„Megteremtem magamnak a kihívásokat”

PACSIKA EMÍLIA BESZÉLGETÉSE
SEBESTYÉN ABA SZÍNMŰVÉSZ-RENDEZŐVEL

Bohóctémából írta a doktoriját, hisz abban, hogy néha szabad nevetni, mikor mások sírnak és sírni, ha mások nevetnek, úgy hiszi, érdemes keresni a még megmaradt emberi értékeket, hogy néha kell kockáztatni, és hogy nem szabad hátradőlni egy-egy siker után. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagja a Bolyaiak városában, a színművészeti egyetem tanára, a Yorick Stúdió alapítója, négy kisleány édesapja.1998-ban megkapta a pályakezdő színésznek járó UNITER díjat, Szatmárnémetiben és Debrecenben – huszonnégy évesen – egyszerre játszotta a Csongor és Tünde férfi címszerepét és Milost a Szigorúan ellenőrzött vonatokban. 2012-ben a Székely Csaba által írt Bányavirág rendezéssel megnyerte a POSZT fődíját, a következő évben ugyanitt a Bányavaksággal is komoly sikert aratott. Sebestyén Aba színészként és rendezőként működik Erdélyben, de dolgozik az anyaországban és más magyar nyelvterületen is. Budapesten a Thália Színházban nem rég mutatták be az általa rendezett Amerikai bölény című előadást, melyet nagy sikerrel játszanak.  Sebestyén Abával színházról, kihívásokról, identitásról is beszélgettünk.

– A Bányavirág egy csúcs volt négy éve. Ha az ember megugrik egy ilyen magasságot, akkor utána nehezebb, vagy könnyebb lesz az élete?

– Egyértelmű, hogy a siker kötelez. Nehéz. Persze hogy nehéz volt. Tudtam, a Bányavirág után meg kell csinálni a Bányavakságot is. De hál’ Istennek azzal is sikerült átugranunk a lécet. Kijutottunk a POSZT- ra ezzel a produkcióval is, nagy öröm volt, hogy Bányai Kelemen Barna és Nagy Dorottya alakítási díjat kapott, a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján pedig Szakács László is díjazott lett.

– És akkor egy ilyen siker sorozat után az ember már megszokja, hogy díjözön van?

– Nem, nem. Tudjuk, ott kezdődik a művészet halála, ha hátradőlünk. Ha azt hisszük, hogy a dolog majd megy magától. Hogy nem így van, azt színészként is megtapasztaltam. Amikor rendezek, a színész is előjön belőlem, és az orromra koppint. És ahogyan színészként izgulok minden előadás előtt, rendezőként is együtt izzadok le a színészekkel még a harmincadik előadáson is.

– Budapesten a Thália színházban műsorra tűzött Amerikai bölény láttán, a néző úgy érezheti, mintha Amerikában és Erdélyben nagyon is hasonló vágyak feszítenék az szereplőket. A kisszerűségből a nagyszerűségbe való átjutás reménye a Bányákban és a Bölényben is főszerepet kap. Székely Csaba műveiben egzisztenciájukat vesztett vidéki emberek, Mamet darabjában pedig a chicagoi alvilág ügyeskedőinek reménytelenségét látjuk. Ön mit gondolt erről mikor a Tháliában rendezett?

– Valóban így van, a Bölény próbafolyamatának közepén döbbentem rá, hogy milyen hasonló anyagból vannak gyúrva az említett darabok figurái. Hihetetlen. Mindnyájan tartják magukat valamihez, egy mércéhez, amilyenek ők maguk szeretnének lenni. A szent és a profán feszül itt egymásnak, és ez mindkét világra jellemző. A szereplők ki szeretnének törni abból a mikrokörnyezetből, amibe benne rekedtek, és tragikomikus módon küzdenek ez elvesztett értékek visszaszerzéséért.

– Milyen volt a pesti sztárokkal dolgozni?

– Igazi profikkal volt dolgom. Vitában sem volt hiány, néha perzselt a levegő, de nevén neveztük a dolgokat, és mindig sikerült kreatív mederbe terelni a folyamatot. Nem kerültük meg a kérdéseket, és talán épp ezért alakult ki egy kölcsönös bizalom egymás iránt, mely végül nagyon jó munkafolyamatot eredményezett. Az előadás szürreális világát is meg akartam teremteni, de az a kérdés is felmerült, hogy mit is bír meg a főleg felhőtlen szórakozásra berendezkedett Nagymező utcai néző. Aztán úgy döntöttünk, azt bírja el, amit adunk neki. Bízom abban, hogy a nevetésen és a szórakozáson túl sikerült azért az Amerikai Bölény nézőit korunk problémáin elgondolkodtatni, és néhány jó színházi pillanattal is megörvendeztetni.

– És mi is az a bölénység? Nem csak a pesti előadás kapcsán kérdezem, hanem úgy általában is.

– Az én olvasatomban a bölény képviseli azokat az értékeket, amik szükségesek az igazi emberi létezéshez. Sajnos azt tapasztalom, hogy ahogyan a bölényeket majdnem kiirtottuk, majd rezervátumokba űztük, úgy öltük ki magunkból, a nyitottságot, a jóra való hajlandóságot, a bizalmat, a tisztaságot, mindazt, ami alapvető érték az emberben.

– Érték hiányos társadalomról beszél egy másik interjúban is. Azt gondolom, minden társadalomnak megvannak a maga körülrajzolt értékei. A rabszolgatartóknak nem volt érték az ember, nekünk most állítólag az, nem beszélve a sokat emlegetett szabadságról. Hogy is állunk ezekkel az értékmérő fogalmakkal?

