Natasa és a három nővér

A királyi nagyszínházak foglaltak manapság. Fontos feladatuk van, a liberális elnyomás rémét kell felnagyítaniuk, hogy ezzel takarjanak el például egy kínos balesetet; kiváló színházat kell – politikai liezon gyanúját keltve – hírbe hozniuk, hogy ezzel is zűrzavart keltsenek a színházkedvelők fejében. Széles élettér nyílik tehát ma a nagy magyar szkénét uralók számára. Eközben a független színházaknak egyre szűkebb mozgástér, egyre kevesebb hely jut, ahol szabad akaratból származó gondolataikat közöljék. Öröm tehát, ha néhány tehetséges alkotó egy intim térben, értő közönség előtt bevállal egy-egy produkciót.

A Pinceszínházban október óta láthatja a közönség Selmeczi Bea Három és fél nővér című darabját, melyet vállaltan Anton Pavlovics ihletett: az első felvonás a Csehov mű zanzája, a második részben azonban a Prozorov lányok kilépnek a csehovi időből és végig élik a huszadik századot, sőt belecsúsznak a huszonegyedikbe is. A darab Szovjet-Oroszország olyan történelmi, korszakain sétál keresztül, melyeket a magyar néző csak nyomokban ismerhet (Paszternák Doktor Zsivágójából vagy Mészáros Márta néhány filmjéből). Valljuk be, igen sötét ló ma is számunkra ez a nagy birodalom. Csehov és Tolsztoj művészi közvetítésével még hitelesen informálódhatunk a tizenkilencedik század fordulójának Oroszországáról, az utána következő korszakot számunkra vörös krétával rajzolták át, a legutóbbi évtizedekről pedig csak találgatásaink lehetnek, ha nem olvasunk eredetiben kortárs orosz írók könyveit. Hogy a Pinceszínház nézői a Csehov utáni évszázad levegőjéből szippanthassunk valamit a szerző három kortárs írót hívott segítségül. Nem akármilyen szerzőket három okos és hiteles asszonyt. Ljudmilla Petrusevszkaja stílusát a hozzáértők Csehovéhoz és Gogoléhoz hasonlítják, Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas belarusz író oknyomozó újságíróként is tevékenykedett hazájában, míg a Lukasenko – kormány el nem üldözte, Ljudmilla Ulickaja pedig – aki a Médea gyermekei című családregényével a magyar olvasó szívébe is beírta magát – arról ismerszik meg, hogy makacsul hiszi: hogy az emberi értékek a legnagyobb történelmi tragédiák ellenére is megmenthetők, megtarthatók. Selmeczi számára e három kiváló írónő magatartása és munkássága komoly bázist adhatott színdarabja megformálásához. Hiszen tőlük meg lehet tanulni, hogy a gyengébb nem feladata nem a feminizmus hirdetése, nem a férfimajmoló erő felmutatása, hanem a mindenkori túlélés és a másik emberre való odafigyelés művészetének kreatív gyakorlása. A Három és fél nővérben, Mása, Olga, Irina és Natasa a világirodalom négy híres archetípusa átvészeli, túléli a Lenin, Sztálin, Hruscsov nevével fémjelzett érát és még Putyin korszakába is belelép. A hölgyek, mikor vége a darabnak, százévesnél is idősebbek, (ekkor már a mobiltelefon is előkerül és a napjainkban aktuális politikai kiszólások is elhangzanak.) És a három nővér – ahogy azt Anton Pavlovics megígértette velük – élnek! Élnek és nota bene:ebben Natasa segít nekik legtöbbet.

