Keccsölő oligarchák országa

A Nagy Lajos király halála utáni zűrzavaros évek nem tartoznak a szélesebb közönség által is jól ismert történelmi korszakok közé. Többnyire a „három tenger mosta Magyarország határait” tévhit ismétlődő leleplezése kapcsán szoktak disputát folytatni róla a sajtóban. Az irodalomtörténet számontartja Madách Imre fiatalkori drámatorzóját, a Mária királynőt, de az sem tudott gyökeret verni a színpadokon. Érdekesség, hogy ősbemutatóját több mint évszázados csúszással épp Szegeden, a Kisszínházban tartották 1970-ben Gyárfás Miklós átdolgozásában, Lendvay Ferenc rendezésében. A címszerepet Molnár Piroska, Luxemburgi Zsigmondot az azóta ugyancsak a Nemzet Színészévé választott Király Levente alakította. Ironikus tragédia – ezt a műfaji megjelölést kapta a darab, amely jól tükrözte a fiatal Madách dramaturgiai elképzeléseit: „Mi egy ember bukta? Dráma csak. Bár sírunk rajta, mégiscsak mulattat.”

Ez a felfogás Székely Csabától sem állhat távol, legalábbis új darabja, a Mária országa, amit a Szegedi Nemzeti Színház felkérésére írt, erre utal. Az eredeti műfaji megjelölés – történelmi játék – kicsit félrevezető, és a színmű sem fejezi ki a darab karakterét, ha már kategóriákban gondolkodunk, talán pontosabb lenne a történelmi bohózat besorolás. A hazai színházi világba a Bányavidék-trilógiájával berobbant marosvásárhelyi születésű, a kolozsvári bölcsészkaron diplomázott szerző alaposan felkészült az 1380-as évek trónviszályos magyar történelméből, profanizálva és kifordítva ugyan, de minden tény, esemény a helyén van, nemigen lehet tévedésen kapni. Zseniális nyelvi leleménnyel, döccenések nélkül szövi darabjába a Shakespeare-drámák jellegzetes fordulatait éppúgy, mint a krónikák vagy épp mai közéletünk kulcsszavait, és ez az erős intertextualitás további jelentésekkel gazdagítja a történet értelmezését.

A retro hangulatot kempigszékek és egy régi televízió erősítik. A ravatal mellett a régens királyné, Kotromanics Erzsébet és lánya, Anjou Mária áll, utóbbi rózsaszín copfos játékbabaként hurcolja magával a kishúgát, Hedviget. A főurak gyűrűjéből Vaskúti Demeter esztergomi érsek szólal meg. A három tenger toposszal méltatja az elhunyt érdemeit, aki „gyermekkori barátait felemelte és vagyonossá tette… akinek uralkodása alatt mindenki elégedett volt… vagy ha nem, hát annak látszott…”. A főpróba előtt megbetegedett Jakab Tamás helyett az érseket beugróként játszó Szegezdi Róbertnek csak néhány mondatot kell mondania, már röhög is a közönség, és felismerés morajlik végig a nézőtéren.

A lecsupaszítottságában is groteszk látványvilágot díszlet- és jelmeztervezőként Kálmán Eszter álmodta furcsaságában is ismerősre. A régi falusi kultúrházak világát idézik a falakat és a padlót is beborító, messziről inkább tyúklábnak ható, fakón aranyló, festőhengeres búzakalász minták. A jelmezek is mókásan abszurdak: mintha susogós, fényes, oldalt csíkos, multikulti tréningruha kollekciót kombinált volna a tervező egy magyaros zsinóros mente-szállítmánnyal.

Alföldi Róbert rendezése felerősíti a szöveg és a cselekmény groteszk jellegét, szórakoztató mai bohózatként is lehet élvezni a játékot, ha néző el tudja engedni a történelmi alakok és tények beazonosítását. Egykori történelemtanárként nekem ez kicsit nehezen ment, főleg, hogy felkészülésképp felfrissítettem az évtizedek alatt igencsak megkopott ismereteimet a trónviszály és az oligarchák harcának éveiről. Érdemes lenne megkérdezni egy olyan nézőt, aki nem olvasott utána a korszaknak, ő hogyan tudta követni és értelmezni a rengeteg szereplővel négy év alatt zajló szövevényes cselekményt. Az is lehet persze, hogy nem kell túlbonyolítani, a trónért zajló küzdelemből, politikai játszmákból, a főurak körmönfont ügyeskedéseiből a korszak alaposabb ismerete nélkül is le lehet vonni a mai tanulságokat. Az akkori problémák ráadásul Székely Csaba olvasatában viccesen rímelnek a maiakra. A gender kérdést kacagtatóan karikírozza a Mária királynő „fiúsítása” körüli kavarodás.

