Konyhakész katarzis nélkül

ISTVÁN, A KIRÁLY

Többféle néző is csalódhat az István, a király legutóbbi előadásában. Sem a huhogók félelmei, sem a rajongók előzetes eufóriája nem igazolódott be. Alföldi Róbert rendezésében nincsenek botrányos elemek, ami az ellendrukkereknek bizonyára nagyon bosszantó. Az egyházról például csak mértéktartóan mond kritikus véleményt. István és Koppány között sem eredeztetett például titkos homoerotikus viszonyt, ahogy ezzel Feke Pál és Stohl András  a közönségtalálkozón eltréfálkozott, a szexualitás ábrázolása is a jóízlés sáncain belül marad, az én ízlésem szerint néha túlságosan is belül. Ugyanakkor nem találkozunk elementáris erejű újraértelmezéssel, lenyűgöző színházi leleményekkel sem.

Persze, nem biztos, hogy ez baj.

Épeszű megközelítés, hogy Alföldi a darabra darabként, színdarabként tekintett. Állandóan úgy nyilatkozott, arra kapott fölkérést, hogy a művet ”vizsgálja meg” és próbáljon ma érvényes előadási formát találni neki. Ez különös megfogalmazás. Minden rendezőnek minden színre állítandó darabbal ez a dolga. Ha ezt most külön hangsúlyozni kell, az olyan, mintha magával a művel kapcsolatban erős kételyek élnének, színpadra állítása speciális képességeket, sajátos indoklást igényelne.  Pedig a mű nagyonis jól áll a lábán. Nem elringat, hanem problémáinkkal való szembenézésre késztet. Például kénytelenek vagyunk végiggondolni: vajon mi a magyarság igazi nemzeti érdeke: az-e, hogy ragaszkodjunk a hagyományainkhoz, vagy, hogy meghaladjuk azokat? Zárkózzunk be, vagy vegyük át Európa normáit? Megborsozza a kérdést, hogy Európa egyben a kereszténységet, a mi tradícióink pedig ennek elutasítását, a pogányságot jelentik. Az előadás nagy érdeme, hogy ezekkel dilemmákat felmutatja, de a gondolkodás munkáját nem akarja megspórolni nekünk, meg sem kísérel végleges válaszokkal áltatni bennünket.

Meghatározó vonásnak a belső konfliktusokat emeli, s ezt élesebben poentírozza, mint a korábbi produkciók.  A jelmezek nagyjából jelenkorinak határozzák meg a történések idejét.  Gizella, bajor herceglány nagy, fekete Mercin érkezik (szép háttérfricska, hogy azt viszont ma már nem Münchenben, hanem Kecskeméten gyártják…), az őt kísérő katonaság is mai egyenruhát hord. A szerzetesek régies csuhában hordozzák körbe hatalmas, világító keresztjeiket, ugyanakkor a testőrség teljes TEK-es nehézfegyverzetben feszít, kezükben AK géppisztolyok. Ez viszont súlytalanná teszi a polgárháborús küzdelmet, tekintve, hogy Koppány népe csak kiegyenesített kaszákkal van fölfegyverkezve. Nem a korbéli blaszfémia a probléma, hanem, hogy a harc így értelmetlen, egyesélyű, a kockázat teljesen elvész. Az pedig, hogy Istvánt most kizárólag külföldi katonák támogatják, lerontja a belső konfliktus erejét. Az ország népének megosztottsága volt a legnyugtalanítóbb 1000-ben és ma is az. Ha István mögött nem látunk jelentős hazai támogatókat, ez elvész.

