Nyugtalanító történet

Látszólag szép, komótos tempóban lódul neki a történet, valójában azonban elég rövid idő alatt kialakul a drámai szituáció, hisz a 30 perces 1. felvonás végére ismerjük az összes fontos szereplőt, Des Grieux már meg is szöktette Manont, és szerelmük fölött máris ott tornyosul a gazdag öregúr, Geronte árnyéka. Akit egyébként a lány bátyja, Lescaut is támogat. Ám mindig elámulok rajta milyen simán, szinte észrevétlenül vonnak bele bennünket a drámába.

Nyugtalanító történet, mert arról szól, hogy a legszenvedélyesebb szerelem sem garancia semmire, hiába, hogy két ember között erős és magától értődő vonzás van, életsorsunkat még ezer más erő alakítja. De nyugtalanító előadói szempontból is, mert a két főhős szinte megoldhatatlan kívánalmak elé állítja megformálóit. Manon hamvas lányként perdül a színpadra, 18 éves mindössze. Ám végzetes női vonzereje van, két férfit, egy fiatalt és egy időset bűvöl el nyomban. A szólam líraian indul, de már a 2. felvonásban nagy erőt kíván, a végén pedig kifejezetten drámai szopránt. Hasonló a helyzet Des Grieux-vel is, aki szerepe szerint nem sokkal lehet több 20 évesnél. Az elején ábrándos lírai legény szól, a második felvonástól viszont igazi férfi, az ehhez szükséges erővel és fénnyel. Ráadásul ő Manonnal ellentétben valódi hőssé válik: fölismeri sorsfeladatát és vállalja is azt. Miközben szerelmese mindezt csak elszenvedi. Ezért aztán nagyon nehéz a két főszerepre megfelelő énekeseket találni, akik ezeknek a komplex kívánalmaknak nagyrészt megfelelnek. (Nem véletlen, hogy a nagy tenorok közül Pavarotti, Carreras és Corelli soha nem énekelte el színpadon a szerepet.)

Nem tudom, az új zeneigazgatót, Dobszay Pétert ezek a dilemmák mennyire aggasztották, mindenesetre székfoglalásához ő is, miként elődje, Puccinit hívta segítségül. (Megjegyzem Dinyés Dániel a Bohémélettel énekesi szempontból kisebb kockázatot vállalt.) Fiatal főhőseink sikerrel úsztak ki a mély vízből. Ferenczy Orsolya üde, csengő szopránja nagyjából az Ékszeráriáig ideális a szólamhoz, de szerencsére utána sem sötétít és nem is erőlködik. Egyéniségéhez a gazdagságban fürdő nő áll a legközelebb, de az utolsó két felvonás tragédiáját is belülről közelíti meg, ezért haláltusája és az élettől való búcsúzása is megrázó. Tötös Rolanddal együtt sikeresen hajózott át nemcsak az óceánon, hanem a súlyos drámán is. A fiatal tenor hangja ma inkább Rinuccióért vagy A mantuai hercegért kiáltana, de ezt a túlzott kihívást is okosan és élvezetesen oldja meg. A lírai részekben érvényesül hajlékonysága és szép színe, a dráma sűrűjében nem erőlködik, viszont a csúcspontokon remekül operál átütő magas hangjaival, amelyek sosem tévesztik hatásukat. Noha egyénisége is visszafogott, izgalommal várjuk, hogy később, ha gyakorlatot szerez szerepében, képes lesz-e fölgyújtani a színpadot- Turpinszky Gippert Béla hangja a közép-, és a mély regiszterben éppen olyan telten, férfiasan, ércesen szól, ahogy egy nagy Des Grieux-től elvárnánk. Új énektechnikájával a magasságokat azonban erőtlenül, halkan, valamiféle kevert hangon szólaltatja meg. Így eléri ugyan a kotta B-it, H-it, sőt még a magas C-t is, ám a drámai hatás teljesen odavész. Ezafajta Puccini-éneklés elfogadhatatlan, ha nem tud rajta változtatni érdemes volna átállnia egy másik szerepkörre, talán a Wagner tenorhősökre. Különösen feltűnő ez, hogy mellette ez igazi Puccini-szoprán szólalt meg. Máthé Beáta ebben a szerepben teljesíti be leginkább, amit hangja ígér. Vártuk, hogy sötét színe, átütő ereje, elsöprő magassága uralni fogja az utolsó felvonást. Ám meglepett, hogy a szerelem könnyed megszületését, a szalon királynőjének játékosságát is milyen erős énekesi és színészi eszközökkel ábrázolta. És hogy ebből milyen természetesen bontotta ki a szerelmi kettős extázisát. A tehetséges fiatalból szemünk és fülünk előtt születik jelentős művész, akiért a végén a könnyünk csorog.

