Másfajta kozmosz lakói

HARMADIK NAP (2015. 11. 30.)

Az aula akkor is megtelik várakozókkal, ha ez a bizonyos nemzeti dráma értelmezés már jó rég óta áll a figyelem középpontjában Vajdaságon innen, határon túl.  Urbán „botrányosnak” titulált Bánk bánját nem lehet megkerülni, elfelejteni, de kihagyni sem, erről ma este bizony tömött sorok árulkodnak. Az előadásról számtalan jobb-rosszabb beszámoló, kritika, recenzió született már. Mégis megemlítenék két fontos írást az érdeklődők számára: Gerold László: „Ó, TE SZÉP NEVŰ MAGYAR – MAGYAR?” címmel a Színház folyóiratban közölt igen impozáns elemzését, illetve Jászay Tamás: Változatok hazaszeretetre című érzékeny cikkét a revizoronline.hu oldalán.

A Desiré fesztivál Bánkját előszöri befogadóként hangosnak és nyomasztónak találom, ám semmiképpen sem túlzottan provokatívnak, vagy különösebben feszültségkeltőnek, ahogyan a POSZTon való szereplés után egyes hangok felvezették. A darab komikus jelenetek sorával indul, majd a Katona-féle szüzsé folytonos szószéki üvöltözésbe torkollik, ellankasztja a figyelmet. A hazaárulók vagyunk-e mindannyian, illetve mennyire, mikor vagyunk azok, azon a pusztába telepített helyen, amelyet országnak nevezünk – életérzéssel, és a haza intimitásának közbeszéd tárgyává tételével még jól kijövök, különösen bizarrnak érzem a maszkos alakokat a nemrégiben történt franciaországi események tükrében, ennek ellenére egy-egy színészi alakítástól eltekintve ez a játék most nem tudott beszippantani engem. Azonban megjegyezném, hogy Krizsán Szilviának tényleg jól áll a szarvas agancs, és Gertrudis királynőként is határozottan vonzó törékeny ereje, míg Balázs Áront soha nem láttam még ennyire magabiztosnak lézengő ritterként, azaz a cselszövő, fondorlatos Biberach szerepében. Különösen ügyes gesztusnak találtam például azt is, mikor a mindenki által használt szószék üveglapjához áll, és a saját ujjlenyomatait törölgeti le véleménynyilvánítása közben. Ferenc Ágota pompás ének-, Magyar Attila Ö.-nek pedig őszinte beszédhangja költözött még belém ebből a ’hasznos színházi előadás’-ból. Egyébként az előadás végén játszott interaktív résznél (közvetlenül a himnusz után) tudjuk, hogy megkérdezik a jelenlévőktől mikor hagynák el, milyen körülmények vezetnének odáig, hogy elhagyják a hazájukat. Én akkor álltam fel, mikor kötelezővé tették a férfiak 16 éves kortól való besorozását.

A KDSZ nézőterére pótszékes jegyem van, igyekszem valamelyik oldalsó lehetőséget megragadni. A sorok telnek, talán még ennyi embert itt nem is láttam, de a franciaországi La Compagnie du Poivre Rose mutatványaiból is szeretnék, úgy értem látni, hát lekuporodunk többekkel az első sor elé helyezett padhoz, a földre. Innen egészen más nézőpontból csodálhatom végig az artisták magasból mélybe való törekvéseit, azt, ahogy a rúdról alávetik magukat, vagy trapézon ugrándoznak, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A színen üres alumínium vödrök, amik a darabon végig nyomon követhető súly, teher, kiszolgáltatottság jelképezői lesznek. Szereplőink: bolondos öreg hölgy (vödrökön ütőt törő rock and roll lady); megszeppent lány, agyonterhelt nő – talán az előző nővére –, egy bájgúnár szőke idol, meg a vörös filozófus. Elénk állnak, pár mozdulatuk után már mindent sejteni vélünk, körvonalazhatóvá válnak viszonyaik, azaz az a fajta sajátos cirkusz színház ez, amibe ha kell, ha nem, szerelmes lesz az ember (fia. lánya.). Elképesztő testi mutatványaik közben marad idő és energia humort, életkedvet vagy épp életundort kifejezni, de még hogy.  A két fiatal művésznő kontaktmozgásainak intimitása egészen egyszerűen lenyűgöző. Lélegzetvisszafojtva, leeső állal figyeljük az eseményeket, nevetünk és sírunk egyszerre. Cirkuszkatarzis ez, vagyis katarktikus artistaparádé, olyan előadóktól, akik igen jó színészi képességekkel rendelkeznek. A posztdramatikus cirkusz jó út. Potenciálisan talán a legizgalmasabb színházi világ mostanában.

(Desiré Central Station 2015 – no comment/say it loud nemzetközi regionális kortárs színházi fesztivál)

Drubina Orsolya

[nggallery id=633]

Fotó: Molnár Edvárd