tiszatáj | 2018. július 28.

Noblesse oblige

ÚRHATNÁM POLGÁR
A Szegedi Szabadtéri Játékok REÖK társulata, a tavalyi Tartuffe-siker után idén Úrhatnám polgár címmel tűzte műsorra Molière Az úrhatnám polgár című udvari komédiájának Parti Nagy Lajos által nyelveztetett parafrázisát. Parti Nagy Molière „sajátiratai” hálás textusként működhetnek a színpadon, valódi csemegét nyújtanak a fülnek. Parti Nagy e műben is ízesebbnél ízesebb szóvicc és szópoén pecsenyéket tálalt a nézők elé, akik egyik falatot még le se nyelték, már kapják az újabbat… – PACSIKA EMÍLIA KRITIKÁJA

ÚRHATNÁM POLGÁR

A nemesség kötelez. Ám először nemessé kell lenni. Jourdian úr számára ez kötelező feladat, és hiszi: ha egy vagány újgazdag maga elé állítja a „törzsökösség” ranglétráját, akkor azon egy-kettőre fel is tud majd kapaszkodni. Elvégre nem maradhat örök életére csupán „rőfös köcsög” (pardiőz: kelméket árusító boltos). Kiművelt emberfők között a helye, ezért tanulnia kell. Persze költségtérítéssel, de ez nem gond számára, hisz pénze annyi, mint a „piha”, no meg a pelyva. Jourdain úr úgy véli, leginkább „őstörténetileg” kelletik magát művelnie ahhoz, hogy a „nemezis jogán” a „vér csillagösvenyén” egyenes háttal sétálgathasson. Tudja, ehhez illemtani és kulturális nevelésre is szüksége lesz, így hát házába csődít mindenféle művész- és tudósnépeket, akik testének, agyának pallérozását – drága pénzért – elvállalják. A szellemi felemelkedés Jourdain úr latinos műveltségének alapozásával kezdődik, olyan fontos kifejezések jelentését sajátítja el, mint például: canis merga (’kutyaszar’), megtanulja, hogy az „ora et labora” az nem a vívó óra. Hősünk nagy elánnal fog munkába, hogy „torelenciáját” fejlessze, és „szófosánd dumáját” a nemesek beszédmodorához igazítsa. Bár „buzgón tudni vágy, s a szép iránt van benne egy szomj” igyekezete kevésnek bizonyul úrrá válásához, ehelyett mindinkább a nevetség tárgyává lesz.

A Szegedi Szabadtéri Játékok REÖK társulata, a tavalyi Tartuffe-siker után idén Úrhatnám polgár címmel tűzte műsorra Molière Az úrhatnám polgár című udvari komédiájának Parti Nagy Lajos által nyelveztetett parafrázisát.

Parti Nagy Molière „sajátiratai” hálás textusként működhetnek a színpadon, valódi csemegét nyújtanak a fülnek. Parti Nagy e műben is ízesebbnél ízesebb szóvicc és szópoén pecsenyéket tálalt a nézők elé, akik egyik falatot még le se nyelték, már kapják az újabbat. Az Úrhatnám nyelvezete 21. századi argóval grillezett, s Csokonai-rokokóval fűszerezett étek. A szerző a mondandót olyan szavakkal spékelte meg, amelyeket ma már csak az értelmező szótárban találunk meg (piha, cenk, pudva, cicerél, stb.). A sok saját szómixelvényről, szóragozványról nem is beszélve  (dettórum, nímandász, trüffelkrém, buffaság, kukkancs, delikánt stb. ), ami több, mint hab a sajátos nyelvi genezissel készült tortán. Moliére darabja (Mészöly Dezső fordításában is) alkalmas a szöveggel való játszadozásra, az apró részletekben való elmerülésre, a finomkodó és a vaskos mondatok commedia dell” arte színpadi értelmezésére.

Az előadás első része Jourdain úr tanítgatásával, szalonképessé szabásával telik el. Hősünk egy előkelő hölgyet szeretne meghódítani és a széptevés elsajátításához összeverbuvált szakemberek – talán, hogy megdolgozzanak a pénzükért – kivétel nélkül túl teljesítik feladatukat. A tánc-és a zenetanár, a filozófus, a szabó, a vívómester mind Ádámnál Évánál kezdik az okítást, a beszéd artikulációnak „tudományos” gyakorlása például hosszú perceket vesz igénybe. Igaz, nem hiába, mert Jourdain az „o” hangot olyan kiváló oralitással képzi, hogy már a főpróba teltházas nézőterének deszkából ácsolt dobogója is megmozdul a kacajtól.