Juronics Tamás értelmesen vezet végig bennünket a történeten. Ő gondolta ki a díszletet is. Sajnos, amit az első próbán bemutatott annak csak halovány földi mása valósult meg költségtakarékossági okok miatt. A cselekmény korának jó 200 évvel 1900 körülre áthelyezése fölvet több aggályt, de én benne lennék. Alighanem a technikarajongó Puccininek sem lenne semmi kifogása, hogy az égen áthúz egy-két repülő. Ha viszont Edmondo ejtőernyősként érkezik, izgalmasabb lett volna a zsinórpadlásról leengedni. A forgón elhelyezett féloldalas lépcső a két szélső felvonásban jól működik, Geronte palotájában viszont teljesen elfoglalja a színpad hasznos közepét, a kikötői jelenetben pedig nem teszi lehetővé a sokszólamú együttes megfelelő tagolását. 

Sose értem, hogy egy táncmester ruhája jobban megragadja a jelmeztervező képzeletét, mint az egyik főhősé. Des Grieux amúgy fess öltönyével teljesen eltűnik a tömegben. Bianca Imelda Jeremias Lescaut-t pedig magyaros kék huszárként vezeti be a színre. A figurát Juronics is leegyszerűsíti, csak húga iránti szeretetét hangsúlyozza. Ez az élveteg, öntörvényű kártyacsaló igazából mindig csak a saját hasznát nézi. Miközben nagyon jól ismeri és ki is használja az embereket, mind a húgát, mind Geronte-ot. A nagy svihákot kifinomultabb támogatás híján mind Szélpál Szilveszter, mind Réti Attila egyoldalúan énekli elénk, szerethető vagy útálható esendőség nélkül. Még súlyosabb problémát okoz, hogy a Geronte-ok sem nem vének, sem nem csúnyák, és nem is úgy öltöztetik és maszkírozzák őket. Holott a királyi adóbérelőnek nem csak a tulajdonsága, de a funkciója az, hogy öreg és visszataszító. Ha két jósvádájú 50-est látunk, föltehetően még erős libidóval, akkor Manon siránkozása erejét veszti. Operai tévfűszerként Cseh Antalnak és Kőrösi Andrásnak még a hangja és a hangadása sem öreges. Kitűnő a kórus, szépen, kifejezően szól, és természetesen létezik a színen.

Dobszay Péter jól tudja a darabot, karmesterként a biztonságra törekedett. A játékos részekben éreztük a legjobbnak. Visszafogott indulatairól nehéz eldönteni, hogy mennyire a lelkületéből fakadnak, és mennyire igyekezett ifjú énekeseire vigyázni. Kardos Gábor a második este mélyebbre merült a muzsika örvényeibe, ezáltal közelebb is került a szerző szándékaihoz és a nézők szívéhez. Bármit is jelez a pálcájuk, a kitűnő Szegedi Szimfonikusok híven követik őket.

A Manon Lescaut elsőre túlzott vállalásnak, nem a legjobb választásnak tűnt. Végül élményszerű produkció született belőle, s fő énekesei is a lehető legjobbat hozták ki belőle. Nem mondhatnám, hogy „sohasem láttam még íly földöntúli szép lányt”, de azért szemrevaló teremtés.

Márok Tamás

Első szereposztás (fotók: Szegedi Nemzeti Színház / Tari Róbert)

Második szereposztás (fotók: Kuklis István)