Szabó István szerint egy filmrendező mindig a nulláról indul, ha új munkába kezd. Nem számít neki, mit tett le korábban, egy új műben mindent elölről kell kezdjen. A néző nem így van ezzel, ő csak nehezen tud elvonatkoztatni egy művész előző teljesítményeitől. Jómagam például nem tudom Telihay mostani munkáját a sok évvel korábbi Csehov – rendezésitől elidegeníteni. Az alkotó a csehovi világban kivételesen otthon van, mondhatnánk specialista. Emlékezetes trilógiát sorakoztatott föl anno Szegeden A manó, a Három nővég (húg) és a Platonov előadásokból. meg is kapta értük a kritikusok díját 1998-ban. Lélektanilag rétegzett, finom árnyalatokkal telített, előadások voltak ezek (A szegedi Platonov nem múlta alul a pesti Katona József Színház legendás előadását, de kiállta a próbát Nyikita Mihalkov Etűdök gépzongorára című filmjével való összevetésben is.) Telihay tűpontosan kidolgozott figurái a nevetséges- tragikusan középszerű emberek kiváló tükröt tartottak az akkori nézőknek. Láthatták, milyen az, ha a Sehonnanból a Sehova haladnak, miközben az élet kegyetlenül elhúz mellettük. Telihay már fiatalon tudott valamit a csehovi igazságról: hogy mindnyájan egy apró szem vagyunk az élet nagy rabláncában, amit gyöngysornak szeretnénk látni, vagy hazudni.

Több mint negyedszázad telt el s most a rendező egy csehovi szüzsé „megtoldásában” vállalt társ szerepet. Selmeczi Bea továbbgondolta a Három nővért, darabjában négy kitűnő színésznő jóvoltából új életre, életekre keltette a Prozorov lányokat és a tőlük nagyon különböző sógornőjüket. A négy archetípus most is működik. Ma is vannak szorgalmas, kedves, az önzetlenségben elszáradó pedagógus Olgák, munkáért lelkesülő, majd a napi robotban kiégő Irinák, vannak könnyen szerelmessé lángolódó, majd nagyot koppanó Másák, és pláne léteznek parvenü Natasák, akik csiricsáré intenzitással uralják le a terepet. Utóbbiak általában a kor emberei. Megértjük őket, Tudjuk, ők legtöbbször kompenzálnak. Naponta találkozunk velük, a férfi változatukkal is.

Apropó férfiak. Ők az első felvonásban nagyon hiányoznak, főként a nő-férfi kontextus miatt. A vibráló feszültség tartósan akkor támad a színpadon (is) ha a két nem képviselői egymás jelenlétét közelről érzékelik. Hiányzik a szépreményű, de időközben lélekben is elhájasodó Andrej, az, intellektuel, önbecsapó Kuligin, a habókos, gyávaságát nem titkoló Versinyin, a szelíd áldozat típusú Tuzenbach, a kivénhedten is érzékeny Csebutikin. Még az undok, krakéler Szoljonij idegesítő figurája helyén is tátong valami űr. Aztán, mikor a színről egyre inkább eltűnik Anton Pavlovics szellem-árnyéka, a négyes fogat önálló életre kel és fiúk nélkül is kiválóan teljesít. Mindenki hasonló minőségben és intenzitással. Erről a szerző arányos szövegelosztással gondoskodik, mindenkinek jut egy komoly méretű monológ. De Telihay színháza sem „piranis játék” nála ritkán látunk favorizált csúcsszereplőt alatta, mellette sok-sok „statisztával”. Színháza most is egyenrangú szereplők játékszövedéke.