Kedves ez az ideiglenes ácsolmány Szeged egyik polgárház-tömbjének udvarán (az újszegedi szabadtéri színpad felújítás alatt áll). A talaj hepehupás, a tűzfal nádborítása avittas, a színpad intim kapcsolatban van a széksorokkal, ahol az udvarias ültető hölgyek csak nehezen találják meg a vendégek számozott helyét. Mégis van az egész fílingben valami nagyon bensőséges, valami családias. Erdélyben lehet még hasonlót érezni, ott, ahol nincs bevétel szaga a helynek,  ahol előre lehet sejteni: az előadásnak sem lesz naftalinos kőszínház szaga. Herczeg T. Tamás Úrhatnámja ilyen értelemben kecsegtető ígéret, hiszen a rendező a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen a neves sepsiszentgyörgyi színház igazgatójának, Bocsárdi Lászlónak tanítványaként diplomázott, és már a Tartuffe előadása is magán hordozta a romániai magyar (és román) színjátszás stílusjegyeit. (E határon túli színjátszás egész más iskolán nevelkedett, mint a hazai. Utóbbitól leginkább abban különbözik, hogy ott az előadás nem a megírt irodalmi művet kívánja reprezentálni, inkább annak tartalmait, a jelenben is karakteresen érvényes üzeneteit. A nézőben generálható önreflexióra apellál, erős vizuális jelzésekkel dolgozik, a  látvány és a zene nem kiegészítője, hanem felvetőszála e színházi szövedéknek. E komplex „őrült beszéd” – ha van benne rendszer – az abszurditásig tágítva nagyot tud szólni. Igaz, ez a felfogás tekintélyes csapdát is állít a nézőnek, akit a rendező – kellő tehetség, intuíció híján – az abszurd ürügyén valami lila mixtúrával önthet nyakon. De okoskodás helyett nézzük inkább a szegedi előadást, mely az előbb taglalt izgalmas formanyelven szólt a nézőhöz.

Molière mester ezzel a művével a mindenkori parvenű magatartást állítja pellengére. Konkrétan a gyorsan meggazdagodottak tévhitét, miszerint pénzért minden gyorsan előállítható, minden megvehető, akár a műveltség a kulturáltság, illetve a nemesi belbecs is. Ugyanakkor azt az igazságot is felvillantja, hogy a kékvér sem mindig elég kék, hiszen a lecsúszott gróf az utánzott arisztokrácia igen csak degenerált képviselője. A felkapaszkodást segítő tudorok („értelmiségiek”) és mesterek pedig élősködők, a nagyzolásra szánt pénzt saját hasznukra fordítják. Itt a sarkalatos pontja a szegedi rendezésnek, melyben a világirodalom egyik legnevetségesebb figurája, Jourdain úr nagyon is szerethetővé lesz. A hazug és képmutató szereplők között ő talmisága miatt hiteles, önazonos. Aki vállalja, hogy parvenű, hogy pojáca, hogy tanulatlan, de mégis kupálódni akar, akiről még azt is feltételezni lehet, hogy mecénás lesz egykor.

„Kipallérozbodik,
És tenger pénze mellé idővel finom
Ízlése is leend, s majd a nemes ízlés
Egy kellő tőkeerővel párosulván,
Magánhasznából mindőnknek huzandni hágy.
Személy szerint is, és a köz hasznára is.”

A szegedi előadásban Jourdain úr megható figura, ma még megmosolyogni való alak, de benne szunnyadhat a jövő szponzora, a művészetek támogatója. Ma még a tingli-tangli zenéket szereti, de meghallgatja az új hullámot is (Szirtes Edina Mókust például), ha fülére teszik az MP3-at. Ma még kakadu ruhát hord, (mert olyat ajánl neki a hülye szabója), gyémántgyűrűt ajándékoz a fennhéjázó libatyúk grófnőnek (aki nem is tudja, hogy az ékszert tőle kapta), soha vissza nem várható kölcsönöket ad az álnok grófnak (aki pofátlanul kihasználja). Kinek árt mindezzel? Legfeljebb magának és családjának. Asszonyát megbántja a grófnéhoz fűződő vonzalmával, a lányát pedig azzal, hogy nem akarja a választottjához adni, mert az nem nemes ember. Szerencsére a molière-i fordulat most sem marad el, és a furfang fölülírja, rendbe rakja az „úrhatnámság” okozta problémákat. Jourdain urat „játékból” török főméltósággá avatják, s ezzel minden megoldódik.

