Örök témákat morzsolgatunk…

– Hogyan került a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színháztól Szegedre rendezőként?

Tasnádi Csaba: – Már dolgoztam a szegedi színháznak: az Aranycsapatot rendeztem itt 2010-ben Gyüdi Sándor felkérésére, amit örömmel elvállaltam, hisz hazai viszonylatban a Szegedi Nemzeti Színháznak nagyon jó híre van, gyönyörű maga az épület is, és remek a társulat. Mindig kihívás ilyen közegbe jönni, és egy új művet színpadra állítani. Nemrég érkezett a megtisztelő felkérés, hogy rendezzek zenés darabot a szegedi színház számára. Elsősorban ugyan igazgató vagyok, de én ezt magamban csak a második helyre teszem, hisz nagyon fontos számomra az alkotó munka. Ezért örülök mindig annak, ha rendezésre kérnek fel, és szabaddá tudom tenni magam ezeknek a felkéréseknek az idejére.

– Konkrétan a Víg özvegy színpadra vitelére kapott felkérést?

T. Cs.: – Nem, volt két ötlete főigazgató úrnak, és a lehetőségeket kielemezve, végül ebben az operettben állapodtunk meg.

– Dolgozott már a szegedi táncosokkal?

Krámer György: – Igen, két évvel ezelőtt ugyanebben a felállásban, Tasnádi oldalán a Mária főhadnagyot állítottuk színpadra, a nyolcvanas években pedig szerződésben voltam a Szegedi Nemzeti Színházzal, amikor is két évig éltem a városban.

– A századforduló bécsi közönségének könnyed szórakozást, kikapcsolódást jelentő előadás volt ez. Ma mennyire befogadható a kissé negédes hangulatú alkotás?

T. Cs.: – Nagyon kevés olyan örök témát morzsolgat a művészet, amelyre nem találja a megoldást: ilyenek a szerelem, a barátság, és ezek fogalmi társai. Minden alkotót és embert foglalkoztatnak, és ha ügyesen vannak megírva – nemcsak a Lehár-zenére gondolok, amely fantasztikus slágereket tartalmaz, hanem a szívhez szóló szövegkönyvre is – a néző eljátszik a gondolattal, hogy mi történik, ha kimarad egy kapcsolatban húsz év, de a szerelem töretlen, és megtalálja magának az utat, hogy kiteljesedjék. Ezt a művet nem akarom összehasonlítani Márquez: Szerelem a kolera idején című könyvével, de nagyon érdekes, hogy abban több mint hatvan évet várnak a beteljesülésre.

– 2011-ben volt a Szabadtérin utoljára ez a Lehár-mű, de már azelőtt is láttam repertoáron. Minek köszönheti népszerűségét?

T. Cs.: – Amíg ember lesz a földön, a férfi-nő közötti kapcsolat mindig hálás téma lesz. Szerintem, az embernek néha jólesik elringatnia magát abban a tévhitben, hogy a szerelem örök, még akkor is, ha a hétköznapok erre rácáfolnak. Mindezen nem kell semmit aktualizálni, mert az ember nem változik: vágyik a szerelemre, vágyik a nőre, a nő a férfira, így vagyunk genetikailag kódolva. És amíg egy darab ezt az alapvető emberi témát ügyesen, frappánsan dolgozza fel, pláne ilyen közkedvelt formában és dallamvilággal, működik önmagától. Vannak persze olyan történetek, és olyan megvalósítási formák, amelyek kihullanak az idő rostáján, és nem maradnak fent.

– Mi volt az elsődleges koncepciója a koreográfiát illetően?

K. Gy.: – Tasnádi Csabával régóta dolgozunk együtt. Szerintem ennek az lehet az egyik oka, hogy én alkalmazott koreográfusként mindig a rendezői szándék figyelembe vételére törekszem, másrészt persze a darab értelmezésére is. Ez a kettő szépen kiadja számomra azokat a koordinátákat, melyek alapján megtervezem a koreográfiát. Ez egy olyan mesterség, amelynek, hasonlóan a többi mesterséghez, megvannak a maga szabályai. Persze ezektől a patronoktól el lehet rugaszkodni, de nem mindig éri meg. Ez most egy hagyományos felfogású előadás..

-A jelmez és a díszlet mennyire kortárs?

