tiszatáj | 2021. szeptember 8.

Latinovits Zoltán: Boldogságteremtés

Én a szakmámat szenvedélyesen szeretem és szenvedélyes ember is vagyok, különben nem szerethetném szenvedélyesen. Az agyam pedig egy intellektuális góc. Viszont nem alkalmas arra, hogy a szenvedélyeimet időben leállítsa, és nem is akarom leállítani, mert ez a bölcsek dolga. Tehát szenvedélyesen szeretni az életet, szenvedélyesen gyűlölni embereket, akik hereként élnek mások terhére, akik viszont dolgoznak. Nem vagyok letorkolható ilyen esetekben, amikor kétségtelenül igazam van. Most már bulvárlapban is leközölték, hogy én olyan ember vagyok, aki megmondom a véleményemet…

(1931. szeptember 9 – 1976. június 4.)

Latinovits Zoltán vagyok, jelenleg színész. A színpadon, filmen, rádióban, tv-ben és pódiumon játszom a legkülönbözőbb szerepeket. Tulajdonképpen építészmérnök vagyok, ez a „becsületes foglalkozásom”, de voltam asztalos, hídmunkás, gépkönyvelő is, hogy csak egy párat említsek. Tulajdonképpen rendezni szeretnék és írni. Így hát kissé fáradt vagyok, naponta 14–16 órát dolgozom, sokszor a nyári pihenést is végigdolgozom. Színiakadémiára nem jártam, amit tudok, vidéken tanultam a közönséggel való naponkénti találkozásban és egy-két nagyszerű kollégámtól. Talán jobb ez így, nem volt tananyag, magamnak kellett mindent kiharcolni. Tizenegy éve vagyok a színészi pályán, ebből hatot két vidéki színházban töltöttem Debrecenben és Miskolcon, majd a budapesti Vígszínházhoz szerződtetett Várkonyi Zoltán. Két éve a Thália Színházban játszom. Voltam szerelmes és nyomorék, idős és fiatal, szadista és mazochista, erős és gyenge, voltam kokainista, voltam schizofrén, király és paraszt, úr és szolga, tanár és tanuló, boldog és boldogtalan.

Voltam Higgins Shaw Pygmalionjában, voltam Rómeó, Cipolla varázsló Thomas Mann novellájában, a Mario és a varázslóban, játszottam Bolingbroke Henriket Shakespeare II. Richárdjában és Orsinó herceget a Vízkeresztben, az egyik Antiphoust a Tévedések vígjátékában, voltam Ruy Blas Victor Hugo színművében, a legkülönbözőbb nemzetiségű drámákban, tragédiákban, vígjátékokban. Körülbelül harminc filmben játszottam öt év alatt, egy kivételével magyar filmekben. Az utóbbi évben európai sikert aratott Szegénylegényekben, Jancsó Miklós filmjében; a Hideg napokban, Kovács András filmjében; egy Várkonyi Zoltán rendezte Jókai-filmben. Ezeket két éve csináltam, azóta tizennégy filmet játszottam el, nyugaton egyszer jártam: most az elmúlt szeptemberben a Magyar Filmhét alkalmából nyolc napig lehettem Londonban, ebben a csodálatos városban. Nagyszerű kollégákkal és a legkülönbözőbb angolokkal találkozhattam, akik őszinték, kedvesek, tiszta szeműek voltak, humoruk bohóc, gyermeki humor, kedélyük felhőtlen, ételeik fenségesek, vendégszeretetük elragadó, – egyszóval meseországban jártam én, szegény magyar. Voltam Athénban is, Európa bölcsőjénél, és voltam Londonban Európa bölcsességénél.

Hát akkor én tulajdonképpen boldog lehetek és megelégedett. Láttam Budapesten és megdöbbentett és elkápráztatott Paul Scofield a Lear királyban, és lenyűgözött értelmével és koncepciójával a három évvel ezelőtti P. Brook rendezése, varázslatba ejtett a Tévedések vígjátéka tündéri előadása is. A század nagy színészi teljesítménye számomra (amit filmen láthattam csak) Olivier Othellója és Anthony Quinn a Zorbában.

Jó lenne sokat utazni, tanulni és magunkat a világgal megismertetni. Sajnos nyelvünk az ország határai közé szorít bennünket, pedig úgy gondolom, Anglia után színészi értékekben mi következünk. Keveset tud rólunk a világ és ez nagyon szomorú, akik pedig innen eltávoznak és más otthont keresnek maguknak, sokszor elfelejtik, gyökereik melyik földbe gyökereznek.

Szeretném életemet arra szentelni, hogy a világ rólunk alkotott véleménye a helyes irányba változzék és hogy egyáltalában legyen rólunk vélemény a világban. Ügy érzem, van elég erőm ahhoz, hogy csatlakozhassam azokhoz, akik ezen fáradoznak országunkban.

