Önsanyargató kompromisszumok kontra emocionális igények

BESZÉLGETÉS ŐZE ÁRONNAL

A 2013-as Gárdonyi-emlékév a 150 éve született Gárdonyi Géza előtt tiszteleg. A Rózsavölgyi Szalon az Ábel és Eszter című regényadaptáció színházi ősbemutatójával idézi meg az író alakját szeptember 17-én. A színpadi változat főszereplőjével, Őze Áronnal századokon átívelő emberi problémákról, az ifjúság nevelésének fontosságáról, sodródásról és a 2013/2014-es színházi évad bemutatóiról beszélgettünk.

Hogy emlékszik, mikor gondolt először arra, hogy a színművészi hivatást választja?

Érdekes, hogy éppen a színművészi pályán találtam meg azt, ami boldoggá tesz, tudniillik sem a bátyám, sem pedig jómagam nem részesültünk művészi nevelésben, nem színházban nőttünk föl, vagyis nem tartoztunk a művészgyerekek közé. Ha jobban belegondolok, semmi nem indokolta, hogy majd egyszer a színészi pályán kössek ki, sőt konkrét elhatározásaim, terveim sem voltak ezt illetően. Egy dolog azonban biztos: szerencsésnek mondhatom magam, hogy otthon kisgyermekként olyan emberek vettek körbe, mint édesanyám és nagymamám. Hálás vagyok nekik, amiért megszerettették velem az irodalmat, a zenét, a rajzot.

Ezek szerint elsősorban nekik köszönheti humán beállítottságát…

Igen. Mindketten szívügyüknek tekintették, hogy komolyzene szóljon, miközben együtt rajzolunk, színezünk, illetve, hogy mindig volt mit levenni a polcról. Tőlük tanultam meg, hogy a könyvet tisztelni kell, nem dobjuk ki. Folyamatosan biztosították számomra, hogy táplálkozhassam az irodalomból. Emlékszem, a gyerekszobánkban volt végül is a könyvtár, ugyanis ott volt hely számukra. Esténként az ágyban fekve könyvek tucatjai, százai meredtek rám, így lassanként belém ivódtak a kötetcímek és a szerzők nevei. Rendszeresen jártunk komolyzenei koncertekre is, amelyeket már gyermekfejjel is hihetetlen módon élveztem. Mindent összevetve, olyan tömény humán műveltséget és neveltetést volt szerencsém kapni családi körben, amely valószínűleg szerepet játszhatott abban, hogy a színészi pályára, a színpadra sodort az élet.

A családon kívül nyilván akadtak még életében olyan események és személyek, akik inspirálták, terelgették a színművészi pálya felé.

Általános iskola hatodik osztályában volt az első meghatározó színpadi élményem. Elkezdtem látogatni a bátyámék végzős produkcióját. Az ő osztályukba fantasztikus csajok jártak, bevallom, ez is hozzájárult a próbákon való rendszeres nézői részvételemhez. A nagymamám rendezte az előadást, a szomszéd lakásban zajlottak a felkészülések. Egyszer aztán akadt ott nekem egy szolgaszerep, elmondhattam három mondatot a nagy nyolcadikosok között, ám én a kis szerep ellenére is nagyon élveztem, hogy minden lány, sőt, az egész iskola rám figyel.

Vagyis a lányok váltották ki az első komoly színészettel kapcsolatos heuréka-élményt…

Részben talán ez is közrejátszott, igen. Talán akkor, ott egy kicsit megéreztem a színészi pálya exhibicionista lélektanát is. A saját általános iskolai ballagásomon előadott darabnak már én játszottam a főszerepét. Aztán jött a Kozma Lajos Faipari Szakközépiskola, ahol szintén buzgólkodtam: színjátszó kört alapítottam. Hála a tanároknak, teljesen szabad kezet kaptunk, ennek köszönhetően pedig beindult egy önfeledt, boldog diákélet az ott töltött évek alatt. Érettségi után gondoltam bele először, hogy a színészetet komolyan kell vennem. Felvettek a főiskolára, és attól kezdve már pontosan tudtam, hogy ez az a pálya, és hivatás, ami örömet okoz nekem, ami lehetőséget kínál az önmegvalósításra.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy megtalálta önt a hivatás, no és egy kiváló pedagógus, Katona Zsuzsa is. Mikor keresztezték egymást az útjaik?

