Monodráma a költői halhatatlanságról

JANUS BARTUSRA BÍZVA

A cím senkit ne vezessen félre! Mert Zalán Tibor Midőn halni készült, Janus Pannoniusról írt izgalmas drámája nagyon is az életről szól: a lét, az alkotás értelméről, hatalom és művészet, egyház és politika viszonyáról, a halhatatlanság igényéről. Még akkor is, ha a nagy kérdések, a költői számvetés és életfilozófia tételei hősünk végóráiban, a halálra készülődve hangzanak el. Bartus Gyula erőteljes, emlékezetes alakítást nyújtott a monodráma április 21-ei stúdiószínházi bemutatóján.

S az se vezessen félre senkit, hogy az egyszerre fajsúlyos és pajzán, életbölcsességeket, aforizmákat, epigrammákat felvonultató, ugyanakkor szókimondó, erotikus és elégikus mű A reneszánsz a mai színház tükrében címmel meghirdetett minisztériumi pályázatra született! Mert úgy tűnik, kortárs szerzőnk ars poeticájához legalább annyira illeszkedik, mint amennyire tükrözi az 500 éve latinul író, mégis a magyar lírát megalapozó, az európai költészet felé elindító reneszánsz előd irodalomba vetett hitét.

A monodrámát a színészre írják, bízzák; ez a műfaj majdnem egyszemélyes játék. De csak majdnem, hiszen azért ott vannak előtte az alkotók, a tervezők, sőt az elődök, hagyományok, de a színpadon a rengeteg szöveggel mégiscsak egyedül a színésznek kell megbirkóznia: ez a színész magánya, esélye, kiszolgáltatottsága, kihívása. A monodrámában nagyon jónak kell lenni, és a Békéscsabai Jókai Színház Jászai-díjas művésze az volt: magabiztos, határozott, markáns alakítást nyújtott. Talán a fehér ing, a gyötrődő, önmarcangoló ember őszintesége, vagy az élet-halál kérdése, de Nyírő József Jézusfaragójára emlékeztetett.

2008. december elsején már láthatta az akkor még megyei teátrum közönsége a darabot Bartus Gyulával a főszerepben, és mindkét előadást Merő Béla rendezte. A monodráma műfaja nemcsak a színművésznek, hanem a közönségnek is komoly kihívás. Klasszikusok életét, munkásságát színpadra vinni sem kockázatmentes, ugyanakkor időnként nem árt, éppen az utókor számára. Hasznos lehet a főhős életművének, korszakának, kortársainak jobb megértéséhez, bár ebben megoszlanak a vélemények. Szerintem egyáltalán az irodalom és a színház értéséhez, élvezetéhez, a kortársak művészetéhez, lelkéhez is közelebb visznek a hasonló feldolgozások, bár a színdaraboktól hiba lenne számon kérni, amit a dokumentumoktól vagy az irodalomtörténettől kell. Mindenképp izgalmas viszont, ha a mai író, rendező és színész szabadjára engedheti a fantáziáját, és úgy ábrázolja a régieket, ahogyan ő, csak ő látja, láthatja. Zalán Tibor és Merő Béla valami ilyesmit gondolt és tett, amikor Janus Pannonius személyiségét, világát, a Mátyás királyhoz fűződő különös viszonyát, végül ellentétét, a költő és Vitéz János kapcsolatát, hatalomvágy és halhatatlanság igényét és még sok-sok elgondolkodtató témát színpadra álmodott. Bartusban kiváló színészt is találtak a figurára. A víziók és a „félvíziók” jó talajt teremtenek az elmélkedésre, a költői, művészi átirat egyfajta elidegenítési effektusként is működik: Zalán és Merő nem azt mondja, hogy Janus Pannonius ilyen volt, ezt tette, ők csak eljátszanak a gondolattal, hogy akár ilyen is lehetett, így is viselkedhetett. Miért is ne?

Bartus Gyula átélt, meggyőző játékának köszönhetően az ember, a szenvedő, haldokló, kétségektől gyötrődő ember lép elénk és marad végig karnyújtásnyira a színpadon. Akinek a fizikai fájdalomnál is nagyobb gyötrelem, hogy mi marad utána, mit hagy emlékül, jelent-e majd a neve valamit az utókor számára. Igen, ez már egy új világ, nem a középkor kolostori, vallásos irodalma, itt már a humanizmus, a reneszánsz kora hódít. A művészet számára az ember az érdekes, a fontos, sőt az emberi test, az addigi elhallgatás és misztifikáció után itt aztán tényleg nevükön nevezik és meg is mutatják a színpadon a testrészeket. Nem a túlvilágot és az istenfélést dicsőítik, hanem a könyveket, a barátságot, a szerelmet. A beteg költő Itália gyönyörű tájaira vágyódik ugyan, de szavaiból kicsendül a szegény hazája iránti szeretet, rajongás, a szülőföld imádata, a korábban ismeretlen vonzalom a természet színeihez, illataihoz, szépségeihez. A püspök utolsó óráiban nem Istent magasztalja, hanem hazaszeretetről papol, testi örömökről ábrándozik és a halhatatlanságra áhítozik. Lám, lám, még művészettörténetből, a reneszánsz elméletéből is képet kap a néző!

