is szokás kihúzni a szövegkönyvből, különféle megfontolások alapján. A leggyakoribb ok és indok az előadás időtartamának csökkentése. A vidéki színházak közönségének egy része a környező településekről érkezik, nekik az előadás után haza kell jutniuk az utolsó busszal, a járművet el kell érniük, tehát este fél tíz és tíz között véget kell érnie a darabnak. Másfelől nézve és indokolva a húzásokat: a tévésorozatokon és amerikai filmeken felnőtt mai közönség nem igényli a hosszasan kifejtett expozíciókat, hamar „átlát a szitán”, a bonyodalomra kíváncsi. Húzzuk hát ki a „túlbeszélt” részeket, karcsúsítsuk a darabot. Az efféle dramaturgi, dramaturgiai manővert még az „élő szerzők” nagy része is tolerálja. A húzás tehát bevett színházi gyakorlat. Zenés darabok esetében a zeneszámok „karcsúsításának” szakmai szakkifejezése is van: a partitúrába, zongorakivonatba, szólam kottába rajzolt Vi – De jel mutatja, hogy honnan hová kell „ugrania” a szólamot játszó zenésznek, énekesnek.

Jóval érzékenyebb dolog az eredeti szöveg megváltoztatása.

Ártatlan megoldás, ha az eredeti szövegkönyv szerint az egyik szereplő azt mondja a másiknak: „Hú, de meghíztál, mióta nem láttalak!”, s ezt az ellenkezőjére változtatjuk, mert a „meghízott szerepet” (hacsak nem Falstaffról van szó) a szereposztás kényszerűségei folytán egy feltűnően vékony színész játssza. Szintén bocsánatos bűn, ha egy ma már kevéssé használt, vagy jelentését vesztett szó helyett a jobb érthetőség végett egy mai szinonimát választunk. Habár – és itt kezdődnek a gondok – már az ártatlannak tűnő szóváltoztatás is problémás lehet, ha a választott szinonima bántóan kiugrik a szövegkörnyezetből.

Egész replikák, netán jelenetek teljes átírása már erősen problematikus. Miért van rá szükség? Az eredeti túl poros, régimódi? Vagy valamely más okból nem tetszik nekünk? Akkor miért akarjuk bemutatni?

A szöveggel tehát olykor bátran (el)bánik a rendező és/vagy a dramaturg.

Érdekes, hogy a zenében se a dallamot és a harmóniákat nem szokása az előadóknak „alkotói módon” megváltoztatni. A hangnemet igen. Azt gyakran „transzponáljuk” az énekesnek jobban megfelelő fekvésbe. Ez szinte magától értetődő dolognak tetszik, noha korántsem következmények nélküli. Egyrészt minden hangnemnek megvan a maga „színe”, amely már egy szekunddal lejjebb vagy feljebb is megváltozik. Másfelől a transzponálás folytán a kísérő hangszerek tónusa is elveszítheti eredeti fényét, egy kis terccel lejjebb a zenekar már „brummog”, feljebb pedig „visít”. A transzponálás tehát „szükséges rossz”, bár az átlagnéző gyakran észre sem veszi. Azt persze észre venné, ha az ismert ária dallamát önhatalmúlag megváltoztatná valaki. A jelentős előadók beérik azzal, hogy a kottában rögzített dallamot énekeljék, hiszen az még akkor is másképpen szól, másképpen hat, ha X vagy Y szólaltja meg  a darabot.

De ne kalandozzunk ilyen messzire, maradjunk az alapdilemmánál.

Milyen mértékig „ildomos” belenyúlni egy ismert színdarab szövegébe?

És milyen mértékig jogszerű?

Jelentős, netán a szerzői szándékkal nyilvánvalón ellentétes szövegváltoztatás nehezen indokolható, s mint ilyen hosszadalmas és szinte megoldhatatlan szerzői jogi perek tárgyát képezheti. A színházi szokásjog szerint, ha az előadás alapjául szolgáló munkapéldány 5–7 százalékban eltér az eredetitől, azt a szerzők (vagy jogtulajdonosok) általában nem szokták kifogásolni, hallgatólagosan tudomásul veszik. Az ennél nagyobb mértékű „beavatkozás” már erősen problematikus. Pedig, ha meggondoljuk, olykor elég lehet egyetlen szó megváltoztatása vagy beleírása is ahhoz, hogy az ellenkezőjére fordítsa az eredetit. Tegyük fel, hogy rendezőnknek valamiért nem tetszik Hamlet ismert monológja, s mindjárt a kezdő sorokba biggyeszt egy önálló, idegen szótagot.

„Lenni vagy nem lenni: nem az itt a kérdés.”

Vagy:

„A tett halála nem az okoskodás.”

