Köszönővers kockás papírlapon

INTERJÚ BOROVICS TAMÁSSAL A SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZ KARITATÍV KARÁCSONYI ÉTELOSZTÁSA KAPCSÁN

Kislányával érkezik a színház melletti cukrászdába. A pult mö­gül amerikai karácsonyi da­lok szólnak, megadjuk magun­kat a karácsonyi hangulatnak. Ha nem Borovics Tamással innám azt a kávét, és ha nem tudnám, hogy az ő életében legfeljebb a színházban vannak díszletek, hajlanék rá, hogy negédesnek tartsam a körülményeket. Az empátia, a szociális érzékenység azonban nála alapvető lelkiállapot, természetes élethelyzet. Kitartó szervezés eredményeképpen szombat délután 400 adag meleg ételt osztott ki kollégáival a szegedi hajléktalan embereknek.

– Hajléktalanoknak osztottatok ételt szombaton. Ki kezdeményezte a gyűjtést?

– Egy ideje több barátommal törtük a fejünket rajta, hogyan tudnánk segíteni azokon az embereken, akik nem jutnak rendszeresen meleg ételhez. Az ötletelést tett követte: elmentünk alpolgármester úrhoz és a Városkép Kft. igazgatónőjéhez, akik azonnal az ügy mögé álltak, és segítségüket ígérték a háttér lebonyolításában. A színházi büfét üzemeltető Diófa Vendéglő szintén a kezdeményezés mögé állt, és elvállalták, hogy lefőzik az ennivalót, valamint hogy kitelepülnek melegítőkkel és asztalokkal. Borda Sándor, a színház marketingese pedig nagy részt vállalt a szervezésben, a hirdetésben, a különböző kiírásokban. Az engedélyeztetéssel sem akadt gondunk, úgyhogy szépen gömbölyödni kezdett a történet.

– Hogyan gyűjtöttétek az adományokat?

– Egy hónapig kint volt a színház portáján egy urna, melyre kiírtuk a felhívást: akinek lehetősége van rá, némi adománnyal támogassa kezdeményezésünket. Az ételosztás előtt pár nappal nyitottuk ki az adománygyűjtő dobozt, és nagyon jóleső érzéssel konstatáltuk, hogy kisebb-nagyobb adományaikkal mennyien az ügy mellé álltak. Az urna mellett volt egy felhívás is, hogy szombati napra jelentkezni lehet ételosztásban való segítségre. Jó volt látni a kellékeseket, operaénekeseket, énekkarosokat, színészeket, nyugdíjasokat, akik nem voltak restek kora reggel kijönni a hidegbe. Kitelepültünk a színház és a belvárosi mozi közé, aztán reggel kilenctől megkezdtük a karitatív napot.

– Miképpen jött nálad a határozott indíttatás, hogy ne csak szánakozzál, hanem valóban a tettek mezejére lépjél, és megszervezz egy ilyen eseményt? Volt valamilyen konkrét élményed, tapasztalatod?

– Annyiszor találkozom az emberi nyomorral, hogy nem volt egy konkrét, sarkalatos pont, amikor azt mondtam volna, hogy ezt már nem bírom tovább nézni. Nem csak az én fejemből pattant ki az ötlet, sokunkat foglalkoztatott a magára hagyatottság, nincstelenség, a teljes reményvesztettség kérdése. Egyszer csak úgy gondoltam, hogy ez a kezdeményezés jó ötlet lehetne, és talán a mi példánkból kiindulva más intézmény is oda fog állni a szegények mellé.

– Beszélgettél a rászorulókkal ételosztás közben?

– Igen, és ez nagyon megrendítő, valamint felemelő is volt egyben. Már az ételosztás előtt sokan álltak oda várakozni a kis szatyrukkal. Néhányukat megszólítottak, de legtöbbjük magától jött oda, és kezdett el az életéről beszélni. Egy férfi kockás papírra írt verssel köszönte meg a tál meleg ételt. Nagyon szívszorító volt látni, hogy két és fél óra leforgása alatt jelentős mennyiségű, közel 400 adag étel fogyott el. Nem készültünk fel eléggé, valószínűleg többet kellett volna főznünk, mert még akkor is érkeztek emberek, amikor már nem volt maradék.

– Vitted magaddal a kislányodat?

– Nem, ő akkor iskolában volt. De náluk is van karitatív tevékenység: „cipős doboz” akciót szerveztek a tanáraik. Az iskolások babákat, játékokat tesznek egy dobozba, és felajánlják a rászoruló gyerekeknek. A kislányom is egy szép cipős dobozt állított össze, és vitte be az iskolába, hogy örömet szerezzen azoknak, akik nem tudnak ilyen dolgokhoz hozzájutni. Nagyon jó, hogy már az iskolában elkezdik az empátia gyermeki tudatba való beemelését.

– Az akciótokkal bekerültetek a Jónak lenni jó kampánysorozatba. Mit szóltatok hozzá?