Mátyás királyt, akinek nevéhez fűződik a magyar államiság talán legdicsőségesebb korszaka, aki neves itáliai humanistákat hozott udvarába, és akinek uralkodása idején a humanizmus, a reneszánsz fénykorát élte, ugyancsak lerántja Zalán Tibor kicsit a piedesztálról. Janus Pannoniusa elárulja, hogy ez a király csak hozatta halomra a könyveket híres könyvtárába, a Corvinába, de bizony azokat nem olvasta. A történelemből tudjuk, hogy Mátyás erős keze, központosító politikája nem mindenkinek tetszett, ezért szembefordultak az uralkodóval az új oligarchák, bárók, de még a humanista főpapok is. Így került konfliktusba a királlyal Vitéz János esztergomi érsek és unokaöccse, a pécsi püspök, Janus Pannonius is. Amikor Mátyás leleplezte az ellene irányuló összeesküvést, korábbi hívei közül sokan kegyvesztettek lettek. Zalán Tibor története 1472-ben játszódik, amikor a pécsi püspök a bosszú, megtorlás elől Itáliába indult, de útközben megbetegedett, kiújult a tüdőbaja. Amikor a kocsija Medvevárban (Zágráb mellett) néhány napos pihenőre megállt, talán még nem sejtették, hogy Janus Pannoniusnak ez lesz az utolsó útja, 38 évesen halt meg!

Fiatal kora ellenére nagyon gazdag életművet hagyott az utókorra, a hazaszeretet és a szülőföld szépségeinek megörökítőjeként vonult be az irodalomtörténetbe. Az előadásból is kiderült, mennyire tudatában volt annak, hogy amit a költő teremt, az értékként hazáját, a magyar kultúra, művészet kincseit gazdagítja, többet ér, mint egy-egy uralkodó tettei. Szépen átjön a színpadról, hogy a magyar valóságot sivárnak találta Itália szépségei után, itthon látta a lemaradást, nem tett jót neki a hazai éghajlat sem, de európai műveltségével egyedül érezte magát itthon, idegennek ott, a másik országban, és élete végére csak a könyvek maradtak igazi társai. A magány, a társtalanság a művelt emberek „jutalma”, hontalansága. „Van itt valaki? Mindenki elhagyott?” Ezzel a sokat mondó felütéssel kezdődik az előadás. Majd a felvilágosult szellemiség hol gúnyolódó, szatirikus epigrammákban, hol fájdalmat, megrendülést, végül megnyugvást hozó elégiákban bontakozik ki, örök hullámzást, szép ívet adva a színpadi játéknak. A középkori személytelen irodalom után Janus Pannonius újat hozott ezzel az alkotói önérzettel, lírai énjével, a lelket felszabadító erővel, ami elvihet egészen a katarzisig.

Az őt ápoló cselédben először régi szerelmeit, lányokat, nőket fedez fel, a végén anyját, Borbálát. Múltja, ifjúsága kel életre, belevizionálja a régi emlékeket, a ferrarai éveket, a kamaszkort, Guarino mester tanításait. Visszaemlékezik, milyen szép is volt, amikor még szerelmesverseket írhatott, mert nem volt még püspök. Beteg, erőtlen, de a lány látványa felébreszti benne a férfi vágyát. A dráma középpontjában a királlyal folytatott vitája, harca kel életre. „A király nem ember egy idő után” – hangzik a bölcsesség. Majd a másik: „A vers túléli a királyt.” A hatalmat állítja szembe a reneszánsz, az érző, a valódi emberrel. A halál elviselhető, de nevének elfelejtése nem. Feleleveníti a mesterét, aki „tanított, de elfelejtett nevelni”. Úgy véli, tudásban utolérte, sőt meg is haladta. „Mi volt igazabb, amit éltem, vagy amit olvastam?” Amíg írt, nem élt. Amíg élt, nem írt. Úgy fogalmaz: Itáliából hazajött szegény Pannóniába, hogy a király társalkodónője legyen… Sok elmélkedés, epigramma után szép megnyugvás az elégikus befejezés az előadás végén: a haldokló, életével elszámoló Janus Pannonius a cselédlányban anyját fedezi fel, kicsit még meditál, ismét gyermekként érzi magát, majd megpihen.

A cselédlány szerepében Komlósi Kata szh. finoman „asszisztált” a monodrámához; érdekes megoldás, hogy a sok felidézett női alakban néma maradt, csak Borbálaként szólalt meg a darab végén. Egyed Zoltán egyszerű díszlete (fehér függöny, priccs, asztal, szék) és Petrovszki Árpád korhű jelmeztára szolidan „szolgált” a háttérben, hogy a néző a színészi játékra tudjon koncentrálni.

Niedzielsky Katalin

Fotó: A-Team/Nyári Attila