Nehogy azt higgyük, hogy ilyesmire senki nem merne vetemedni. Nemzetközi megegyezés szerint a hetven éve vagy annál régebben halott szerzők művei immár közkincsnek minősülnek, így bárki azt teheti velük, amit akar és tud. De amelyik mű túléli a hetven évet, abban azért „van valami”. Nem nagyon árt neki a „szabad felhasználás”, amely nemigen sérthet már jogos vagy éppen oktalan érzékenységeket.

Az élő (vagy rokonaiban túlélő”) szerzőt azonban ritkán kedvelik a színházak. Az olvasópróba előtt adjon néhány bizakodó interjút, a bemutatóra hozzon virágot és pezsgőt, és örüljön, hogy darabja életre kelt. Az előadásokért járó tantiemet majd postán utalják neki. Örülhet annak is. Egyébként ez a legkockázatmentesebb szerzői viselkedés. Ha az előadásnak sikere van, az a szerzőé (is). Ha bukott, úgy a gyenge színházi tálentumok nyilván elrontották az amúgy remek darabot. Szerző mossa kezeit.

Élő szerzőként tisztában vagyok vele, hogy egy mű mindenkori színrevitelének megvannak a maga sajátos, helyi lehetőségei, melyek esetenként távol eshetnek a szerző által optimálisnak tartott feltételektől, adottságoktól. Ilyenkor a szerző mérlegel, milyen mértékű lehet az a kompromisszum, amelynek megkötése még szolgálja darabjának az általa fontosnak tartott értékeit, és mi az, amibe már „nem megy bele”. Ráadásul az esetleges szerzői engedékenységnek nincsenek világos kritériumai. Velem előfordul, hogy egy készülő előadás esetében egy bizonyos, szándékomtól eltérő megoldást szerzőként nem sérelmezek, míg más esetben éppen az a megoldás az, amely miatt nem engedélyeztem a bemutatót. (Az ördög mindig a részetekben lakik.) Szerzői hiúságomat legyezgeti, ha egy színház színre óhajtja vinni egy darabomat. De mélyen sérti önérzetemet, ha azután egy kéretlen átiratban látom viszont azt a színpadon. Még akkor is, ha az átirat netán sikeresebbnek bizonyul az én eredeti művemnél. Volt példa erre is, arra is. Az is megesik, hogy egy általam kedvelt színházművésznek szabad utat adok: azt csinál a darabommal, amit akar. Más esetben egy, a szakmában elismert rendezőnek nem engedtem, hogy színre vigye egy darabomat, mert nem kedveltem az illető hajviseletét. Van, hogy az ígért jogdíj mértéke befolyásolja döntésemet. Ha van az a pénz… és éppen szükségem van rá… Máskor viszont ingyen adom a bemutatási jogot egy számomra ismeretlen, amatőr társultnak. Nincsenek elveim. Érzéseim vannak. És jogom, hogy azt tegyek a saját darabommal, amit akarok.

Rendezőként viszont magam is bele-belenyúlok az eredeti szövegkönyvekbe, legjobb meggyőződésem és tehetségem szerint, lehetőleg vigyázattal és mértékkel – ilyen-olyan okból és céllal. Magam is rendeztem így Molnár-darabot, botrány és jogörökösi tiltakozás nélkül. De az sincs kizárva, hogy egyszer az én rendezői hátamon csattan majd a szerzői ostor. Ez benne van a pakliban.

A Kolibri Színház gyakorló dramaturgjaként említem, hogy mi sosem kezdünk úgy egy bemutatandó darab próbáiba, hogy ne tisztáztuk volna jó előre a szerzői jogokat. Negyedszázados működésünk alatt persze akadt egy-két rendezetlen ügy, ám ezek az esetek hál’ istennek a számunkra kedvezően, szerencsésen végződtek. De meg kellett tanulnunk, hogy ha jogállamban élünk, akkor be kell tartanunk a jog kvalitásra, társadalmi státuszra, művészi rangra, megváltó szándékra stb.-re való tekintet nélküli, mindenkire egyaránt vonatkozó szabályait.

Van azután még egy szempont, amelyet egyszerre tekinthetünk pénztári és „erkölcsi” szempontnak is. A színház meghirdeti a szerző nevével fémjelzett mű bemutatását. A nézők jelentős része erre „megy be”, no meg a játszó színészek kedvéért. (Megesik, persze, hogy a rendező munkájára kíváncsi, de tapasztalatom szerint ez azért ritka.) Molnárt hirdetünk és Horváthot adunk? Ez azért nem egészen gilt.

A sajnálatos eset kapcsán mindenesetre érdemes eltűnődni a demokrácia adta működési kereteink törékenységén. Komplementer igazságok rendszerében élünk, kénytelenek vagyunk olykor a mások igazságát is (el)viselni, még akkor is, ha ez saját szabadságunkat korlátozza. Nem olyan nagy baj ez – amíg jobbat nem találunk ki.

Horváth Péter DLA

Fotó: www.moriczszinhaz.hu