A pedagógusok? Tőlük is rengeteget meríthettem. Lutri, hogy az ember milyen pedagógust fog ki. Manapság talán már ezt is meg lehet választani, akkor azonban erre nem volt lehetőség. A Kozmás színjátszó körhöz Katona Zsuzsa csatlakozott, aki friss pedagógus diplomával került a Faipariba. Kölcsönösen erősítettük egymást szakmailag. Jelenleg ő vezeti az Őze Lajos nevet viselő művészeti és drámapedagógiai iskolát Újpesten az Ady Endre Művelődési Központban, jómagam pedig művészeti tanácsadó feladatokat látok el.

Az Őze Lajos Művészeti Iskola drámapedagógiai tagozata inkább rendelkezik személyiségfejlesztő, mint színészképző profillal. Miért döntöttek úgy, hogy inkább az előbbit preferálják?

Az egész iskola koncepciója ez. Katona Zsuzsa keresett meg a drámapedagógia tanításának ötletével. Elmondta, szívesen alapítana iskolát is. Megkérdezte, viselhetné-e a tagozat az édesapám nevét. Tetszett az ötlete, ezért megkértem a család beleegyezését is, hiszen névadás tekintetében nem állt szándékomban önhatalmúan dönteni. Az engedélyt megkaptuk, innentől kezdve megkezdődött a személyiség fejlesztés, azaz a drámapedagógia. Szándékosan nem színészeket akartunk kinevelni, ennek oka egyszerű: túl sok színi iskola létezik. Olyasvalamit kívántunk intézményi keretek között létrehozni, ami segítséget nyújt a fiataloknak önmaguk megismerésében, lehetőségük nyíljon kifejezni magukat, megtanulni a célravezető kommunikációt. A cél nem más, mint rávezetni őket, hogyan viselkedjenek egy adott szituációban, hogyan udvaroljanak, szembesülhessenek saját értékeikkel. Ha le akarom egyszerűsíteni, akkor az ifjúság mindennapjaiba beépíthető segítő, nevelő célzatú tevékenység folyik a foglalkozásokon.

Apropó ifjúság… A Pesti Magyar Színház nagyszínpada egy ideje ifjúsági és családi koncepciónak enged teret. Miért tartotta fontosnak, hogy a színházi repertoár ebbe az irányba mozduljon?

Az intézmény meglehetősen nagy változáson ment keresztül 2010 óta. A változtatások összefüggnek azzal a ténnyel, hogy alapvetően egy olyan intézményt örököltem, amely már nem rendelkezett determinált létjogosultsággal, vagy, ha úgy tetszik, szerepe, funkciója elenyészőben volt.

Külsejét és belső terét illetően igen rossz állapotú színházat kaptam meg, amelynek egyébként örömmel vállaltam a vezetését. 1966 óta nem történt beruházás, nem végeztek felújításokat az épületen, vagyis jelen századra már igencsak idejétmúltnak mondható annak ellenére, hogy lélekkel és szívvel bélelt, emberbaráti térről van szó. Elsősorban gazdasági okai vannak, amiért a 654 férőhelyes nézőteret a nagyszínpadon alakítottuk ki. Tisztában voltunk azzal, hogy ennyi helyet nézővel megtölteni nem lesz éppen gyerekjáték. Eleve elvetettem az ötletet, hogy a Pesti Magyar Színházat kommersz színházzá alakítsam át, bulvár profilú színházhoz pedig sem én, sem a társulat nem szívesen adta volna a nevét.

Fontosnak tartottuk, hogy valami olyasmit hozzunk ki a színházból, illetve, hogy olyan produkciókat vigyünk színre, amelyek képesek a régi rendszer ritmusát a mai kor lüktetésével felvenni. Az előző generációnak szóló tartalmakat igyekeztünk átmenteni a 21. század életterébe. Új színész generáció, jelen századi közönség kinevelése, ebben ragadható meg a Pesti Magyar Színház célkitűzése. Bátran és büszkén jelenthetem ki, hogy Budapesten ifjúsági és családi színháznak akkora játszóhelye, mint a miénk, nincs nyoma másutt.

Most elképzelem a jegypénztárat, amint nagymamák, anyukák és gyerekek egyazon darabra váltanak jegyet.