Fontos akciók a REÖK Társulat előadásai. Afféle becsapódó kövek, amelyek jótékony hullámokat rajzolnak az állóvíz felületére. A társulat élénk színeket fest a szegedi kőszínházas, évados szfumátóba, függetlenül attól, hogy az idei produkció más, mint a feszes, „belőtt” ritmusú, egyben tartott Tartuffe. Az Úrhatnám lazábban összeszőtt, stílusban és tartalomban is eklektikusabb kompozíció. Remek szöveg-játék-látvány és zenei művészet társul össze benne, de a műfajok olykor külön utakon járnak, igaz, saját örömökkel, csemegékkel szolgálnak. Szirtes Edina Mókus zenéje kiváló (a grófnőhöz szóló Jourdain-monológot kísérő hegedűszóló egészen hátborzongató), ám mintha nem mindig tartozna a tárgyhoz. Bianca Imelda Jeremiás vizuális jelmezei most is igényes kosztüm-alkotások, de nem feltétlenül támasztják alá a tartalmat. A számos remek találat közül néhány: a szabó mérőszalagból készült nyakmerevítője könnyed utalás, Jourdain jogging „páncélja”már valódi időutazás, köpenye, mint dürrögő kakadu felborzolt tollazata, maga az erotika. A grófnő nyaktól talpig tartó erény-kalitkája tökéletes álszentség-rekvizit, a filozófus kalapján megjelenő birkaszarvak erősen áttételes szellemi csavarintást hordoznak: ha jól sejthetjük a pásztor (mint a költészet görögökről ránk hagyott képviselője?) szelleme is megjelenik benne. De nem nagyon érti a néző Jourdainné öltözékét (Rubint Réka dressz+Szörnyella de Frász paróka) Cléonte maszkját, ami egy kilencvenes évekbeli rajzfilm figurára emlékeztet, és a hetvenes évek Woodstockjából érkezett hippi szolga, Covielle külseje is zavarba ejtő. Nagyon is érezzük az abszurditást azokban a vizuális jelekben, amikből kiderül a tánctanár sántasága és a zenetanár süketsége, de a „rájuk tenyerelt ivari felségjeleket” már nehezen tudjuk hova kötni.

Persze nem kell a nézőnek mindig, minden kódot föltétlen megfejtenie, nézzük inkább a színészi játékot, ami most is megörvendeztetett bennünket. A rendező nyolc színész között osztott el tizenegy szerepet (pardiőz és a súgó, aki önmaga nevében hajolt meg a felvonások elején.) Ketten két szerepet is kaptak. Farkas Andrea Nicoleként realisztikus szolgáló figurát formált (fergeteges kacaja attraktívan csengett), tánctanárként pedig teljesen más felfogásban kellett dolgoznia. Erősen elemelt, nem nélküli figurát játszott, amelyben Barnák László volt a társa, a zenetanár köntösében. A két színész majdnem egyforma bábszerű jelmezben, groteszk hangnemben indította az előadást. Cléonte szerepét is Barnák kapta, aki nem volt könnyű helyzetben, hisz Luci kimaradt az előadásból (Jourdainné meg is jegyezte egy helyütt: De hol van Luci?), így Cléonte-nak monológjával kellett megidéznie a lányt. Dorimene grófnő szerepében Borsos Beáta kellően szenteskedő volt, púderillatú finomkodásával a neorokokóságot képviselte. Sebők Maya újgazdag, aerobik-karcsú bombázó Jourdainnét alakított, huszonegyedik századi aktivitással. Sorbán Csaba szabóként álalázatos alattvaló volt, az álnok Dorante grófot pedig túladagolt nyájassággal cukrozta „ragacsos” commedia dell’arte figurává. Koszolányi József a mamamusivá avatás kulcsszereplőjeként domborított, félelmetes kalózként hatott, melyben fent említett bizarr jelmeze is segítette.