– Nyilván, hogy évszázadonként, emberöltőként változik, hogy mit tekint a társadalom alapvető értéknek. De ma talán leginkább a „mihez való tartás” hiányzik, az igazi példaképek pedig sajnos kezdenek kihalni. Nehéz megtalálni azt az értéket, amihez képest az egyén meghatározhatja önmagát.

– Az Ön számára mi lehet az értékmérő, az etalon?

– Szeretnék olyan környezetben élni, ahol őszintén egymás szemébe lehet nézni, ahol létezik a bizalom. Ahol tényleg vannak szentségek, és a barátságnak, a családnak, a jövőnek értéke van. A gyarlóság, a minden áron való érvényesülni akarás, a könyöklés, a hazugság, a manipuláció a közéletben és az egyéni emberi kapcsolatok szintjén elborzaszt.

– Előadásaiban sok-sok szomorkásan humoros pillanat van, ami egyszerre torok szorongató és mosolyra fakasztó.

– Mert ott van a bohócság a számomra kedves figurákban, azokban, akiknek kisszerűségükben van a nagyszerűségük. Az Amerikai bölény szereplőit magamban be is soroltam a klasszikus bohóckarakterekbe. Don a fehér bohóc, a Prof a piros bohóc és a kicsi, Bobby az Arlekin. Szeretem a bohócokat. Mindig nagyon érdekelt az eredetük, hogy honnan származnak, hogy különböző kultúrákban hogyan jelentek meg. Maga a művészi, a színészi lét is egy ilyen bohóclét tulajdonképpen.

– Civilben is? Úgy értem, hogy magánemberként is be lehet vállalni a sírást, a teljes őszinteséget?

– A bohóc a „király meztelen” megmondója. Aki kilép a komfort zónájából, aki szembe megy az árral, aki mást mer gondolni, aki nevet, amikor más sír és sír, amikor más nevet.

– Ezért kellett Önnek a független színház, a Yorick Stúdió is, amit megalapított?

– Pontosan ezért, hogy elhagyhassam a komfortzónámat. Hogy olyan terepre evezhessek, ahol lehet kísérletezni, ahol nincs kényelmes biztonság, de kíváncsiság van és kreativitás, ahol folyamatosan rezeg a léc, ahol fejlődhetek. A Yorick keretében lettem rendező, mert van képesítésem róla, de az ember nem attól lesz rendező, hogy elvégzi az egyetemet, és kap erről egy diplomát. Amúgy meg, keresem és megteremtem magamnak kihívásokat és megküzdök velük. Vállalva a bukásokat és a sikereket. Nyilván, ez egy folyamatos keresgélés. De próbálom is megtartani ezt a kísérletező igényt magamban.

– Elfogadják Önt a budapesti profik?

– Minden jel arra enged következtetni, hogy igen, hiszen tavasszal újra együtt fogunk dolgozni. Ezúttal Carlo Goldoni klasszikus vígjátéka, a Két úr szolgája kerül terítékre Hamvai Kornél átdolgozásában. Az előadást A főnök meg én meg a főnök címmel fogjuk játszani, és a színészgárda ezúttal is remek lesz, hiszen Molnár Piroska, Vida Péter, Pindroch Csaba, Szabó Erika, Tóth Eszter, Bán Bálint, Mózes András , Fodor Annamária és Tamás Zoltán is játszani fog az előadásban. Nagy kihívás egy ilyen társulattal előadást létrehozni.

– Amikor az anyaország fővárosába hívják rendezni, akkor Ön egy határon túli színházból jön?

– Igen is, meg nem is. Aki színházcsinálásra adja a fejét annak minden egyes próbafolyamat egy nagy kaland, nagy kihívás függetlenül attól, hogy a fővárosban dolgozik, vagy egy határon túli, független társulatban. Úgy érzem, hogy – kisebbségi létünkből és nem utolsó sorban a román színház ránk gyakorolt hatásából fakadóan – a probléma megközelítésünk egy kicsit más, mint az anyaországiaknak. Egy azonban biztosan közös bennünk: a jó színházra, a zsigerből, „gyomorból megszült” előadásokra való igény, ami ugyanúgy kell Budapesten is, mint Marosvásárhelyen, Szabadkán vagy Csíkszeredában.

– Akkor az Ön identitása olyan, hogy többféle földrajzi és kulturális térben is otthon érzi magát?

– Abszolút. Amikor Pesten dolgoztam, a gyerekeket, a családot is vittem magammal Magyarországra, de aztán jó volt hazajönni Koronkára, az erdélyi otthonunkba, ahol egy természet közeli környezetben élünk. Néhány nap múlva a kislányaim bevallották, hiányzik nekik egy kicsit Budapest. Úgy gondolom, ez természetes, hiszen Budapest a miénk is, hozzánk is tartozik. A kultúránk, az identitásunk egy tőről fakad az ottaniakkal. És ugyanígy van ez a Délvidékkel kapcsolatosan is. Otthon éreztem magam Szabadkán is, ahol a szecessziós városközpont hasonló a mi Marosvásárhelyünkéhez. Jó érzés volt két próba között Szabadkáról kibiciklizni Palicsra, ott megenni egy halászlevet. Aztán két nap múlva már menni Szentendrére a Szeretik a banánt, elvtársak? előadást játszani. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy rendezőként és színészként is, határon innen és túl is gyakorolhatom ezt a csodálatos mesterséget. Különben is, mi az, hogy határon túli? Az ember lelkében nincsenek határok!

Pacsika Emília

_{Fotó: szekelyhon.ro}