Garai nádor „kicsi nyestje”, vagyis Neszta, a felesége – Tánczos Adrienn a szálakat háttérből irányító kötögető cselszövőnek mutatja – a hetvenes évek jellegzetes tévéhíradós szignáljára kapcsolja be a tévét, amikor hazavárja az urát. A velencei és a lengyel követ plüssfigurákat hoz a gyermek Mária királynőnek ajándékba, három főúr egy-egy arany oroszlánfigurát mint hintalovat meglovagolva „vágtat” a színpadra, máskor pedig színes polifoam úszórudakkal hadakoznak az egymásnak támadó összeesküvők. Borovics Tamás Garai Miklós nádor szerepében az ízig-vérig intrikus, a macsó nőfaló és a kíméletlenül számító politikus mintapéldányát játssza el. Kacagtató, amikor nemzeti elkötelezettsége bizonyságaként a Hazám, hazám… áriát énekli a Bánk bánból, és éjt nappallá téve keccsöl, hogy jobb jövőt kovácsoljon a családjának. Hatalomtechnikai tanácsokat is oszt a régens királynénak: „Kétharmados többséggel már vígan lehet kormányozni, tapasztalatbul mondom.”

A produkcióban szinte a teljes szegedi drámai tagozat szerepet kapott, a színészek a szokásosnál felfokozottabban, nagyobb energiákkal játszanak. Érdekes megfigyelni, kik vették át könnyen az Alföldi által megkövetelt harsányabb, abszurd, felpörgetett játékstílust. A nápolyi királyné, Durazzói Margit szerepében Szilágyi Annamária lubickol, vezetésével valóságos revü kerekedik a nápolyi királyasszonyok triójából. Fekete Gizi először Forgách Balázs borozgatva aggódó édesanyját adja lepusztult öregasszonynak mutatva, majd Margit királyné anyját kelti életre délszaki temperamentummal. Mint vendég Botos Éva alakítja a régens királynét, a másodvirágzását élő Kotromanics Erzsébetet, aki élvezi az ármánykodást, amíg nyeregben érzi magát, de egyre csalódottabbá válik, ahogy fokozatosan elveszíti minden hatalmát. Menczel Andrea Anjou Mária királynője naiv gyereklány, aki nagy igyekezettel felmondja ugyan az udvari leckét, a főurak nevét és címét, de nem igazán érti, mi ez a sok machináció körülötte. Gömöri Krisztián a piros lebernyegbe bújtatott horvát bán, az örök túlélő, az álláspontját mindig a helyzethez igazító köpcös pávatáncos, Bebek Imre szerepében ellenállhatatlanul humoros. Medveczky Balázs csélcsap, bulizós aranyifjúként jeleníti meg az esküvőt és vele a koronát egyre türelmetlenebbül követelő Luxemburgi Zsigmondot. Barnák Lászlót nem az énekhangjáért szeretjük, de azért Durazzói Károly szerepében kiprésel magából egy derekas Bella Ciao-t. Szerencsétlen flótásnak mutatja a könnyen befolyásolható, bizonytalan nápolyi királyt, akinek Kis Károlyként nem sok idő adatik a magyar trónon. Károlyi Krisztián az angyalnak nevezett Forgách Balázs pohárnokmestert egy folyton aggódó, az anyja befolyása alatt álló, feminin vonásokat mutató hisztérikának ábrázolja, aki végül indulatos kitörésével jelzi a királygyilkosságra bujtogatóknak, hogy átlát a szitán: „Lófaszt teszek én a kereszténységért”. A további szerepekben meggyőzőek a többiek is: Sziládi Hajna, Rétfalvi Tamás, Poroszlay Kristóf, Krausz Gergő, Kárász Zénó, Bánvölgyi Tamás.

Luxemburgi Zsigmond királlyá koronázása óta eltelt 635 esztendő, de Alföldi Róbert rendezésében Székely Csaba szellemes darabjából úgy érezhetjük, Mária országában a politika lényegében azóta sem sokat változott, ez ma is a hatalomért keccsölők, az egymással viszálykodó kliens oligarchák röhejes országa. Ahol a politikai hatalmát folyton a nemzetre hivatkozva gátlástalanul saját családja meggazdagodására használó, mindig önös érdekeit szem előtt tartó vezetőből sincs hiány.

Hollósi Zsolt

Fotók: SzNSz/Szabó Luca