Nagy, és kicsi történetek az Armelen

ZORAN JURANIĆ: A NYÁR UTOLSÓ VIRÁGA ÉS IGOR STRAVINSKY: OEDIPUS REX

Kicsi történetet dolgoz föl a horvát Zoran Juranić új operája, amely az ősbemutató után frissen érkezett Szegedre az Armel Operaverseny keretében. Luko Paljetak darabjában éjjel a kaszinóból kilépő férfi kombinés nőbe botlik. A nő természetesen fiatal, gyönyörű, kiszolgáltatott, egyszóval minden tulajdonsággal rendelkezik, hogy felébressze a férfi gondoskodását fölébressze. Haza is viszi, egyenesen az ágyába. Szeretők lesznek, s a nő hosszan meséli kalandos életék, hogyan repült férfitól férfiig.

Aztán egy szép napon lelép.

A boldogtalan férfi pedig egy női magazinban megtalálja a sztorit, amit a csaj leadott neki. Kínzó boldogtalansága melankolikus beletörődésbe oldódik.

Zoran Juranić hallgatható, ügyes zenét komponált hozzá. Nem revelatív, de hatásos megoldás, hogy a rivalda jobb szélén ott ül íróasztalánál a főhős. Megőszült fejjel egy íróasztal mögött meséli, vagy inkább írja élete nagy sztoriját. Színész jeleníti meg és prózában beszél, időnként párbeszédet folytat a színpadi eseménysorral. A díszlettervező Zorz Drausnik a visszaemlékezés vékony tüllfüggönye mögé helyezi a történteket, csak a fináléban húzza fel, amikor kiderül a turpisság. A játéktér amúgy egyszer: középen képfokozatú lépcsősor merőlegesen a rivaldára, közepén merőleges lengőhíd osztja ketté, jobb s balfelől egy-egy stilizált ajtó. Az emelvényrendszer nemcsak közlekedési folyosó, de tagolja is a teret. Nem nyűgöz le, de működik.

A zeneszerző magára vállalta a rendezés és a dirigálás munkáját is. Elég szabatosan bonyolította le a nem túl bonyolult történetet, inkább el-, mint megrendezte az operát. Gondolom, bízott a zenében.

Éppen a két főszereplőjében is bízhatott. Jelena Koncar régi ismerős Szegeden, Frasquita volt a Carmenben a Dóm téren, tavaly pedig a Milevában láthattuk. Mezzója üzembiztos, színpadi jelenségként kellően kihívó. A szerepben jól megfelelt, amikor lelépett könnyet nem hullattunk érte. A francia Christophe Poncet itt sokkal jobb benyomást tett ránk, mint két nappal korábban az Odipusként. Enervált lénye passzol a szerencsejátékos fád figurájához, szerelmi szenvedélyt nem éreztünk benne, legjobbnak a házmesternővel való veszekedésekben mutatkozott. Hangjában időnként megcsillant valami, ami az igazi tenorok fényét idézte, lényéből mindez azonban teljesen hiányzik.

[nggallery id=238]

*

Ehhez képest Oidipus királyé az emberiség egyik igazán nagy története. A király, aki – öntudatlanul – megöli az apját, majd feleségül veszi az anyját egyik nagy mítoszunk. Arról szól, milyen végzetes helyzetekbe sodorhat bennünket tudatlanságunk. A nagy Szophoklész még egyet csavart a sztorin, hisz Théba király megesküszik, hogy megkeresi a vétkest, aki az öreg királyt elveszejtette, s bosszút áll. Meg is átkozza a bűnös, aki a dögvészt hozta Thébára.

Amikor kiderül az igazság, Iokaszté felakasztja magát, Oidipus pedig „a köntösét összefogó aranykapcsokkal megvakítja magát”. Maga vonja le a tanulságot is:

„Senki hát halandó embert, ki e földön várja még
végső napját, ne nevezzen boldognak, míg élete
kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.”

Igor Stravinsky 1927-ben komponálta meg művét, a szöveget Jean Cocteau írta. Hasonlóság Juranić alkotásával, hogy itt is szerepel egy prózai alak, ő azonban kívülálló, narrátor. Minden jelenet előtt részletesen elmeséli, mi fog történni. Az éneklés nyelve latin, ám a libretto mondatai sokkal egyszerűbb formában, sok ismétléssel csak a narrátor szövegét ismétlik meg. A szerzők szándéka szerint ennek mindig a közönség anyanyelvén kell elhangoznia. A szegedi előadásban azonban sajnos nem magyarul, hanem lengyelül hallottuk. Igaz, feliratozták ezt is, meg a latint is. Ami a szerzői szándék teljes félreértése, hiszen az alkotók éppen azt akarták, hogy a publikum az éneseket NE értse. Zseniálisan sejtették meg a mai feliratozás rákfenéjét, nevezetesen, hogy a közönség feje le-föl jár, állandóan olvas – ahelyett, hogy a zenére figyelne.

Stravinsky operáját a Poznani Operaház vezető koreográfusa Jacek Przyblowicz rendezte. S ez nagyon meg is látszik rajta. Persze nem azon, hogy belekomponál egy nyolcfős bizonytalan szerepű balettkart. Neki semmi funkciójuk. Sokkal inkább abból, ahogy énekesit mozgatja. A díszlet mindössze egy pársoros mozgatható lelátó. Ezen kívül a királynak és a királynőnek jut csak egy-egy gurgatható trónszék. Őket is inkább csak elrendezi a térben, nem kerülnek viszonyba egymással. Hatalmas könyveket pakolnak kötegekben a nézőtéren és a színen. A néző fogadást köt magában, hogy a két szimmetrikusan ehelyett rakást hőseink majd föllökik. A fogadást megnyeri, a fonalat azonban elveszti, az előadás másnapján képtelen visszaemlékezni, hogy a kupacot ki borította föl és miért. Persze ebben ludasak az énekesek is. Mindenek előtt a címszerepet bitorló Christophe Poncet, akinek produkciója minden tekintetben elfogadhatatlan. Leginkább mégis hangilag nem felelt meg a feladatnak. Vékony, színtelen, erőtlen orgánuma ezen az estén még epizódszerepekre is alkalmatlannak tűnt, nemhogy, az elbizakodott, majd elbukó király karakterének megidézésére. Ráadásul nem Odipusz téblábolt a sors kifürkészhetetlen útvesztőiben, hanem egy béna tenorista a színpadon. A Iokasztét alakító belga Joella Charliert sajnos trónszékéhez köti a rendezés, ezért keveset mutathat meg színészi kvalitásaiból. Világos, erőteljes mezzója viszont jó benyomást tett

A lengyel szólisták se ajándékoztak meg maradandó élménnyel. Stravinsky művének zsenialitásából a kórus és a zenekart közvetített valamit Grzegorz Wierus vezényletével.

Az, hogy egy szerény képességű tenornak két szerep is jutott idén, sokat mond a rajthozálló mezőny színvonaláról.

[nggallery id=239]

Márok Tamás

Fotó: www.szinhaz.szeged.hu