Tulajdonképpen pontosan erről van szó. A családi előadás összefoglaló szintagma, amely generációkon ível át, korosztályokat hoz össze. Nem pusztán gyermek előadásokat kell elképzelni, hiszen az ifjúsági színjátszás meglehetősen tág fogalom. Játszunk gyermek és ifjúsági darabokat, ám a komoly mondanivalójú, felnőtteknek szóló darabokat sem száműzzük a repertoárból, sőt. Precízen, átgondoltan felépített repertoárról beszélünk, amelyben a legfiatalabb és a legidősebb korosztály is kedvére válogathat, és találhatja meg a számára vonzót. Az égig érő fű című darabban sikerült megvalósítani, a háromgenerációs képletet, vagyis, hogy korombeliek, azaz szülők, nagyszülők és gyerekek- részesülhessenek a társulat által nyújtott színpadi élményben. Olyan, kifejezetten a Pesti Magyar Színházat fémjelző koncepciót kellett megtalálnunk, amelyet illetően nem alkuszunk meg.

A 21. századtól talán már idegen a mindent elsöprő, mesébe illő szerelemről szóló 19. századi Gárdonyi-világ. Nem tartott attól, hogy az Ábel és Eszter kevesebb nézőt vonz majd, mint például a 2012 novemberében előadott kortárs, női férfi viszonyt boncolgató Facér pasi naplója?

Nem mondanám, hogy tartottam, viszont természetesen furdalt a kíváncsiság, azt illetően, mennyire lesz működőképes a 19. századi történet, na és, hogy Selmeczi Bea hogyan oldja majd meg a Gárdonyi-regény szövegének színrevitelét. Az olvasópróbák során bizonyosodtam meg arról, hogy az Ábel és Eszter tulajdonképpen egy nagyon is jól játszható mű, amelynek helye kell legyen a színházi repertoárban. Emberi életutak, szerelmi ösvények, kalandok, akadályok, problémák, küzdőterek egyvelegével találkozhat a néző. A témák és kérdések, amelyeket a darab körbejár, ma is őrzi érvényességét, csak éppen más formában tárul elénk ma, mint az író korában. A kor és annak problémái változtak, az emberi vonal, a nő lélektana, mentalitása, a szerelmi háromszögek, a vagyonért való küzdés nem. Habár a darabban 19. századnak megfelelő kifejezéseket hívjuk életre, a darab üzenete, az emberi motivációk, szükségletek, indokok mit sem változtak az idő múlásával.

Mi sem támasztja mindezt alá jobban, mint, hogy a darab főszereplőnője, Eszter, hozzámegy egy általa nem szeretett emberhez, csak azért, mert ezt a fogadalmat tette édesapjának.

Jelen században is megtörténik ilyesmi, csupán a csomagolás változott. Manapság feszített víztükrű medence, 3D házimozi rendszer, autó, karrier miatt állunk bele Eszteréhez hasonló helyzetbe, közben pedig eszünkbe sem jut elmerengni azon, szeretjük-e azt az embert, aki mellett élünk, vagy csupán elélünk mellette. A biztos egzisztenciára való törekvés minden korban domináns, más kérdés, hogy a ma embere számára éppúgy nem biztosít lelki és érzelmi teljességet, mint a tegnap emberének.

Hiszek abban, hogy a darab képes átadni azt az örökérvényű üzenetet, miszerint a hazugságok, az álságosan csillogó lehetőségek, illetve önsanyargató kompromisszumok nem férnek meg a tiszta emocionális igényekkel. Habár sok esetben a pénz és az egzisztenciális félelmek sarkallják az embert a darabbeli Eszterhez hasonló kompromisszumra, érdemes elgondolkodni azon – és valójában ez a darab mondanivalója is –, hogy választásainkra milyen mértékben mehet rá egy törékeny és rövid emberi élet. A fiatalkori megismerkedéstől egészen az öregkorig iszonyú széles skálát jár be ez a romantikus, ámde kemény, keserédes darab.

Említette Selmeczi Beát, a színpadi változat íróját. A Gárdonyi-műhöz képest mennyit változtatott a szövegen?

Ezt a feladatot remekül oldotta meg, hiszen leginkább az idő dramaturgiájában érhető tetten a változtatás. Az ő ötlete volt, hogy idősíkokkal játsszunk, ellentétben a regénybeli kronologikus történetvezetéssel. Éppen ez adja a darab finom költőiségét.