A gyerek is úgy jön a világra, hogy dühös. Egy idősödő gyerek, a színész, aki őrzi a gyerekségét, talán köteles is megőrizni azt a toporzékolást és csodálkozást, ahogy a gyerek képes dühöngeni is, örülni is, és játszani is. Vádolható vagyok avval, hogy én ezeket átviszem az életembe: ezt az örömet és ezt a toporzékolást is egyben, mert nem mindig toporzékolok, azt nehezen lehetne elviselni. Mert akkor már nyilván a dühöngőben lennék valahol a Lipótmezőn. Nem hiszek abban, hogy egy színész 7 órától 10-ig más ember lesz, mint amilyen reggeltől a másik reggelig. Következésképpen az életben lényegében ugyanolyan vagyok, mint a színpadon, csak a színpadon koncentrálok bizonyos szerepekre.

Most van egy bizonyos ügy, úgy is nevezhető, hogy a mi életünk, vagy a mi sorsunk, vagy a mi országunk, vagy az itt élő ember ügye, és minden embert ért igazságtalanság izgat. Felizgat, hogy úgy mondjam. Tehát dühös vagyok. Könnyű bizonyos általános dühösködést felmérni az emberről a felületes szemlélőnek, mert ha az ember mondjuk púposan jár, akkor erre mindenki figyelmezteti, hisz ez még észrevehető. De amikor már homorúan jár, még akkor is évekig púpos lesz, mert az emberek csak a rosszat szokták észrevenni, a jót azt ritkán. Konzekvenciát általában mindig a rosszból vonnak le, és konzekvenciát a jóból soha. Lehet, hogy ezt önismeretből teszik.

A baj csak az itt, hogy valóban néha, mint ahogy a tervet le szokták bontani elemeire, én ezt az igazságkeresést is le szoktam bontani elemeire, tehát vendéglátóipartól színházig és politikai ügyektől játékig és futballig, mindenért dühös tudok lenni, mert hisz minden az emberrel fordul elő és mindenütt az ember érdekel.

Na, most azt szokták nekem ilyenkor mondani, hogy leereszkedem olyan dolgokhoz, amelyek engem megaláznak vagy nem méltóak hozzám. Már ez is furcsa kifejezés, hogy leereszkedni. Honnan? Honnan, hová? Azt nem szokták kinyilvánítani, mert úgy gondolják, hogy én valamiféle felsőbbséghez tartozom vagy a rangomnak tartozom. Hát különben tizedes vagyok és alkalmatlan a szívem miatt, tehát mondjuk rangom sincs. Egyszerű Svejkként élek és dolgozom, és mint egy tábornok dühöngök. De hát ehhez mindenkinek joga van, azt hiszem.

Az esetek túlnyomó többségében nem magamért dühöngök, nem magamért haragszom, hanem mindenkiért. Egy ügyért, és ez az ügy, amint előbb mondottam, a mi országunk ügye. Az itteni élet ügye. Minden ember érdekel, mindenütt ott vagyok, ahol lehet, és mindenütt élem az életet, figyelem az embereket, és magamat is egyben. Tehát körülbelül oda lyukadunk ki, hogy ha igazam van ugyan, de olyan helyen, ahol az embernek nem feltétlenül az a dolga, hogy igazat kiáltson ki, nem szükséges fél deci konyak vagy egy sertéspörkölt ügyében, vagy egy kabátlerakás vagy kivevés ügyében a ruhatárban. De mindez a legapróbb részletekig összefügg.

Mert bizonyos közönyösség uralkodott el olyan helyeken, ahol jobb levegő van, mint a bányában. Ezeken a helyeken elég sok ember gyűlt össze, akik nem szakemberek. És, hogy a szakember ruhatáros-e vagy pedig utcaseprő, asztalos vagy színész, író vagy éppen miniszter, az tulajdonképpen teljesen mindegy. Ember­-ember. Ért a szakmájához vagy nem.

Én a szakmámat szenvedélyesen szeretem és szenvedélyes ember is vagyok, különben nem szerethetném szenvedélyesen. Az agyam pedig egy intellektuális góc. Viszont nem alkalmas arra, hogy a szenvedélyeimet időben leállítsa, és nem is akarom leállítani, mert ez a bölcsek dolga. Tehát szenvedélyesen szeretni az életet, szenvedélyesen gyűlölni embereket, akik hereként élnek mások terhére, akik viszont dolgoznak. Nem vagyok letorkolható ilyen esetekben, amikor kétségtelenül igazam van. Most már bulvárlapban is leközölték, hogy én olyan ember vagyok, aki megmondom a véleményemet. Na most ez a vélemény nehezen támadható, mert nem az enyém, nem magamért van, nem önös érdekből van, hanem tiszta lelkiismeretű, tiszta fejű és mesterségüket magas fokon űző emberek érdekében van. Tehát becsületes emberek oldaláról mondom én ezt az igazat. Néha talán a formában tévedek. Igen, mindig erről beszéltek, hogy a forma. Igazam van ugyan, na de hát a forma. Na most hát, kérném szépen, akinek igaza van, az nem sokat törődik a formákkal. A formákkal mindig az törődik, akinek fogalma sincs az igazságról. Lásd színházi életünk.

