Minőség helyett mennyiség

MÁRIA FŐHADNAGY, SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZ

Ez az operett úgy rossz, ahogy van. Hosszú, terjengős, unalmas, végtelenül eklektikus, és végül már azt sem lehet tudni, hogy miről szól. Írt ennél jobbat is Huszka Jenő, ám, ha a direkció mégis ehhez ragaszkodik, legalább szerződtethetett volna egy keménykezű dramaturgot – minimum húsvágó bárddal a kezében.

Az operett, ugyebár egy műfaj, semmivel alábbvaló a többinél, a színészek azt vallják, hogy nehéz benne helytállni, hiszen egyként tudni kell énekelni, játszani és táncolni. Továbbá, pont azért, mert műfaj, vannak szabályai, amelyeket nem árt betartani, mert különben nem működik. A zsáner szabályainak a semmibevétele – ha nem párosul valamiféle intellektuális, erősen abszurd szemlélettel – biztos út az értelmetlenség felé, s valami olyasmi sül ki belőle, mint amikor egy érzelgős melodrámát szegényszínháznak játszatnak.

A port persze le lehet fújni, láttunk már erre néhány jó példát – többek között Viktor Frunza szolnoki Sybill előadását, vagy Alföldi Róbert szabadtéris operett-rendezéseit –, a mű szerkezetét azonban ajánlatos megszilárdítani, mert ha nem, összerogy az egész.

Más kérdés persze, ha maga a mű gyenge. Akkor például, ott lehetne hagyni a méltán elfeledett holmik között. Ha mégsem, mert némi érték mégis csak felcsillan benne, akkor az irányt vesztett, de jobb sorsra érdemes, saját szülővárosában megbocsátón kezelt szerzővel szemben eleve kötelesség lenne a legjobbat kihozni belőle. Letisztogatni a szüzsét, eldobni a kacatokat, s feszesebb keretek közé fogni a történetet. Ez volna a dramaturg dolga: élvezhetővé és nézőbaráttá tenni a megöregedett operettet is!

Ami nem történt meg. Valószínűleg azért, mert pont a kérdéses részek azok, amelyek miatt, valamiféle groteszk, aktuálpolitikai szándéktól vezérelve a szegedi Nemzeti Színház színpadra állította a Mária főhadnagyot. A darab ugyanis 1848-ban játszódik, ráadásul a sztori valós alapokon nyugszik, tényleg élt az a lánglelkű, kardforgató leányzó, aki férfiként vett részt a szabadságharcban, aminek ürügyén bele lehetett írni az operettbe a magyar virtust, valamint Kossuth és Görgey személyét.

Pont ezek azok a részek, amelyektől szerteszét szalad a mű, s úgy hull szét, mint a kártyavár.

Sejtésem szerint, a gyanútlan közönség egy operett előadáson nem csak andalító dallamokat meg vicces betétszámokat szeretne hallani, de látni is akar valamit, például szép ruhákat (ez kivételesen megvan, Varjas Zsófia munkája), és jól megtervezett miliőt, ami persze lehet(ne) modern is, csak mutasson valahogy.

Na, ez az, ami nincs. Nem úgy nincs, hogy egy kicsit nincs, hanem abszolút értelemben nincs, ami a függöny felgördülte után rögtön még nem észlelhető, mivel a kórus biodíszletként betölti a teret, ám, amikor kimennek, marad a szó szerinti puszta valóság: a színpad tök üres, vízszintes, zavartalan síkja. Mit mondjak, nem egy vizuális élmény, ami sivársága miatt – mint az hamarosan kiderül – a színészek dolgát sem könnyíti.

Mert valahogy be kéne jönni, aztán középen csinálni valamit, s a jelenet után valamilyen módon távozni. Valahogy úgy, ahogy a színészek egyébként nagyon is tudnak, amikor támogatóként használják a díszletelemeket, amitől az alakítás színesebbé és árnyaltabbá, a szituáció pedig gördülékennyé és oldottá válik. Nem úgy, mint itt. Ahol egy tempósan lezavart szavalóverseny koreográfiájára jönnek-mennek a kongó színpadon szigorúan balról jobbra és jobbról balra, minden fogódzó nélkül a szegény aktorok, akik – mint a háló nélküli légtornászok – ennek ellenére megpróbálnak némi életet lehelni a szerepükbe.

Ez kinek, hogy sikerül. Kossuth (Borovics Tamás) és Görgey (Galkó Bence) figurája, mint iskolás illusztráció, egyébként is csak lifeg a darabon, nincs helyzetük, de valójában szerepnek se nagyon nevezhető a megírt jelenlétük.

Jobb helyzetben vannak a nőalakok, akiket ilyen körülmények között csak az olyan, mélyen rutinos színészek tudnak némileg pulzálóvá tenni, mint Vajda Júlia és Fekete Gizi, a címszerepet (a premieren) éneklő Balog Tímeát meg valószínűleg hajtja a lelkesedés.

Egyébként rengeteg fölösleges, apró-cseprő szereppel van megterhelve a mű, elő is van állítva a fél prózai társulat, de még ez is kevésnek bizonyul. Így, a szavak emberének a legkevésbé nevezhető táncosok is mondatokhoz jutnak, ami még mélyebbre röpít, mert ettől aztán végképp kultúrházas, szakkörös jelleget kap a produkció.

Hogy a rendező Tasnádi Csabának volt-e egyáltalán valamilyen elgondolása a feladatáról, megállapíthatatlan. Legnagyobb erénye talán az, hogy a ki-bemenések során nem karamboloznak egymással a színészek, amit azért még sem neveznék direktori invenciónak. Föltehetően az ő ötlete volt videoháttérrel megoldani az előadás látványvilágát, s meg is hívta a kortárs képzőművészeti szcéna egyik legdivatosabb tagját (Szöllősi Géza), az eredmény azonban a legkevésbé sem meggyőző, pláne, amikor a színes, forgó kaleidoszkóp képek teljesen elvonják a figyelmet a színpadon lévő szereplőkről.

Van, amikor ez könnyebben megy, máskor meg nem. A szubrett-táncoskomikus páros – Szilágyi Annamária és Gömöri Krisztián – magukra tudják terelni a figyelmet, de ez nem vigasztaló.  Ugyanis mindketten harsányak, igencsak bántón. Gömöri Krisztián szerepformálása még ezen túlmenően is zavaró, amikor is az osztrák női szabó szerepében végigzongorázza a parasztos, a cigányos és a meleg férfi paródiájának összes olcsó poénját a felszínes siker érdekében.

Az innen-onnan összehordott zenei kiegészítésekkel összeeszkábált előadás mindezen túl rémesen, és persze indokolatlanul hosszú, talán, hogy a szegény, fizető közönség úgy érezze, ha minőséget nem is, de mennyiséget azért kapott a pénzéért.

Ibos Éva

 [nggallery id=120]