Közösség

Volt némi averzióm a (Ferencvárosi Pinceszínház és a Freeszfe együttműködésében született) Mirad, egy fiú Boszniából című előadással szemben, mert tartottam tőle, hogy a közelmúltbéli és jelen kori szomszédos háborúk objektív és szubjektív (köztük művészi indíttatású) hír- és eseménydömpingje után, illetve a kellős közepében nem fog tudni túllépni a tragikus sztenderdeken. Tévedtem, az előadás magával ragadott, s a (kollektíve) könnybe lábadt szemeket és a torokszorító érzést sem drámai kinyilatkoztatások okozták, hanem a történet földközeli, csendes, már-már bensőséges láttatása.  Ne legyen kétség, borzalmakról esett szó, amelyek épp azért voltak szívbe markolóak, mert a hétköznapok szerves részévé váltak. Erősítette a hatást, hogy a történet fizikailag is testközelben zajlott, ugyanis a színészek a két oldalra ültetett közönség között húzódó páston játszottak.  

Elismerés illeti Ad De Bont holland szerzőt, aki a tőle földrajzilag oly távoli délszláv háború menekültjeinek beszámolóiból szőtte össze három ember (nem lineáris vezetésű, hanem mozaikokból kibomló) háborús családtörténetét. És le a kalappal a délvidéki származású (s ekként érintett) Siflis Anna rendező és visszafogottan játszó színészei, a szülőket alakító Nagyabonyi Emese, Ricz Ármin és a Miradot megformáló Tóth András előtt, hogy szinte a bőrünkön érezhettük a háború embertelenségét. 

Fábián Péter rendező egy nagyon is konkrét alaphelyzetű, aktuális kultúrpolitikai fricskákkal megtűzdelt előadást hozott Jókedvvel, bőséggel címmel, amely egy online Kárpát-medencei (!) szavalóverseny zsűrijének háttérmunkájába avatott be (a győri RÉV színház produkciójaként) nem kevés szarkazmussal. A színészek: Kiss Tünde, Balla Richie, Bársonyosi Dávid, Árvai Péter a kulturális élet különböző képviselőit keltették életre a grémium tagjaiként illetve az esemény szervezőjeként. A zsűrorok valamilyen módon mind kapcsolódnak a költészethez, egyikük tanítja, a másik irányítani szeretné a leendő „Magyar Vers Háza” leendő igazgatójaként, a harmadik pedig az előadóművészi pályán csúszik éppen lefelé. Mindnyájan saját szempontrendszerrel érkeznek tehát, de az előkészületek közben sorra-rendre előbukkannak sikeres vagy sikertelen életük adalékai, egzisztenciális és intellektuális gondjaik, melyek – mondani se kell – élesen reflektálnak honi kulturális életünk igazodást elváró állapotára. A darabban nem vagyunk híján az egymásnak feszülésnek, a viták közben szépen felsejlenek a lázadók és a kompromisszumra készek esélyei. Bár az előadásmód komikus, még nézni is fáj a zárlatot: végül a biztonságos öncenzúra győz, miszerint az átlagtól elütő, valami különöset (akár megjelenésben, akár versválasztásban) felmutató versenyzők helyett a semmiféle problémát nem okozható, korrekt, ám tucat-típusú Himnusz szavalatot hozzák ki konszenzusos győztesnek. 

És még egyszer iskola, de egészen másképp. A DanteCasino Osztályfőnöki-je egy dramaturgiai szaltó, másképp, ugrás a semmibe, vagyis nem egészen a semmibe, hiszen egy alaposan kigondolt szerkezetre épül.  Az alaphelyzet szerint ahhoz, hogy történet kerekedjék, a mi nézői közreműködésünkre van szükség, amit meg is teszünk (mert a kérés, majd a lebonyolítás módja se nem kínos, sem nem presszionáló), így gyakorlatilag a közönség az előadás szerzőjévé válik. Ez így könnyed és jópofa dolognak hangzik addig, amíg a színészek és maroknyi nézői csapatuk külön-külön összedugják a fejüket és meghatározzák a rájuk jutó színész karakterét s viszonyát a többi játszóhoz. Ezután nekünk nincs is más dolgunk, mint hátradőlni, ám az előadók számára ekkor indul be igazán a figurateremtő és dramaturgiai munka, hiszen abból a civil ötletelésből, amivel mi előálltunk, eljátszható, elhihető, ráadásul nem egyszálú, hanem hét ember viszonyrendszerét felfejtő történetet kell kerekíteni. És megoldják. A szerkezeti etapok utolsójában kizárólag a színészeké a terep, ahol hús-vér figurák kelnek életre, s adnak elő egy átélhető történetet.

A kísérlet ötletgazdái Kenéz Ágoston és Podlovics Laura. Előbbi jegyzi (aktív közreműködőként) a rendezést is, osztályfőnökként ő vezényli le a játékot, fésüli ki az összegabalyodó szálakat, s figyel ezer szemmel a játszótársakra. A színészek működése annyira finom és létezés-szintű, hogy nem is tudjuk szétválasztani a produkció spontán és professzionális megnyilvánulásait, a fent említett két alkotó mellett Ács Petra, Bartha Bendegúz, Georgita Máté Dezső, Hrisztov Toma és Vilmányi Benett játékában.

Ibos Éva

Fotók: Thealterphoto2023