Hogy az előadás nem billent meg a sok felé kacsingató ötlet és csábítás miatt az a két szilárd oszlopon, Jakab Tamáson és Balog Józsefen múlt. A két színészről külön fejezetben kell szólni. A Herczeg T. Tamás-féle előadásnak volt egy olyan szerepelője, akit a szerzők – érthetően – nem írtak bele a darabba. Az etimológiai és az idegen szavak jelentését megmagyarázó két lábon járó „szótárt” (a színlapon: Heccelő) Jakab Tamás jelenítette meg. Ki- és beszólásaival először úgy tűnt a szavakat értelmezi, „fordítja” a közönség számára, ám végül ő lett a parafrázis készítés megszemélyesítője. Ha úgy tetszik, ő játszotta Parti Nagy Lajos szerepét. Kiváló húzása volt a rendezőnek és dramaturgnak (utóbbi O. Horváth Sári) e „szerepet” színpadra tenni. Ez hitelesítette a közönség előtt a molière-i átirat létjogosultságát, rengeteg lehetőséget adva Jakabnak, aki ösztönös színészi szeretettel szőtte bele az előadásba a bohócság minden szépségét,. A Filozófus szerepe már csak ráadás volt számára. Megmutatta, pontosan tudja, hol húzódik a sűrű komédiázás, a groteszk módon való túltolás határa, és honnan kezdődne a hígított ripacsság. („Uram, hisz minden csak arányok kérdése…”). Balog József legutóbb kiválóan formált meg egy bikahernyó Tartuffe-t. Olyan valakit, aki magabiztosan lépked előre az önkény, a hatalmaskodás útján, s egyértelműen taszító a néző számára. Most viszont a rászedett, megtévesztett, általában kinevetett, Jourdaint állította elénk, mint szerethető úrhatnám polgárt. Balog azt az embert találta meg a főhősben, aki szeretne feljebb kerülni a társadalmi ranglétrán, hogy ez sikerüljön neki, egy sor ártalmatlan, emberi dolgot követ el. Örömmel bújik bele bármilyen slafrokba, csak öltözéke illendő legyen, válogatás nélkül tanul meg minden butaságot csak műveltebbnek lássék, gyermekdeden örül minden újabb felfedezésnek. Ünnepli a száján át kitoluló hangokat, melyeket a filozófus próbál kipréseltetni vele (zseniálisan fonetikáznak Jakab Tamással), boldog mikor rácsodálkozik a próza és költészet különbségeire, eközben játszik és szórakoztat, miközben természetes önmaga. Bemozogja a színpadot, elfoglalja az ott felállított kubusokat, páváskodik az új ruhájában (mint mutogatós bácsi nyitja szét egy alkalommal a köpenyét), és a mammamusivá avatásnál könnyekig meghatva fogadja el a hamis méltóságot. De a legjobban az tetszhet a nézőnek, hogy Balog nem a sztorit játssza, hanem Parti Nagy poénokkal átitatott szövegét, nyomatékosan artikulálva az általa (láthatóan) nagyon tisztelt textust, amiről tudja, ez nemcsak az előadás matériája, de a lelke is, hiszen ebben lakik az a molière-i üzenet is, ami örökérvényű. Az ember azt hinné, a színházról való tudás, a szakmai intellektus gátolja a színészi játékot. Íme, a cáfolat. Balog József az alternatív színházi szakember, hagyja önfeledt profin játszani Balog Józsefet a színészt.

Az Úrhatnám-sztori boldog véget kap, de mit ér tanulság nélkül? Jelen esetben ehhez kellett a rendező furfangja, aki Jourdain urat az előadás végén egy, a színre leereszkedő hintába ültette, így hősünk saját erejéből lökhette magát egyre feljebb és feljebb. A többiek (a szívatók, az átverők, az élősdiek) ott maradtak, lenn a porban. A jól kitalált záróakkord, a szó szerint magasra röptű „eszmei mondanivaló” majdnem fölöslegessé is tette a Filozófus záró mondatát, mely arra figyelmezteti a nézőt, hogy vegye észre: a nóta, nem csak a másik emberről szól, de róla is.

Sőtisszimó! Pardiőz. „Hej, szittya és sumér” mindannyiunkról.

Pacsika Emília

Fotó: Dusha Béla