A darab legértékesebb vonása, hogy egyenlő felek küzdelméről szól. Koppány nem valamiféle hőzöngő őskövület.  Amit a lovagok énekelnek róla („Mocskos, bűzös jurtájában úrnak képzeli magát… Hogyha rájön bűnös kórság, kecskét kerget mek-mek-mek”), abban nem sok igazság van, a korabeli karaktergyilkosság szép példája, egyben a szerzők zseniális sejtése a komponálás után 25-30 évvel létrejövő politikai stílust illetően. Koppányt nagyformátumú a régi szokásokhoz ragaszkodó vezérnek ábrázolja a muzsika. Fontos szám feleségeinek megbűvölt tercettje, amely telivér férfinak jellemzi őt, aki azonban a női csábítást finoman el is hárítja, mert pontosan látja a sorsfeladatát. (Ebben az előadásban Boglárka, Picur és Enikő sajnálatosan súlytalan.) Ráadásul egy létező államjogi szabályra hivatkozik, a seniorátus (korelsőség) és a sógorházasság intézményére. Ennek értelmében a fejedelem halála után rangidős férfirokona örökli a hatalmat, amit az özveggyel való házassága pecsétel meg. (Bródyék finom leleménye, hogy Koppány egyedüliként régi nevén, Vajknak nevezi vetélytársát) Ezzel áll szemben a keresztény Európa szokása, hogy az utód a legidősebb fiúgyermek. Miután akkor még az Alkotmánybíróság sajnálatos módon nem volt föltalálva, a vitát a fegyverek ereje döntötte el. Istvánnak történelmi szemszögből igaza volt, ám ez nem kisebbíti Koppány igazságát. Amit mi sem mutat erőteljesebben, mint hogy a közöttük folyó vita lényege, igazodjunk Európához vagy járjuk a saját utunkat ma is az egyik vezető magyar politikai vitatéma.

Aki az előadásban az egyes szereplőket mai politikusokat, irányzatokat azonosít, az egyszerűen nevetséges. Alföldi épp a jelenséget, annak romboló hatását mutatja meg.

Ráadásul zenedrámáról van szó, amelyben mindkét hős zenileg erőteljesen képviseli saját igazságát. Vizsgálatának eredményeképpen Alföldi karakteresen építi föl a drámát – ám mintha a zenét időnként nem hallaná. Istvánt másfél felvonáson át gyönge, befolyásolható, gyötrődő figurának ábrázolja. Ez a szövegből éppenséggel kielemezhető változat volna, a zene azonban teljesen mást mond. Az egy felelősségteljes, eltökélt uralkodót fest le. Az elgondolás jegyében a színpadra állítók Feke Pált lényegében nem engedik énekelni, szerepét egyfajta sprechgesangban adja elő, melodikus gazdagsága odavész. Nehéz eldönteni, hogy ebben mekkora a felelőssége a vezénylő Kesselyák Gergelynek, aki mintha kényszeresen más tempókat akarna venni, mint amit a szerző és a hagyomány kialakított. Érteni véljük, hogy pergőbb előadást akartak létrehozni, de hát mit lehet tenni, ha a zene ellenáll? A koncepciónak István mellett Sarolt a másik áldozata. A rohanásban Udvaros Dorottya képtelen megmutatni a figura és a szólam nagyszerű ambivalenciáját, ahogy például az „Édes fiam rejtsd jobban el háborgó érzéseid..” kezdetű dalban a hatalmi ambíció és az anyai aggodalom oly csodálatosan keveredik.

Pedig milyen fölvillanyzóan áll helyre a világ és a dráma rendje, amikor valami a saját karakterében szólal meg, ahogyan Réka szólama! Koppány lányát a két tábor, újak és régiek közé helyezi az előadás, és Tompos Kátya megrázóan tévelyeg ezen a határvonalon. Mindkét vezérhez, apjához és Istvánhoz is erős érzelmek fűzik, különállása, békítő szándéka eleve reménytelen, ami az előadás legerősebb tragikus alakjává emeli.