Megígérem, hogy ezeket az afféreket elhagyom. Igyekszem, erőt veszek magamon. Nem kell, hogy nekem mindig igazam legyen, mert nekem is terhes már. Szeretném, ha egyszer nem lenne igazam. Szeretnék egyszer kicsit önző lenni és bölcsen vigyorogni akkor, amikor mások harcolgatnak. Az ügy érdekében mondott véleményemet ne manírnak, hanem igazságnak tekintsék, ezek az afférek, ezek a kis vacak igazságok, ezek viszont gyengítik azok hatóerejét. Megígérem, hogy az afférjeimet elhagyom, viszont az ügyet fokozott mértékben megvédem, és tovább harcolok.

Nekem biztos, hogy a színház körül van dolgom az életben. Tehát a színház körül kellene embernek lenni, akár mint játékos, akár mint karmester, tehát rendező, akár mint esetleg díszlettervező is, és mint valamiféle színházvezető. Most ez nagyon nagy problémákba ütközik, ugyanis nekem csak építészi diplomám van, színészi sincsen, és ezért nem engednek rendezni azok a rendezők, akik jelenleg rendeznek. Nem nagyon indokolták meg, hogy miért nem. Sajnos, megint csak az a helyzet, hogy arra hivatkoznak, hogy összeférhetetlen vagyok. Valóban, velük összeférhetetlen vagyok, mindazokkal szemben, akik nem értenek a szakmájukhoz, mégis gyakorolják, sőt vezető helyen gyakorolják. Azokkal nem tudok egyetérteni, nem is fogok, erre engem nem lehet rávenni.

Viszont mindenkivel egyet értek, aki érti az embert, tehát érti a szakmáját, mert mégiscsak az ember a szakmánk, mindenféle ember. Talán ez a legnagyobb boldogság: szeretni az embereket és beszélgetni.

Mire is van szükségük ezeknek az embereknek? Szeretnék, ha már játszom, arról beszélni, amiről tudok – és azt is tudom, hogy ez nagyon kevés embernek jut osztályrészéül – a boldogságról. Tudok a boldogságról és tudok róla beszélni tudok róla vallani és ezért nyugodtan tudok mindenkinek a szemébe nézni. Most ez a boldogság nem könnyen megszerezhető. Ez egy igen megszenvedett, hogy úgy mondjam életveszélyes helyzetben a sorstól megadatott vagy kiharcolt valami, mindenesetre egy olyan fajta logikai következtetés, amire minden művészféle embernek­ el kell jutnia, mert akkor szeretem öt. Ha nem jut el és pont az ellenkezőjét bizonyítja, akkor azt hiszem, hogy művész néven nem említhető. A művésznek az a dolga, hogy boldogságot szerezzen, a boldogságról beszéljen és örömhírt hozzon az embereknek, ahogy Karinthy írja az Előszó című csodálatos versében.

Mostanában dívik ez a boldogtalan elidegenedettség. Nem tudom, evvel mi a szándék. Nem teljes emberek művelik, nem teljes emberek csinálják, írják, játsszák, szeretik. Nem tudom mi van ezen szeretni való. Bizonyára valamit elkendőznek ezek az emberek, bizonyára valami másról van itt szó, mint művészetről. Az lenne jó, ha a szükségletnek dolgoznánk. A szükséglet pedig ma is és minden korokban az a kis győzelem a halálon, a mosoly, amit ma általában vígjátéknak, tragikomédiának vagy groteszknek szoktunk műfajilag megnevezni, vagy zenés műfajnak, amit viszont le szoktak nézni. Pedig ez öröm. Maga a vígjáték önismeretre nevel. Az embereknek mosolyra, örömre, erőre van szükségük, szeretetre van szükségük, hogy éljenek, dolgozzanak és higgyenek abban, hogy van értelme az életüknek és a munkájuknak.

(Elhangzott a rádióban, 1967 karácsonyán)

(Megjelent a Tiszatáj 1981. szeptemberi számában)

Kép: Latinovits Zoltán 1967-ben (Szalay Zoltán / Fortepan)