T. Cs.: – Semennyire. Úgy éreztem, hogy ez egy olyan mű, amely a saját közegében jobban működik: szerintem, az alaptörténet lerúgná magáról az erőszakos aktualizálást. Néhány dolog a mába helyezve hihetetlennek tűnne a mai néző számára. Egy vonalas telefonon történő hívás például nem bírhat ilyen jelentőséggel az internet, a mobiltelefon világában. Teljesen más az időfogalom is: akkor a húsz év jelentős időintervallumnak tűnt, de lehet, hogy a mai rohanó világban ez kevésbé nehezen megélhető élethelyzet. A társadalmi hierarchia rendszere is teljesen más volt: az arisztokrácia körében játszódó cselekmény nehezebben lenne értelmezhető, ha betennénk egy mai közegbe. Egyszerűen, nem érdemes kimozdítani az eredeti környezetéből, mert a néző energiái így nem annak dekódolására, a kiragadottság okának megfejtésére mennek rá. Ez tulajdonképpen egy kedves mese nagyon sok mai vonással. Nem is szeretem azokat a kifejezéseket, hogy rendezői koncepció, vagy rendezői látomás.

– Még nem teljes a színpadkép, de az jól látszik, hogy gyönyörű art deco díszleteket álmodott meg a díszlettervező.

T. Cs.: – Igen, de nemcsak a díszletek, hanem a jelmezek is szecessziósak: ahogy felgördül a függöny, a néző azonnal tudja, hol és melyik korszakban van.

– Mennyire volt nehéz ügy a partitúrában feltüntetett, koreográfiára vonatkozó Lehár-féle utasításokat figyelembe venni?

K. Gy.: – A szegedi színházban megbízható tánckar és kiváló zenei élet van, úgyhogy nem volt nehéz dolgom, ráadásul Lehár néhol komplett táncképeket is felvázolt a partitúrában. Amikor ezek az időtálló nagyoperettek születtek, lehetett egy bizonyos hagyománya ennek, de ezzel nem foglalkoztam. Azt viszont a kottából világosan lehetett tudni, hogy walzert, polkát, csárdást kell-e belekomponálni. Ezek tájékoztató jellegűek voltak számomra azt illetően, hogy miből is lehet meríteni.

– Mekkora szabadságot vagy kötöttséget jelent a zenés műfaj?

T. Cs.: – Nagy szabadságot jelent, a műfaj furcsaságának ellenére. Viszonylag ritkán történik ugyanis meg, hogy állunk a buszmegállóban, és elkezdünk áriázni. Ez az eleve szürreális helyzet engedi az embert álmodni, és bátran képekben gondolkozni. Ugyanakkor ott van a Lehár-féle partitúra, amely jelöli, hogy mikor milyen érzelmeket kívánt kifejezni, miről szól egy futam, segít a megfelelő gesztusrendszer kialakításában, tehát a maga kötöttségeivel kijelöli a műfaj határait. Föl kell tehát ismerni, hogy szabadságunk gyakorlása ezeken a kereteken belül való közlekedést jelent.

– Gondolom, hogy még így is igencsak sok mindent meg kell fejteni. Lehár partitúráiból mennyire lehet rekonstruálni a művész elképzeléseit?

T. Cs.: – A partitúrában csak a legegyszerűbb szöveges jelzések vannak: például, hogy amikor kijön vagy bejön valaki, vagy amikor odafordul valakihez, azt milyen értelmi és érzelmi töltöttséggel teszi. Ennek megvalósításában nemcsak a rendezőnek van nagy szerepe, hanem a karmesternek és a koreográfusnak is. A művészeket közösen kell rávezetnünk a helyes útra, ami véleményem szerint az alkotói alapszándék. Egy ilyen könnyed műfaj esetén kár erőszakot tenni a művészeken.

– Tud-e a valamit az operett eredeti ősbemutatójáról?

T. Cs.: – Nem tartottam fontosnak, hogy utánanézzek, mert az ősbemutatóhoz és az akkori történésekhez nincsen közünk: a darab önmagában méltó a mai megszólaltatásra, színpadra állítása szempontjából nem releváns. Nem arra van szükség, hogy egy kosztümös filmet reprodukáljunk, hanem, hogy mindezt ma létrehozzuk.

– Beszéltünk az előbb időről és mulandóságról. Mióta van kapcsolatban a koreográfussal, Krámer Györggyel?

T. Cs.: – Huszonöt évvel ezelőtt Jakobi Viktor Leányvásár című darabjának ősbemutatóján a nyitó képet én rendezhettem, és Krámer György volt a koreográfus. Nagyon jól működtünk együtt már akkor is, hisz emberileg és szakmailag is közel állunk egymáshoz. Amikor pályaelhagyó jogász lettem – mert nem tudtam színház nélkül élni – olthatatlan volt a szerelmem a színház iránt, ezért elmentem rendezőasszisztensnek az Operettszínházba. Ügyeletes rendezőként az volt a dolgom, hogy estéről estére nézzem az előadásokat. Akkoriban került színpadra a Víg özvegy. Az élet szép játéka számomra, hogy most 25 év elteltével én állíthatom színpadra. Több operettet rendeztem már, de ez valahogy kimaradt, és most megkaptam a sorstól a lehetőséget.

Váraljai Anna

[nggallery id=475]

Fotó: SZNSZ/Veréb Simon