Az rockopera főszerepeit 1983-ban Szörényiék  rocksztárokra írták, a karakterek nagyrészt saját addig fölépített nimbuszukból épültek. Érdekes azonban, hogy ez a hagyomány azóta is milyen erősen tartja magát. Az interneten elérhető néhány koncertfelvétel. Az egyiken István és Koppány kettősét Dolhai Attila és Bereczki Zoltán énekli – nagyszerűen! Fölvillanyzó látni-hallani, mi történik, ha az előadók nem szimbolikusan, hanem zeneileg közelítenek szerepükhöz. Még érdekesebb egy másik felvétel, ahol Feke mellett Dolhai Koppányként penderül színre. Feke szinte hátrahőköl váratlan, izgága energiáitól. A rockopera, mint műfaj sajnos nem él a hagyományos opera legfőbb dramaturgiai eszközével, a mély és a magas hangok, tenor és basszus, szoprán és alt szembeállításával, ami legtöbbször nagyon megnehezíti az egyes alakok elkülönítését. Az általam látott István-előadások közül legpregnánsabban a Társulat párosával, a lágy Feke Pállal, és gránitkemény Vadkerti Imrével működött legjobban ez a karekterkülönbség. Stohl Andrásnak bőséges tapasztalatai vannak a rosszfiú-szerepkörrel kapcsolatban, mind a színpadon, mind magánéletében. Papírforma szerint jó választás Koppány szerepére. A szerepben szakszerű, de nem élményszerű. Egészen jól énekel, de az éneklés nem legsajátabb kifejezési formája. Színpadi figuraként is inkább csintalan kamasznak tűnik, mint nagyszabású pogány vezérnek.

Ebben a konstrukcióban Asztrik apátra kényszerű feladat hárul: ő az Istvánt támogató erők titkos irányítója. László Zsolt kellően rejtélyesen jön-megy fekete papruhájában. Gizellát kikapós dizőznek öltöztetik. Radnay Csilla fölényesen kokettál Vecellinnel, ám ezzel elvész az eredeti karakter kissé földhözragadt, a családi tűzhely körül toporgó vonása.

Gesztusértékű döntésnek tűnt, hogy az előadásban föllép az ősbemutató két emblemetikus figurája Varga Miklós (egykor István) és Nagy Feró (egykor Laborc). Regősökként szakadt Trabanttal érkeznek, keletnémet eleganciával, pici magyar zászlócskákkal. Az előadás legerősebb és legkeserűbb momentuma, ahogy rendszerváltáskori gyönyörű reményeink szétporladására emlékeztetnek. Taksonyról, Kendéről, hétmagyarokról, ugyanakkor Krisztus útjáról, meg mindenféle rég elfeledett dolgokról zagyválnak, és észre sem veszik, hogy a világ teljesen megváltozott körülöttünk. Ezek volnánk hát mi, bólintunk keserű mosollyal, a Nagy Magyar Rendszerváltás dicső nemzedéke!

Menczel Róbert sokmázsányi vastraverzet tervezett, ami biztosítja, hogy a díszlet jó drága és másutt szinte lehetetlen fölállítani. Középen, az első emeleten van a zenekar, és sajnos erre a kis erkélyre szorul föl jónéhány fontos jelenet is, ami szabatos eljátszásukat szinte lehetetlenné teszi. Az építmény koronát formáz, ami nem nagy lelemény, Csikós Attilának is eszébe jutott már az ezredfordulón. A fináléban a nagy kupola vasrácsai összezárulnak, mindenki belül marad. „Itt élned, halnod kell!” – ugrik be egy másik nagy magyar költő sora. De akinek más asszociációja támad, ám lelke rajta!

2013. István királya izgalmas előadásban tért vissza a Dóm térre. Folyton kérdéseket tesz föl, fejtörésre kényszerít, nem szolgálhat konyhakész katarzissal. Erre juttatja a hagyományokkal való szembenézés. Amit pedig határozottan kimond, az inkább elszomorít, mintsem lelkesítene.

 Márok Tamás 

[nggallery id=208]

Fotó: www.szegediszabadteri.hu