Ki a gyilkos?

BRITTEN: A CSAVAR FORDUL EGYET, ISZTAMBULI ÁLLAMI OPERA
ÉS BALETT

Végre Európában vagyok – gondoltam a Britten mű szünetében, ami valamikor azt jelentette, hogy itthon valami nagyon magas színvonalú és intelligens esemény részesévé vált az ember. Aztán rájöttem, hogy ennek így (vagyis József Attila Thomas Mannhoz intézett sorai szellemében) ma már nincs értelme, mert az az Európa már elköltözött, most momentán Isztambulba.

Az újvidéki társulat által abszolvált, semmiről sem szóló, kortárs operai nyűglődés alatt azon tűnődtem, vajon az Armel Fesztivál már elfogyasztotta volna a valamirevaló modern operákat, s most jönnek a méltán ismeretlen zsengék?  Rövid fejszámolás: hatodik évad, öt különleges bemutató per év, illetve csak négy, mert a szegedi színház konzekvensen konzekvens, s az opera műfaját kizárólag régészeti leletként hajlandó felfogni, de még így is huszonnégy jön ki. Ennél talán több hallgatható mű született a 20. és a 21. században, és lám, valóban, itt van rögtön Benjamin Britten életműve, mondhatnánk, a biztos befutó.

„A csavar fordul egyet” című zenemű szövegkönyve Henry James – még ma is nagy sikerű – viktoriánus kori (első kiadás: 1898) regénye alapján íródott, hűen a sztorihoz, ami leginkább egy thrillerre emlékeztet, bár annak idején nem így, hanem szellemtörténetnek nevezték, aminek viszont éppen mostanság van zeniten a reneszánsza.

A történet nem csak talányos, de többértelmű, összességében színtiszta pszichodráma. Amelyet követve, még csak nem is mindig lehetünk benne biztosak, hogy ki az őrült, vagy másképp, ki ártatlan, s ki bűnös: a vidéki kastélyba érkező nevelőnő, vagy a tündérinek látszó gyermekek, netán mások? Ez nem a mi hibánk, mivel a darab (s egyben a regény) vége nem kevés bizonytalanságot hagyva ránk, nyitva marad, s csak találgathatunk, hogy akkor a kísérteteteket „ténylegesen” kik is látták, s a kisfiú történetzáró halálát vajon élő, vagy holt lelkek okozták?

Talán már ennyiből is érzékelhető, hogy a librettó kiváló operai alapanyag, van benne dráma, feszültség, titokzatosság és baljóslatú játékosság, a hozzá írt zene pedig egyszerűen zseniális.

Hogy ez utóbbit annak is halljuk, a fiatal, invenciózusan vezénylő karmesternek, Leonhard Garmsnak köszönhető, aki igen értőn, feszesen, az egészet egyben tartva, ugyanakkor a zenei dramaturgiát, annak hol álomittas, hol pedig végzetszerű színeit lebilincselően hívta elő a rábízott, remekül játszó zenekarból.

A színpadon mindehhez lenyűgöző, maian jelzéses, mégis konkretizálható látványvilág társult. A gyakran változó, de mindegyik képében atmoszférikus, nagyvonalú eleganciával komponált díszlet áttetsző tolóajtók funkcionális szét- és összecsúsztatásával, hatalmas, kivetített fotókkal, s nem utolsó sorban szimbolikus erejű háttérszínekkel idézte meg a valós és belső tájak ködös bizonytalanságát, az álmok tiszta ideáját és a romlottság fullasztó mélységét.

Aytac Manizade rendezőnő biztos kézzel, sejtelmességében is követhetően állította színpadra ezt a többismeretlenes egyenletet, így mindez együtt kellőképpen fojtogatóan, de főleg lebilincselően hatott a nézőkre.

Még abban is szerencséje volt a közönségnek, hogy ezúttal két, hangilag első osztályú, sőt színpadon mozogni, játszani is tudó versenyzőt hallhatott. Újfent franciákat, Stéphanie Varnerin szopránt a nevelőnő, és Sébastien Obrecht tenort az ördög-szellem szerepében.

Mindketten esélyesnek tűnnek dobogón végezni, bár az már maga jutalom, hogy az isztambuli operaház legjobbjaival volt szerencséjük együtt dolgozni – s igaz, hogy még nincs vége, de – az idei Armel Fesztivál kétséget kizáróan legjobb előadásában.

Ibos Éva

MTI Fotó: Kelemen Zoltán Gergely