A regényben megjelenik a korabeli Budapest részletes képe is. Mit gondol, mennyire tudja majd visszaadni mindezt a színdarab?

Ez is nagyon ötletesen lett megoldva, ugyanis vetítéssel idézzük meg a 19. és 20. század fordulójának hangulatát.  A díszletek, jelmezek pedig szintén a Gárdonyi-korabeli fővárosi hangulatot mintázzák.

Ebben a darabban „akasztják a hóhért”. Milyen érzés, amikor egy rendezőnek instrukciókat ad egy másik, jelen esetben Léner András?

Sokkal jobb, sőt őszintén bevallom, szinte pihentető. Kicsit leesnek terhek a vállamról. Egészen más igazgatónak lenni, mint színpadon játszani, várni az instrukciókat, és teljesíteni azokat alázattal. Amikor a darab elkezdődik, csakis önmagamért, a jelenetért, kellékért, díszletért és közönségért vagyok felelős, ha pedig mindezt sikeresen abszolválom, akkor felszabadító érzések, hónapokra feltöltő energia szabadul fel bennem. Kis időre kiszakadhatok a „mindenért én felelek” pozícióból. Nem nekem kell gazdasági tárgyalásokat folytatnom, figyelemmel kísérnem a jegyek értékesítését, a szórólapozást, a világítást és még sorolhatnám. Nekem kizárólag Ábellel van dolgom. Elsöprő érzések tombolnak bennem, amikor színészként teljesedhetek ki a színpadon.  Tudja, talán az a régi, hatévesen érzett finom exhibicionizmus is felszínre tör belőlem, ha játszhatok.

Mire számíthat a közönség a 2013/2014-es évadban a Pesti Magyar Színház előadásait illetően? Terveznek-e koprodukciót vidéki színházakkal?

Izgalmas évad elé nézünk. Tíz bemutatót szeretnénk tartani, amely egyaránt szól majd a legfiatalabbakhoz és legidősebbekhez. Közülük csak néhányat említve ízelítőképpen: ifjúsági és családi előadásokra ugyebár ott a nagyszínpad, ahol először Böszörményi Gyula  Almaszósz című mesedarabbal kezdünk, amelyben a zenét illetően az Alma együttes is kiveszi majd a részét. Nem sokkal ez után Tasnádi István darabját, a Közellenséget mutatjuk be Vidovszky György rendezésében. A stúdiószínpadon a Rómeó és Júliát visszük színre, tavasszal pedig egy ifjúságnak szóló drámai musical lesz terítéken, amelynek címét még azért nem árulom el, mert a darabot érintő tárgyalások jelenleg is folynak, azaz még az előkészületek sűrűjében vagyunk.

A Sinkovits Imre Stúdiószínpad, valamint a vasfüggöny mögötti 150 férőhelyes játéktér is izgalmas előadásokat kínál a kultúrakedvelő közönség számára. Előbbin Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című művét visszük színre. A magyar dráma napján, szeptember 21-én pedig Szerb Antal 1937-ben megjelent Utas és Holdvilág című regényéből születő előadást mutatjuk be Harsányi Sulyom László rendezésében  Holdvilág és Utasa címmel, amely azért is ígérkezik izgalmasnak, mert rendhagyó színpadi és nézőtéri technikát alkalmazunk: a nézőtér a közönséggel együtt forog majd a színpad körül, akár egy lassú ringlispíl. Amennyiben mindez nem lenne elég, Federico García Lorca Vérnász című tragédiáját is nálunk láthatja majd a közönség Horgas Ádám rendezésében.

Vidéki színházakkal továbbra is tervezünk közös munkát, jó példa erre kétszemélyes stúdiódarabunk, amelyet a kaposvári színházzal koprodukcióban készítünk. Ezek a fix tervek. Hogy mit hoz a jövő, arról pedig már tudja, mit gondolok: szeretem egy kicsit a sorsra, Buddhára – nevezzük bárhogyan – bízni az életem történetét. Más kérdés persze, hogy nem árt észre is venni az elébünk csöppenő lehetőségeket, jeleket, illetve a látszólag véletleneket. Ezek azok az elemek, amelyekből könnyebben megérezhetjük, melyik is az az irány, amelyet érdemes követnünk utunk során akár emberileg, akár szakmailag.

 Jónás Ágnes