– Érdekes véletlen volt, hogy tegnap tévékapcsolgatás közben észrevettem magunkat a műsorban. Mi nem hívtuk ki a médiát, alapvetően jellemző volt ránk, hogy hűbelebalázs módjára csaptunk bele a dologba. Nem is gondoltunk bele például abba, hogy mi lesz, ha mondjuk szakad majd az eső, vagy ha havazik. De az égiek kegyesek voltak, gyönyörű napsütéses idő volt egész szombaton.

– Személyesen jártad körbe a hajléktalan szállókat, hogy értesítsd őket az ételosztásról?

– Igen. Felhívtam az Indóház téri melegedőt, ahol nagyon örültek a kezdeményezésnek. Ők úgy tudtak segíteni, hogy a jelenlegi szegedi hajléktalan szállókat körbetrombitálták. De volt olyan is, aki a templomból értesült a jótékonykodásról. Frappánsan jött létre az egész, nem esett senkinek sem nehezére, hogy megtörténjen. Aztán amikor Andrejcsik István operaénekessel, Márkus Szilviával, Galkó Bencével, Kocsis Judittal, Gömöri Krisztiánnal, Tóth Ádám kellékessel osztogattuk az ételt, megfogalmazódott bennünk, hogyan lehetne mindezt még gördülékenyebbé tenni. Sorban jöttek az ötletek, és úgy búcsúztunk el, hogy jövőre folytatjuk.

– Ahhoz, hogy 400 embert jól lehessen lakatni, körülbelül mekkora összegre van szükség? Arra gondolok, hogyha ezt egy kis elszántsággal tényleg ilyen gördülékenyen meg lehet csinálni, akkor miért nem tesz hasonló gesztust több intézmény?

– Azt hozzá kell tenni, hogy a Diófa Vendéglő jóindulatának köszönhető, hogy ezt ennyiből meg lehetett oldani. Az összegyűjtött pénz nem lett volna elég a kipakolt dolgokra. Ennyi adományból megoldották a főzést, az ételmelegítőket, a padokat, az asztalokat, a tányérokat, a kenyeret, kosarat, szalvétákat. Komplex történet volt tehát, ami a rendelkezésünkre álló összegnél lényegesen többe került. De úgy gondolom, ennyi csillogó szemű, boldog embert lehet látni csak amiatt, hogy egy tál meleg étel van előtte, minden pénzt megér.

– Az engedélyekkel nem volt problémátok? Sokat lehetett arról hallani nemrég, hogy különféle engedélyekkel nehezítik a karitatív ételosztást.

– Ezek miatt én is aggódtam, de szerencsére itt Szegeden nem volt semmiféle negatív felhang. Alpolgármester úr azonnal támogatta a kezdeményezésemet, és mások is mellénk álltak, nem kellett hosszadalmas köröket futnunk. Mindenki úgy volt vele, hogy minél többen fogunk össze, annál könnyebbé tudjuk tenni ezeknek az embereknek az életét, ami a téli időszakban még hangsúlyozottabban fontos. Nem mindegy, hogy a fedél nélküliek hogyan táplálkoznak ilyenkor a nagy hidegben. Szerintem ezekre a dolgokra is fontos gondolnunk, ha már a szeretet ünnepénél tartunk.

– Szilasi László nemrég megjelent, A harmadik híd című regényében ír a szegedi hajléktalanok életéről. Azért érdekes számomra az a könyv, mert felívja a figyelmet arra, hogy a hajléktalanok csak azért nincsenek a szemünk előtt, mert nem tartózkodhatnak közterületen, és a városból kiszorulva, a város környéki erdők sátraiban, viskókban élnek.

– Érdekes, de gyerekkoromból nem emlékszem hasonlóan szívszorító szegénységre. Nem volt jellemző, hogy mint manapság, pillanatok alatt romba tud dőlni egy ember élete, és akár egész családoknak, nyugdíjasoknak az utcára kell kényszerülniük. Nem gondolom, hogy erős szankciók jelentenék a megoldást, hanem elsősorban az odafigyelés, a másik felemelése, segítése. De mi civil emberek vagyunk, és egy civil kezdeményezés részeseiként csak ennyit tudtunk tenni az ügy érdekében.

– Néhány napja kering a Facebookon annak a budapesti, Rózsadomb tövében elhunyt hajléktalannak a története, aki két évig egy padon kéregetett napközben, s most, a halála után a helyiek emléktáblát tettek a padjára, gyertyákat gyújtanak mellette, virágokat helyeznek rá. Ez azt jelzi számomra, hogy az állami szankciók, a perifériára való szorítás ellenére az emberek szociális érzékenysége, humánuma nem tompul.

– Az volt a legszomorúbb számomra, hogy nem csak a hajléktalan emberek, hanem jól öltözött nyugdíjasok is, szégyenérzetüket félre téve, beálltak a sorba egy tál meleg ételért. Azt látom, hogy rengeteg ember él a létminimum alatt, és nem jut rendszeres táplálékhoz. Mindeközben a saját bőrömön érzem, hogy mennyire könnyen kerülhetnék akár én is, vagy bármelyikünk hasonló élethelyzetbe a mai viszonyok között. Ez a szomorú valóság, és ezért érzem azt, hogy nagyobb szükség van az egymás iránti szolidaritásra, mint korábban bármikor.

Váraljai Anna

[nggallery id=479]

Fotó: Kocsis Judit