Kiváló karaktereket mutatnak föl a művészek. Mása erős, emancipált nő, először nagyasszony, később baltával faragott munkásnő, még később lepukkant alkoholista, végül egy teljes metamorfózison átesett modern domina. A díva minden tulajdonságával rendelkező Herczeg Adrienn változatos színekkel operál: szenvedélyes és keserű-cinikus egyszerre, ridegséget mutat, miközben látszik, nem hagyja hidegen a többiek fájdalma. Olga, a pinceszínházi változatban nem az elszürkült aggszűz igazgatónőt alakítja, hanem a megfontolt, kötelességtudó asszonyt, aki gyermeket nevel, miközben komoly állásban teljesít napi penzumot. Járó Zsuzsa Olgája a megtestesült kötelességtudás. Egész lénye, testtartása, mimikája önmagával szembeni szigorúságról árulkodik. Kidekázott fegyelmezett alakítás az övé. Varga Lili visszafogott tónusokkal festi föl Irina kislányos alakját. Nyers fehér öltözékében úgy hat, mint egy szakrális lény (jelmeztervező: Katona Bálint). Játéka finom lírával telített hosszú monológjában a szenvedély tüzével izzítja föl pasztell színeit. Az elaggott, haldokló hölgy drámai titkokat tár föl. Elmondja, hogy közeli erdőben tanyázó fehér gárdisták anno meggyalázták őt, ezért nem ment soha férjhez és nem szült gyermeket. A törékeny színész beszédes arcjátékát filmekben is el tudjuk képzelni.

Az előadás legharsányabb figurája természetszerűen Natasa. Jutalom-szerep lehet ez Tarr Judit számára, aki látható tudatossággal vesz vissza a szerep kínálta intenzitásból. Életigenlő, túlélő Natasát állít elénk, aki a legnehezebb politikai helyzetben is feltalálja magát. A nagy októberi fordulat után valójában megmenti Prozorov család tagjait. A történelem megemeli” helyre teszi” őt, az ő plebejus mivoltát, végre – post festa – egy súlycsoportba kerül a néhai cári katonatiszt leányaival. Tarr Judit Natasája végül is képessé válik a békés testvéri „beépülés” attrakciójára. Tenyeres talpas szeretetével felül képes írni az éveken át pattanásig feszülő családi ellentétet. (Emlékezetes, szinte rituális jelenet, mikor a fizikai munkából overállban és bakancsban hazatérő Mása lábát megmossa.)

A szereplők végig küzdik magukat az évtizedeken, hol humoros, hol drámai formában utalnak a korabeli szovjet-orosz viszonyokra. Hogy milyenek lehettek ezek a korabeli viszonyok? Nos, ehhez Ljudmilla Ulickaja: Medeia gyermekei című családregényéből kapunk komolyabb ízelítőt, az írónő így jellemzi a főszereplőt: „egyik bátyját a vörösök ölték meg, a másikat a fehérek, aztán a háborúban egyiket a fasiszták, a másikat a kommunisták. Neki minden hatalom egyforma.” Selmeczi nem merül ilyen mélyre az orosz történelem bugyraiba, nem tárgyalja a jelenkori anomáliákat sem. Elhangzik ugyan egyszer, hogy „csak nehogy ő is kiessen egy ablakon” megjegyzés, de ezzel az aktualizált mondattal abba is marad a helyzetjelentés. Nincs ezzel baj, a művészeti alkotásnak nem kötelező konkrét politikai torzulásokról leírást adni. Talán elég, ha finom jelzésekkel utal a napi valóságra. A darab úgy érinti a politikai közeget, mint fecske szokta szárnyával a tó tükrét, ha fölötte cikázik. Néha-néha kicsit megmártja tolla hegyét a vízben, aztán röpül tovább.

„Egész életemben Moszkvába vágytam, de már nem tudom, minek. Miért gondoltam, hogy ott boldogabb leszek?” – mondja egyszer Irina, aki soha nem jutott el a vágyott fővárosba. Nem indult el oda sem a lenini, sem a sztálini, sem a putyini úton. Az idős haldokló hölgyet hallgatva mi is megvizsgálhatjuk személyes tévútjainkat. Számba vehetjük saját életutunkat, végzetes mulasztásainkat, közös generációs megalkuvásainkat, vagy akár országos nemzeti dolgainkat.

Konzultálhatnánk például arról a kérdésről, hogy akarunk-e Moszkvába menni? Sejtésem, hogy Anton Pavlovics most ezt nem javasolná.

Pacsika Emília